A 2007-es Repülési kézikönyv után a 2012-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Libri szépirodalmi főszerkesztőjének, Dunajcsik Mátyásnak a legfrissebb szépírói munkája, a Balbec Beach. Az előző kötethez hasonlóan fontos szerephez jut a képzőművészet: míg a korábbi könyvet (a Balbec Beach előlapját is tervező) Korai Zsolt illusztrációi, a jelenlegit Plinio Ávila grafikái teszik még inkább sokszínűvé és multimediálissá.
Az említett alkotások egyébként a berlini Művészeti Akadémia kiállításán voltak láthatóak, így stílszerűen a Berlin alatt a föld című elbeszélést illusztrálják. A grafikák metrójegyekre rajzolt részletei szösszenetei a földalatti világnak, remekül visszaadják az utazás magányának, és így az egész elbeszélésnek is összességében búskomor hangulatát (és a fekete-fehér rajzok is ezt sugallják). A kötetben szereplő szövegek közül nem mind volt ismeretlen, hiszen pl. a Herrgottssohn-portrét a Műút már korábban közölte. Már ez az egy elbeszélés is előrevetítette, hogy Dunajcsik szövegei jelentős mértékben táplálkoznak a nagy klasszikusokból, ami egyúttal az e téren való komoly jártasságát is bizonyítja.
A teljes kötet az intertextuális utalásoknak olyan kiterjedt hálózatát működteti, hogy az már önmagában is Esterházyt idézheti az olvasóban. A megszámlálhatatlan kapcsolat más művészeti alkotásokkal és azok szerzőivel a köszönetnyilvánításban fel is van tüntetve, azonban a lista még így sem tekinthető teljesnek, hiszen a felsorolásban nem szereplő Thomas Mann szerepe is vitathatatlan. Az Átkelés a Lidóra című szöveg egy Nádas Péter idézettel kezdődik, de valójában Mann egyik hőse, Aschenbach útvonalát követi végig. Az elbeszélés többszörösen is ráíródik az eredetire, egyfelől magára az életrajzi eseményre („Hogy feltétlenül látnom kell a Grand Hotel des Bainst, ahol Thomas Mann először figyelt fel a fiatal Władysław Moes báróra”), másfelől a Halál Velencében fiktív történetére („Lehetetlen, ez volt az első gondolatom akkor februárban, hogy Gustav Aschenbach ezt a távot gondolán tegye meg, ahogyan Thomas Mann írja a harmadik fejezetben.”), végül pedig ennek filmfeldolgozására („Egyébként minden olyan volt, mintha csak egy érzelgős Visconti-film évtizedek óta leszerepelt díszletének falai közé kerültem volna”). Mindennek segítségével pedig a szöveg maga is egy homoszexuális szerelem, illetve szerelmi vívódás történetét meséli el.
Az alcím szerint tizenhárom távoli történetre számíthatunk, azok a kulturális ismeretek, helyszínek, művészek, jelképek, amelyeket a könyv használ, mégis azt mutatják, hogy talán nem is olyan távoliak ezek a történetek, még akkor sem, ha nem létező eseményeket mesélnek el (pl. a M Proust: Emlékeim Sigmund Freudról című elbeszélés). Sőt, a magyar olvasó néha egészen közelinek érezhet magához egy-egy szöveget, amikor olyan jól ismert helyek fémjelzik a magyar fővárost, mint például a budai Vár, a Blaha Lujza tér, a Nyugati pályaudvar vagy a bölcsészkar. Ha szemlélői pozíciónkat perspektivikusabbá tesszük, akkor láthatóvá válik, hogy a kötetben szereplő, leginkább jelentőséggel bíró városok (Budapest, Bécs, Berlin, Velence) egy sajátos teret rajzolnak ki. Ezeken belül is megjelennek a közös kulturális tudás részét képező, már-már jelképpé vált helyszínek, amelyekben az olvasó még mindig otthonosan mozoghat. Budapestnek nemcsak a már említett, szinte kultikus helyei jelennek meg, hanem a teljes város feltárul Pestszentlőrinccel, Krisztinavárossal és főként a Dunával együtt.
A Dunának egyébként is kiemelkedő a jelentősége, hiszen az említett városok közül hármat fűz össze, átfolyik a hozzájuk tartozó országokon, a könyvnek pedig több szövegében is felbukkan különböző minőségében. Természetesen ez a motívum is rokonítja a kötetet olyan elődökkel, mint pl. Esterházy ún. Duna-regénye vagy Kabdebó Tamás Danubius Danubia című folyamregénye. A láthatatlan Budapest című elbeszélés esetében a folyó elsősorban az apa figurájához kapcsolódik, aki elhagyta családját, és dunai hajókra szegődött szakácsnak. A fiúkuplerájban mindig végigmeséli a Dunát, amit mindenki nagy élvezettel hallgat, és ottani szerelmével is az egyik legfőbb közös kapocs ez a folyó. Felesége, miután férje elhagyta, elkezdte gyűjteni a különböző Dunákat: esti Duna, haragos Duna, tavaszi Duna stb., de aztán az asszony levetette magát az Erzsébet-hídról, így zárult a gyűjtemény végül a gyilkos Dunával. Rengeteg jelentést felvesz tehát a folyó, de a rajta hullámzó hajó képében gyakran az események helyszínévé is válik, és a múlttal való szembesülés elkerülhetetlenségét jelképezi.
