Megállni tudni kell

Nolan modern Batman-interpretációját sosem tartottam a moziművészet netovábbjának, habár képregény-perverzitás szempontjából el kell ismerni, a zsáner fokmérőjét kiemelkedően kreatív szintre csavarva bizonyította be: így is lehet. Minekutána minden magára valamit adó képregényfilmnek ez a mozi jelenti az etalont, a műfajon belül új időszámítás vette vele kezdetét. A trilógia lekerekítéséhez érkezve kizárólagos aggályként csak az merült fel bennem, hogy egy már kész legenda alá odafér-e giccses súlytöbblet nélkül a kettősvonal.

A sötét lovag körüli megérdemelt tömeghisztéria után Nolan – Batman nevével mellényén – látszólag nem léphetett szarba. Szokás mondani, hogy a gázt minden idióta könnyelműen tapossa, megállni viszont művészet. A harmadik epizódban jól láthatóan ott húzódik az a magabiztosság, ami hagyja a nézőben gyökeret verni a korábbi filmekre alapozott tökéletesség előképét. Persze tehetségesebb rendezőről beszélünk, aki nem kreál ebből öncélú dicshimnuszt. Legalábbis a film első felében, amiben – habár ugyanolyan svunggal teli jelenetek vázolják fel a fő fizikai konfliktust, illetve az új üdvöskéket, mint az első két részben, azokkal szemben – Bruce Wayne kivételével sajnos vázlatok is maradnak.

A felvezető húsz percben az új szereplők okozta tumultus, valamint Wayne remeteségének árnyalása miatt nem jut elég levegő egyetlen A-kategóriás sztárnak sem, mikor pedig beröffentik az akciót, akkor meg azért. Éppenséggel lehet érezni a jó szándékkal szélesre vett tüdőt, amint teleszuszogja a – szereplővezetés tükrében – szűk játékidőt. Lihegünk, mint Bane. Nem a kapkodástól, hanem a fáradtságtól, ami így a harmadik szegmensre a kiszámíthatóságban érhető tetten. Tipikus, hogy Bane jellemét nem a jelen idejű fellépésével csiszolja érthetővé Nolan (mondjuk egy dühös szempárral kihívás végigjátszani akármilyen filmet), hanem egy, a középrészben elhangzott mesével. Mítosz a mítoszban. Marion Cotillard figurája fogak közé szorult kajamaradék idegenségével hat (a halálfölösleges és erőltetett szerelmi szálat pláne hagyjuk). Ahogyan a legtöbb szereplő, az ő jelenléte is a filmvégi csavart szolgálja, önmagában nem áll meg.

Mindezek ellenére a film és talán a teljes trilógia valódi mélysége a TDKR első órájában mutatkozik meg leginkább (hogy aztán telelapátolják pátosszal). Végre – A sötét lovag punk intermezzója után – ismét a civil Bruce áll a központban, aki bőrszerkó és vallatóhörgés nélkül sokkal érdekesebb figura. Nagyon izgalmas látni, az új szelek hogyan fújják már-már fáradt-ősz haját és hogyan fásul bele a második epizód végén kialakult status quo-ba. A személyes vívódása és a fürdőköpenyes sántikálás sokkal jobban rétegzett, mint a Bőregér bármilyen feketeköpenyes attrakciója. Persze utóbbi az előbbi vonzata, ez a képregény lényege, én ilyen megfontolásból mégis szívesebben elnéztem volna egy Bruce Wayne – Felemelkedés című opust (főleg, ha már hiperrealizmus). Ugyanakkor hősünk kisemmizve most kényszerül csak rá igazán a maszkra, hisz egyszerűen nem akad más választása.

Szóval kissé ambivalensen állok ehhez, de hát pont így találták ki a Batman-Bruce Wayne kettőst. Ami persze nem hiba, egyszerűen arról van csak szó, hogy Bruce jelenetei erősebbek. Ilyen meghasonlott konfliktus után pedig az első rész óta csorgott a nyálam. A szimbolikus újjászületés (kimászni a földanya szülőcsatornáján) hézagmentesen illeszkedett helyére, a privát legendáriumba.

A dramaturgia bizonyos elemei viszont már kevésbé passzentosak egymáshoz. Akadnak most szép számmal a trilógiára eddig nem annyira jellemző cselekménytesti hegek, Nolan itt várja el tőlünk talán legpofátlanabbul, hogy készséggel a „De hát ő Batman!”-logikának tudjunk be mindent. A nagyon stílusos expozíciót követően ide fut ki a film, ami ugyan még mindig kevés ahhoz, hogy idült érdektelenségbe bukjon, vagy ne adj isten röhejessé váljon az egész.

Fájó pont, hogy a sok karakter közt a szerintem legfontosabb protagonista, Gotham jár a legrosszabbul. Hiába a látványos utcai csörték, ha a városnak nincs karakán arca. Batman – mint tudjuk – csupán egy szimbólum, mégis többet érdemelne egy fiktív, üresen kongó New York-díszletnél. Érthetetlen, Nolan miért hanyagolta el, és a trilógia Batman-centrikus hangvétele mellett miért lúgozta ki a városból fokozatosan a tartalmat, miközben egymás attribútumaiként kéne működniük.

A kötelező búcsú patetikussága megvolt, persze a kínostól még messze – mindenki révbe ért, s a zárókép láttán a fenti Bruce Wayne-Batman fanyalgásom is okafogyottá vált. A sötét lovag – Felemelkedés nem robbant akkorát, nem pedzeget olyan alapvetően izgalmas kérdéseket, mint jóval természetesebb felmenői, vagy mint a Watchmen. A sötét lovag – Felemelkedés feladata, hogy koherens trilógiát kovácsoljon Nolan Batman-víziójából. Ebből kifolyólag a befejezés önmagában hiába tűnik nagyívűnek, a féktávot elszámolták. Az epikus húsba vágásra nem a profi, de vérszegény parkolás miatt fogunk emlékezni, hanem mert a három körös menet alatt végig egyben volt a járgány.

A sötét lovag – Felemelkedés (The Dark Knight Rises), 2012. Rendezte: Christopher Nolan. Forgatókönyv: Jonathan Nolan, Christopher Nolan. Szereplők: Christian Bale, Tom Hardy, Anne Hathaway, Michael Caine, Marion Cotillard. Forgalmazza: InterCom.