A régi vágású szellemek – sokak bánatára – mintha végleg kimentek volna a divatból. Vagy mégsem? A tengerentúli intelligens sorozatgyártás egyik legújabb darabja, az American Horror Story régi műfaji elemek és kellő mennyiségű drámaiság ötvözésével sikerrel rehabilitálja a „kísértetjárta ház” motívumát.
A horrorfilm történetét lehetséges volna leírni a félelemtől a fájdalomig vezető útként. Ezen narratíva szerint a kezdeteket és a mindinkább bűnbe eső középkort meghatározó „borzongást” egyre inkább kiszorítja a nyíltszíni erőszak, hogy végül műfajilag egy tulajdonképpen a horror eredeti értelmétől idegen minőséget hozzon létre: a torture pornt, amelyben már nincs klasszikus értelemben vett suspense, mivel azt majdnem teljesen – vagy olykor teljességgel – felváltja a közvetlenül a testet érő fájdalom. Ebben a narratívában a slasher-filmek jelentik az átmenetet, amelyek a két réteget organikusan igyekeznek egyesíteni.
Nemes Z. Márió a torture porn műfajt boncolgató kritikájában úgy fogalmaz, hogy ez alatt „egy olyan filmtípus értendő, melyben az extrém erőszak nem a cselekmény peremére kerül, hanem meghatározza és/vagy bekebelezi a cselekményt.” (Kínzás mint képalkotás; Prizma, 7.) A műfaj legszélsőségesebb termékei a szélesebb közönség számára fogyaszthatatlanok ugyan, ám tévedés volna azt gondolni, hogy csupán egy mentális zavarokkal küzdő geek generáció szubzsáneréről van szó, elvégre a műfaj mostanra mainstream kiteljesedését is megünnepelte – ráadásul öt felvonásban – a Final Destination filmsorozatban. Ezek a filmek az égvilágon semmiről nem szólnak, minthogy brutálisan abszurd halálnemek klipszerű montázsát kínálják, más szóval: aprólékos zsigerelést.
Az elmondottak tekintetében az elmúlt évek egyik legérdekesebb horrorfilmes tendenciája, hogy a retrótörekvések szemmel láthatóan visszakövetelik maguknak a klasszikusabb narratív formákat és ábrázolási eszközöket. Így harangozták be például a Cabin in the woods című filmet is, ami a készítők szerint a torture porn túlhatalmára adott válaszkísérlet, amennyiben visszatér a régi irányvonalakhoz – a gondolat egyébként nem teljesen érthető, lévén a film a műfaji reflektáltságának köszönhetően minden, csak nem retró. Problémamentesen illeszkedek viszont ebbe a vonulatba az Innkeepers (2011), a The Awakening (2011) és a The Woman in Black (2012). Ezek a filmek nemcsak visszafogott eszköztáruk miatt, de klasszikus kísértethistória-jellegük okán is rokoníthatóak egymással, jellemzően kevés vér folyik bennük, „ijesztő” alakokat is csak pillanatokra látni – hátborzongató lépcsőházakkal, nyikorgó sarokvasakkal, hajnali köddel és az események hátterében álló, szíveket marcangoló bánattal annál inkább találkozhatunk megtekintésük során.
Ezzel el is érkeztünk az American Horror Storyhoz: a tavalyi sorozat mindenestül a retró jegyében íródik, és annak jelenlegi kontextusa felől értelmezhető a legjobban. Ugyanakkor nem retten vissza attól, hogy egyrészt számos, a puszta műfaji nosztalgiázáson túlmutató elemet is integráljon a narratívájába, másrészt attól sem, hogy valamiféle folyamatos belső reflexióval is rendelkezzen. De miről is van szó?