A budapesti tereket tekintve nagyon izgalmas játék a jelen és múlt helyszíneinek egymásra íródása. Az Elefánt című elbeszélés főszereplője, Vadász Henrik, miközben a ma Budapestjének utcáit rója, felidézi, hogy mik álltak évtizedekkel korábban ezeken a helyeken, így jelenik meg a felrobbantott Nemzeti Színház és a Sztálin-szobor képe is. A kommunikatív emlékezet kérdése kerül előtérbe, mikor ezekhez hozzátársítja nagyanyja elbeszéléseit, életének eseményeit, így a múlt az ő szemén keresztül elevenedik meg, és ezen terek által egyúttal a nagyszülő és az unoka élettörténete is egymásra íródik. Többszörösen összetett tehát az elbeszélői technika, ahol az időnek legalább akkora szerep jut, mint a térnek.
Bécs (Formalin), Pozsony (Szlovák tangó) és Budapest jelenléte (Pozsony kapcsán ismét felbukkan a Duna) a Monarchia képét idézheti fel az olvasóban, amit gyakran a hangulat és a korszak is megelevenít. A Herrgottssohn-portré (noha pontos dátumot nem jelöl ki) a „boldog békeidők” bájos világába látszik visszarepíteni a befogadót a főszereplő visszaemlékezésének segítségével. Természetesen a felidézett városokhoz mindig társul egy meghatározott arculat, amit aztán a továbbiakban az jellemez. Így Budapest minden árnyoldalával együtt is az otthonosságot, ismerősséget, a gyökereket és a hazaérkezést teszi transzparenssé, ha ez a viszony mégoly ambivalens is. Berlin és vele együtt Bécs leginkább az élhető élet terepe, Velence pedig tartja a Thomas Mannál is megjelenő bohém, vágyakat felszabadító atmoszférát. Úgy gondolom, hogy a címben és az első elbeszélésben is emlegetett, titokzatos Balbec Beach ezekből a terekből, és a hozzájuk társuló jellemzőkből tevődik össze, ebben az értelemben pedig mégiscsak nagyon távoli, már-már utópisztikus, de nem elérhetetlen („[M]ég nem veszett el minden az eltűnt időben, hogy akad még valamiféle remény a nyugalomra, hogy Balbec Beach még mindig létezik, igen, hogy Balbec Beach lehetséges.” [Balbec Beach]). A kötetindító Proust-idézet tanúsága szerint is egy vágyott helyről van szó. Számomra ezeknek a tereknek Balbec Beachben való, szinte elválaszthatatlan egységgé forrását igazolja a Formalin című elbeszélés is, ahol egyetlen bekezdésben és Garami-Nagy Zombor gondolataiban is összekapcsolódik a bécsi Narrenturm, a berlini Medizinhistorisches Museum és a velencei Szent Márk-katedrális.
Bécs, Berlin és Velence említett kapcsolata a Formalinban a preparátumokon alapul, és a bécsi Anatómiai-Patológiai Múzeum gyűjteményéből indul ki, ahol az Elefánt című elbeszélés taxidermistája és alkotása is felbukkan, de a belső intertextualitás más szövegek szereplőit és eseményeit is felvonultatja. A preparátum motívuma a kötet egészén végigvonul, megidézve ezzel Parti Nagy Lajost is, csakhogy itt a szerző a fagyott kutya lábát a nagymama elefantiázisos lábára cserélte. A motívum időközben metaforává formálódik, mégpedig az író és preparátor munkája közti analógia nyomán.
Mint említettem, az idő is legalább olyan fontos szerephez jut a kötetben, mint a tér, ami elsősorban a múlt visszaidézésén, az emlékezésen keresztül válik látványossá és teszi igazán nyilvánvalóvá Proust hatását. A főhősök gyakran maguk is az eltűnt idő nyomába erednek, bár sokszor nem is kell komolyabb erőfeszítéseket tenniük ez ügyben, a múlt magától is felsejlik. Jellemző sémája ez a történeteknek: adott egy művész, akinek életében egyszer csak felbukkan egy múltbéli alak, magával hozva egy lezárultnak hitt korszakot. Beindul az emlékezés folyamata, minden megelevenedik, de ezen a ponton általában meg is szakad az elbeszélés anélkül, hogy akár a múlt békés lezárása, akár annak hatására a jelenen való változtatás bekövetkezne. Az emlékezéshez szorosan hozzákapcsolódik a család, a szülők alakja, hiszen többször is a rájuk való emlékezés kerül az olvasói figyelem középpontjába. Kiemelt szereppel bír az apa figurája („az embernek előbb-utóbb úgyis választania kell az apja és az anyja emlékei között” [Apám könyvtára]), akinek elvesztése örök hiány marad, és a nyomába eredés hol egy detektívtörténetben, hol Berlin metróalagútjaiban végződik.
Rendkívül komplex könyvről van tehát szó, amely a pallérozott elméket intellektuális játékra csábítja, a más művekkel való párbeszéd felderítésére készteti. De az újból és újból visszatérő motívumok, sémává merevedett fordulatok mégis csökkentik a felfedezés örömét, és attól tartok, hogy az előszövegek ismeretének hiánya elvehet ebből az élvezetből.
Dunajcsik Mátyás: Balbec Beach, Libri Kiadó, Budapest, 2012.
