CCIX.
Az osztálykirándulás hírére föllelkesültem,
vezetést ígértem, s csak ott értettem meg,
a többiek nem látják, mit szeretek benne,
és megmutatni sem tudom, tehetetlenkedtem,
elment a kedvem az egésztől, és meg is sértődtem.
CCX.
Az „úttörő”-sített kisvasúttól pedig viszolyogtam,
mint később a téeszesítéstől utólag,
bár ki sem verte talpam gumibottal,
úgy éreztem, hogy megraboltak,
és amíg vörös maradt, már tudatosan kerültem.
CCXI.
Bécó ellenben oda ment nászútra,
már válásuk és az én esküvőm után mesélte,
Cia ott is meglátogatta,
boldog-részegen ültek a gyerekkori tó fölött,
és nekem adta azt a múlt századi képeslapot.
CCXII.
(Hogy honnan beszélek?
Onnan, ahonnan.
Beszélek honnan.
De máshonnan is,
sehonnai sehonnan.)
CCXIII.
Kristályrét: nincs meg semmi.
Ami maradt, csupán fájdalmas
emlékeztető a veszteségre.
Vagy lényegében ilyen lett volna már
akkoriban is, csak nem láttam tisztán?
CCXIV.
S amikor fáradtsággal a lábamban,
jó sör ízével a számban,
örömmel gyermekeim szemében
fölmerül, hogy talán mégis:
székével odaszorítom az asztalhoz Móci ujját.
CCXV.
Megint egy csoportos kirándulás,
mintha a Nagy-Hideg-hegy felhőjéből
kicsongolyodó Nagy Bűbájos
változtatta különös módon az erdőt,
forgatta volna el gyalogútjaimat.
CCXVI.
Kérdezem felőle, mit jelenthet,
beszélek róla pszichiáteremnek,
és ahogy közeledik az óra,
mind erősebben sejtem,
a Kastélyrétről mit fog mondani.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