Az AHS alapszituációja szerint adva van egy háromfős család: Ben, a jóképű, összességében lúzer pszichiáter apa, Vivien, az érzéseit keménységével leplező, és ezzel egyúttal folyamatosan el is áruló anya (az ő foglalkozásáról érdekes módon tizenkét rész alatt sem tudunk meg semmit), továbbá az egyszerre problémás, ugyanakkor talpraesett kamaszlány, Violet. Mármost a pereputty átkel a kontinensen, és Los Angelesben telepedik le. Hogy, hogy nem, egy olyan házban, amelynek érthetetlenül lenyomott ára bizony felkeltheti az egyszeri érdeklődő gyanakvását: a házban korábban szörnyűséges eseményekre került sor, és a hagyományos Los Angeles-i sightseeingekben is helyet kapott mint a hírhedt „murder house”.
Mindenesetre az idilli családmodell mögött súlyos problémák húzódnak. A férfi nemrégiben megcsalta a nőt, az inflagranti leleplezést pedig egy konyhakéssel megejtett vágás színezi ki, ami mellesleg szép prefigurációja a jóval később eldördülő pisztolylövésnek – nem jelentéktelen részlet, hogy a sorozat tele van ilyen előre- és visszautaló motívumokkal. A félrelépés azonban – legalábbis a férfi interpretációjában – nem előzmény nélküli: házasságuk már valamivel korábban válságba jutott, mivel születendő gyermekük még az anyaméhben elhalálozott. Az ezzel kapcsolatos traumát az asszony (amúgy érthető módon) nehezen dolgozta fel, elhatalmasodó apátiájával pedig igencsak megnehezítette az egyébként kangörccsel küszködő férj mindennapjait.
Mindebből már igen hamar látszik, hogy a költözés utáni, eleinte csak eseti, később elvaduló szellemjárás lényegileg minden eleme rákapcsolódik a család előzetes traumáira, és a szellemek végső soron nem mást tesznek, mint azokat a démonokat piszkálják fel, amelyek már korábban is a szülőkben laktak. Különösen igaz ez Ben esetében, aki lényegében nem a szellemekkel, hanem a saját lelkiismeretével hadakozik, és elsősorban Vivien is azzal küzd, vajon képes-e megbocsátani a férjének, de becsületére legyen mondva: a helyzethez képest iparkodik. Violetre ezzel szemben, vonatkoztatási pontként, a mindvégig megőrzött ártatlanság a jellemző. Mindez persze még nem volna feltétlenül érdekes, és különösen nem volna benne egy tizenkét részig terjedő alapanyag, ha mindeközben ne ismerkednénk meg a ház szellemeinek saját történeteivel. Többnyire mindegyik epizód egy efféle nosztalgikus, pár perces kitekintéssel kezdődik – ezek nem ritkán önmagukban is működő mini horrorsztorik, amelyek ráadásul egymás mellé fűzve szép tablóját adják az amerikai öltözködési és társalgási normák 1920-tól napjainkig terjedő váltakozásának. Vannak szereplők, akik csak egy-két rész erejéig kísértenek, de a többségük szerves részévé válik a történetnek, amely végül egy grandiózus családregénnyé bomlik ki. Az AHS figyelemreméltó és visszatérő motívuma, hogy a szellemek és a (még) élők egyaránt társaságot, sőt utódokat keresnek: a többség elveszített vagy sosem volt utódait igyekszik visszakapni; a „gyermek” alakja a feloldozás és megváltás ígéreteként jelenik meg.
A ház szellemlakói igen gazdag mozaikot adnak ki: találkozunk klasszikus torzszülöttel, felvágott torkú ikrekkel, öngyilkosságot elkövetett, tűzhalált halt családdal (a makeup tökéletes!), de megjelenik az őrült orvos alakja és a kötelező műfaji kellék, a gyanúsan kedves (és esetünkben alak-, illetve életkorváltó) házvezetőnő is. Ezen – műfaji tekintetben klasszicizáló – figurák mellett azonban a sztori történelmi távlatokat is átfog, amikor központi szereplőként jeleníti meg egy tizenöt áldozatot követelő iskolai lövöldözés elkövetőjét, sőt a történések közepébe veti a Fekete Dáliát is, Amerika kriminalisztikai történetének egyik leghíresebb áldozatát. A hölgyet 1947-ben találták meg Los Angelesben, mégpedig nem abban az állapotában, ahogy világra jött.
