Ha húsz éve feldobjuk a kérdést, hogy „Ugye pajtikák, Vitéz Lászlót mindenki ismeri?”, a válasz bizonyára harsány igen lesz. A paprikapiros orrú népi hős kalandjain, aki alaposan elagyabugyálja az ördögöket óriási palacsintaütőjével, generációk nőttek fel az előző században.
Szerencsések voltak, akik akár a budapesti Ligetben, akár valahol szerte az országban láthatták Kemény Henrik vásári komédiáit, önfeledten nevethettek az óriási pofonokon, a malomban kísértő bamba szellemeken, valamint újra és újra megélhették az életben egyáltalán nem törvényszerű mesei „örökigazságot”, miszerint végül úgyis a jó győzedelmeskedik a világban. A bábjáték csodáját később az új médium, a televízió konzerválta és vitte tovább. Kezdetben még fekete-fehér képernyőjén, majd nyúlós videoszalagokon néztük Vitéz László kalandjait. Aztán az utóbbi egy-másfél évtizedben lehetett érzékelni, hogy újabb robbanás küszöbére érkezett a világ, amikor minden változik, és a változásnak súlyos ára is lesz, sok minden el fog tűnni, kihullik az emlékezet végtelennek tetsző, de mégis kíméletlen digitális rostáján.
Láposi Terka, a Vojtina Bábszínház díszlettervezője és rendezője szinte az utolsó pillanatban vágott bele a nagy kalandba, hogy megállítsa az időt, és megmentsen, vagy legalábbis próbáljon megőrizni néhány fontos szeletet a múltból. A bábos szakma nagy öregje, Kemény Henrik visszaemlékezéseit bő hat éven át jegyzetelte. 2004. április 24. és 2010. december 30. között tartott a munka, melynek a végén egy képekkel gazdagon illusztrált könyv született. A Korngut-Kemény Alapítvány által megjelentetett karcsú, sudár kötetet azonban végül mégsem vehette kezébe főhőse, aki 2011. novemberének utolsó reggelén már nem ébredt fel. Közhelyes, de egy legenda, egy élet és egy életforma szállt vele sírba. Igaz ugyan, hogy ma is vannak, akik a nyomában járva próbálják őrizni, felszínen tartani a vásári komédiázást, ám Kemény Henrik egy egészen más kor szülötte: ő még akkor eszmélt s kezdte pályáját, amikor a média még nem hatotta át olyan zsigeri szinten a hétköznapokat, a valóság pedig nem a virtuális térben nyert értelmet.
1924-ben érkezett e földre Kemény Henrik. Már a nagyapja is a bábjátékok világában élt, s a hagyományt édesapja folytatta – ahogy ő sem igazán tudott más pályát választani, annyira erős volt a kötődése. Láposi Terka könyve által életre kel a kor, ahol Kemény Henrik gyerekeskedett és felnőtt, a Liget, ahol a vásári mutatványosok dolgoztak, ahova szórakozni, lazítani jártak az egyszerű emberek. Háború, rendszerváltás, szocreál – finoman terül elénk a múlt szövete. Nagy erénye a kötetnek, hogy nem lineárisan, a kezdetektől a végéig halad, hanem körkörösen – ahogy az emberi emlékezet is működik. Belekezd egy-egy témába – család, barátok, katonaság, államosítás, hit, vallás, külföldi utazások stb. –, s onnan halad előre, majd vissza-visszatér, s kezdi újra. Élvezetesen idézi meg „Heni bácsi” az elsüllyedt időt: feltétel nélküli nagy szeretettel mesél a szüleiről, a testvéreiről, a barátairól, az álmairól, a reményeiről, a munkáiról – mindarról, ami kitöltötte és kiteljesítette hosszú életét. Miközben saját történetét elénk tárja, magát a szüntelenül változó korszakokat is megrajzolja laza, mégis könnyednek ható és pontos vonalaival.
Kemény Henrik és Vitéz László eltéphetetlen köteléket alkotnak. A bábjátékos az, aki a bábot mozgatja: a báb a történet valódi hőse és alakítója, a báb az, „aki” osztja az észt, az igazságot, és rendet tesz a dolgok halmazában. Szórakoztatja, mulattatja, megnevetteti a nézőt. Tudjuk, hogy a faragott és festett figura nem valódi, mégis szurkolunk neki, bízunk benne, és reméljük, nem fog elbukni: hiszünk benne, hogy a paraván lényege nem lehet az, hogy az ördögök győzedelmeskedjenek. Ott csak mi nyerhetünk, mi, akik tíz percre, negyed vagy fél órára átlényegülünk: nézők vagyunk, egyben „paprikajancsik” is. Sokféle néven ismeri a világ az ilyen örök mesehőst, akinek az a dolga, hogy helyére billentse a kényes és nagyjából az emberi kultúra kezdeteitől kizökkent egyensúlyt: nálunk, a Ligetben Vitéz Lászlónak hívták.
Érdekes, tűnődésre késztető ez az olvasmány, mely még felvillant néhány képet déd- és nagyszüleink világából. Láttatja, hogyan süllyedt el ez a kor 1945 után, hogyan nyomult helyébe valami más, hogyan állított korlátokat és szabályokat erőből a Rákosi és Kádár nevével fémjelzett időszak, hogyan élték meg az akkori emberek a hétköznapokat, s nem utolsó tanulságként azt is le lehet szűrni Heni bácsi visszaemlékezéseiből, hogy az idő múlása egyáltalán nem gyógyír semmire. Semmi nem lesz olyan még egyszer, újra, mint amilyen egykor volt. Soha nem lehetett könnyű az élet, ez is tanulság, de az embernek küldetése van, dolga, feladata. Kemény Henriké az volt, hogy vigye tovább a családi tradíciót, a bábjátékot. Döbbenetes az ív, ami a 20. század első felétől a 21. hajnaláig tart, s valahol szívszorító, amikor nyolcvan év felett arról vall, mit érez, amikor az élete legfontosabb helyszínét jelentő Ligetbe arra megy ki, hogy a „bódét” megrongálták, s amit csak tud, jobb, ha hazaviszi a Vörösmarty utcai lakásába.
Láposi Terka hű krónikása e történetnek. Szerényen a háttérben marad, esze ágában sincs előtérbe tolakodni, de amit letesz az asztalra, s amit az olvasó kézbe vesz, majd elhelyez a polcán, olyan érték, amire nem árt még legalább ebben az emberöltőben emlékezni. Aztán úgyis lesz, ami lesz. Nincs már köztünk ugyanis Heni bácsi, és Vitéz László sem kergeti el ördögeinket.
Kemény Henrik: Életem a bábjáték bölcsőtől a sírig, Korngut-Kemény Alapítvány, 2012.
