Távolabb akart menni.
A benzingőz szagú fekete erdő mélyén kiégett géphulladékokból emelkednek görcsös ágú, gonosz fák. Égbe ágaskodó, merev ujjaik között megdermed a múlt csendje. Aki most itt él, itt jár, nem érdekli, amiről nem tud. Hogy mi volt azelőtt, hogy a szemétdomb gyökeret eresztett volna. Az erdőn túli faluban halotti csend tartja a rendet a nyomorban, ott oson a lepattogzott falú viskók között, a legkegyetlenebb felügyelőként emlékeztet mindenkit arra, amit, ha nem is tudnak, de sejtenek; van ennél jobb és élhetőbb is.
De itt bent az erdő visszataszító mohafüggönyei között most valami mégis eltér a megszokottól. Az apró, fekete szemek közönyös sötétjébe rég elfelejtett fény vetül. Apró fiúk, négytől nyolc évesig különös madártáncban vergődve, kezükben az aljnövényzet puha anyaga alól kikapart, rothadó deszkákkal hadakoznak, játszanak. Kívülálló számára értelmetlen, groteszk mozgások, megfejthetetlen célú kiáltások, de a kicsiny fekete arcokon fülig szaladó mosoly mindenkit rádöbbent: ez csak a gyermekkor. Az pedig mindig ilyen egyszerű és megfejthetetlen.
A gyermekkarok, lábak kavarodásából hirtelen kiszakad egy darab. Az apró, meztelen talp szaladni kezd, céltalanul, talán csak egy hirtelen ötlettől fogva hagyja maga mögött a zajos társaságot. Egyre távolabb és távolabb. A levelek közt néha elsuhan egy vékonyka csupasz mellkas, egy kerek, kopasz fej. Mintha soha nem lenne elég messze, hirtelen mégis rémülten torpan meg. Mert most olyat lát, amit még sosem. Pusztaságot, egy szeletnyi vakfoltot az erdő közepén, a másik oldalon folytatódó erdő fölé nyúló vastornyokat, melyek fölött mintha a vörös ég is fenségesebb volna, vagy legalább kevésbé iszonyú.
Előrelépne ebbe az új ismeretlenségbe, de mégsem teszi, mert mintha lesne rá valami a magas fűből, egy alak fekszik a mező közepén. Visszaugrik a fák komor óvásába, letérdel, próbálja visszafojtani az ajkai mögül lihegő félelmet. Keresi az alakot és megtalálja, a szél elhordja a füvet az elől a valami elől, amely az előbb, mintha emberi szemekkel lesett volna rá. Most viszont lát mást is, a fű keresztmetszetében láthatóvá válnak a mozdulatlan karok, a zúzódásokkal borított lábakon fodrozódó ruha. Bármi is ez, biztos, hogy élettelen. A mellkasában lüktető szív lassan lehiggad, bár még mindig ott a félelem, az a furcsa paranoia, a józan esze lehetetlennek találja, hogy figyelje valaki. Az az alak még mindig ott hever, a hullámzó fűszálakon keresztül látja, hogy egy légy száll arra a furcsán világos bőrre, arra a szokatlanul vékony orra. A kíváncsiság általában erősebb, mint a legmaróbb félelem.
Vihar lehetett vagy valami letépkedte a fűszálak tetejét, mert a csonkolt szálak durván a talpába fúródnak, mikor kilép az alkony előtti fénybe. Amilyen gyorsan szaladt az előbb, most olyan lassan döcög a talpát egyre forróbban égető csonkokon, torkában ezzel a fojtogató félelemmel. Egy méterre állt meg tőle, a szél megint a legjobbkor söpört végig a mezőn. Tizenhét éves élet alvadt a hajladozó fűszálakra, kiszáradt, fehér idegen szellem. A gyönyörű arcon szomorú ürességet hagyott egy hosszú szenvedés. Két golyót kapott, hátulról.
Alig nézett végig rajta igazán, alig ismerte fel, hogy amit lát, az valami más, valami félelmetesen idegen, mikor az előző gondolat újra lepergett előtte: hátulról. Felkapja a fejét, oda fel, abba a másik világba, ahová felnyúlnak az épületek vaskarmai és kegyesen oszladozik a vörösség az égen. Nem láthatta, de ott fent, az erdő másik oldalán, mely mögött egy az övénél sokkal fényesebb, de nem kevésbé tudatlan világ vastornyai szaladtak pengeként az égbe, a fák rejtekében egy terepmintába bújtatott kéz újra megrántotta azon a puskán azt a szelepet, mely egy kiüresedett jóllét érdekében tette ártalmatlanná mindazokat, akik megpróbálták átlépni azt a bizonyos határvonalat.