A sorozat dramaturgiáját alapvetően a szülők közti egyre súlyosbodó feszültség határozza meg. A szellemek felbukkanása és a velük járó suspense – a kiégő lámpák, megmozduló bútorok, homály stb. – többnyire nem véres eseményekbe, hanem érzelmi drámákba torkollik. A gyilkolászás inkább azokat érinti, akik már amúgy is halottak – itt el is érkeztünk az AHS legsajátosabb mozzanatához, nevezetesen a humorhoz. Miközben képi világában, tematikájában, sőt egész történetvezetésében az AHS ténylegesen a régi kísértethistóriák narratíváihoz nyúl vissza – mindezt úgy teszi, hogy azok mögé egy részletesebb lélektani hátteret is megrajzol –, a sorozat elidegeníthetetlen része a szatirikus elem. Volt olyan kritika, amely panaszolta ezt az önmaga felé visszahajló „camp”-szerűséget, de lehet minderre úgy is tekinteni, mint a retró egyetlen legitim formájára. Ha összehasonlítjuk az AHS-t a három említett filmmel, akkor egyértelmű, hogy a filmsorozat jóval többet teljesít azoknál a kevésbé vagy éppen jobban sikerült, de összességében felejthető, egyszeri zsánerdaraboknál. Az AHS legjobb ötleteire valóban igaz a camp-jelleg, ámde ezeket is úgy viszi véghez, hogy magát a narratívát nem omlasztja valamiféle üres önironizálásba. Ehhez ugyanakkor kétségtelenül közel kerül; épp csak annyira, hogy felszínre kerüljenek az „amerikai álom” ismerős, ezúttal mégis új fénytörésbe állított témái. A fiam felgyújtotta a férjem, lemészárolt egy tucat diákot, majd agyonlőtték a kommandósok, és a szelleme azóta is itt tévelyeg? Sebaj, elküldöm pszichológushoz, hátha ott „ki tudja beszélni” a problémáit! Balsejtelem lesz úrrá rajtam, hogy a házban korábban gyanús dolgok történtek? Nem gond, felszállok a „horror tour” városnéző buszra, ahol az idegenvezető nekem és harminc ázsiai turistának elmeséli, hogy mi történt! És vajon politikailag korrekt azt mondani, hogy egy homoszexuális párnak joga van felnevelni egy gyereket, de egy élőnek és egy szellemnek már nincsen? Vagy fordítva?
Az abszurd-komikus elemek besűrűsödésekor olykor egyenesen a sitcomok világát idéző helyzetek jönnek létre, ahol a házban ténfergő tíz-húsz élő vagy éppen halott szereplő folyamatosan egymásba botlik, és rövid interakciók során arról győzködik egymást, hogy az örök kárhozat az egyetlen biztos tény az „életükben”. Ámde nincs bűnhődés bűn nélkül; a vétlenek a túlvilágon is többnyire békében elvannak, és lényegében a bűnösökre is – legalábbis ez az AHS végkicsengése –, amennyiben képesek megbocsátani másoknak és leginkább önmaguknak, a halálban éppen az a béke vár, amit egész életükben hiába hajszoltak.
A béke azonban, bárhogy is szeretnénk, mégsem garantált; a pokol langyos tüzei annál inkább. És nem pusztán azért, mert a záró epizód legvége az Óment (és korábban a Rosemary gyermekét) idézve megelőlegezi az Antikrisztus érkezését, hanem azért is, mert októbertől megérkezik a második évad.
American Horror Story – 1. évad. Rendezők: Ryan Murphy és mások. Forgatókönyv: Ryan Murphy, Brad Falchuk. Szereplők: Dylan McDermott, Connie Britton, Evan Peters, Taissa Farmiga, Denis O’Hare, Jessica Lange. Gyártó: 20th Century Fox Television.
