Ma reggel óta nyolcvanhárom éves vagyok.
Elég.
Ebből az alkalomból kívánok Neked bemutatkozni. Könyveim, drága könyvek, nem tudlak és talán sosem tudtalak eléggé olvasni, életben tartani, élővé emelni, működő gondolataimba venni titeket, regényeket, verseket. Ezért, kedves Naplóm, megalkotlak Téged, ki Önmagadban még erősebben létezhetsz, olvasatlanul izgalmasabbá és titkosabbá válsz, mert a feledés csak felerősít. Élettelen emlékezet, kemény fedőlapnyi üres kontúr.
Tudod, hogy milyen az elég valójában? Nem olyan, mint amikor romlott májra harapsz, és az, parfümös-édes szagával minden, a szádból nyíló apró résbe szétfut, napokig nem szellőzhet ki. Az elég nem ilyen mozgalmas. Olyan, mint húsz év után az ugyanolyan reggel a munka előtt. Reggel a változatlan munkahelyre menet, ragaszkodás ahhoz, amitől viszolyog az ember, mégis tőle várja a boldogulást.
Egyedül élek, azt, hogy miért, nem mondom el, de elég régóta ahhoz, hogy mint a lyukakba belegyömöszölt tárgyak, lassan beledeformálódtam az egyedüllétbe. De tulajdonképpen csak le kellett mondjak a társas élet illúziójáról. Mert az írás, olvasás is egyedül történik, mikor valakinek igaza van, egyedül marad a szavaival, és így van ez a meglett házasságokban, baráti beszélgetésekben, aztán már az összes beszélgetésben. Az evés és a levegővétel, de leginkább az ürítés természetességével beszélünk. Kifelé, a meggyűlt szavakat ki kell mondani, ahogy keserű szájjal köpni lehet, vagy mikor az ember elé áll a dolgok súlya, kilép a testekből, a fejem felett torlódik, mint a besimult égbolt és nyom. A fal, a plafon, a magas házak alatti vékony és hosszú járda, és lassan minden, amihez közel van valami. Valami szükségképpen erősebb, mint egy öregember. Még egy újság súlyát is érzem, ha ránézek, izmaim azt mondják, hogy elég, nem akarok olvasni. Érezni az éhséget, és érezni vele együtt a bolt távolságát, az aszfalt kemény, rideg fojtó melegét. Elnyújtott éhséggel lassan szédülni egy székben.
Negyvennégy éves voltam, amikor megéreztem a meleg tárgyak hideg életidegenségét, mikor szédülni kezdtem egy felvonulásban, leültem a menet szélén, kiestem a skandált szólamokból, nem tudtam erősen állni a betonon, az édes napszúrásban, testemen megtapadt a ruha, az emberek arca sötét volt a poros izzadságtól, a hév kitárta a felszakadt dühöngő arcokat és megült rajtuk a mocsok. Halálfélelmem volt. Akkor hatvanhárom éves voltam. Nem tudtam történetekbe szedni az előttem álló dolgokat, idegen, groteszk képekbe gyömöszölni a félelmeimet, mert nem éreztem a ronda idegenségét, közeliek, túlontúl normálisak maradtak a félelmeim. Nem tudtam kicsúfolni a rosszat, és az belesivalkodott a többi dolog képébe.
Azt, hogy az utolsó húsz évben, az után az élmény után mi is történt, könnyen elképzelheti bárki, aki ismeri a városi épületek fehér falainak szürkeségét, látott már egytálételt hetekig állni, vízbe hullott újságpapírt, vagy bármit, ami elgyöngült, alágyűrődött a környezetének. Vagy ismeri a folyókat, amik köré szorosan város épült, kikövezi annak medrét, majd a folyó, saját hordaléka folytán feltöltődik, betonnal kiöntött medre szűk. Szétterülne, de nem tud, majd egy áradás folytán mégis sikerül neki, de az a dolgok megkésettsége folytán halállal jár.
Így töltődött belém a félelem, mert nem lehet az egyedül töltött idő mérgét, a magányt kikaparni a ráncokból, a szemek sarkából, csak belenyugodni abba, hogy az erek fala szűkül, a szem egyre kevésbé lát, a láb nem lép, a kéz nem emel és az, aki menne, egyre inkább nem tud. Tárgy lesz a testből, a tárgyakat nem élet övezi, hanem valami fogalmi derengés, ami az embernek kevés, de neked, kedves Naplóm mégis az élet lesz. Micsoda misztérium ez, a műfajukba halt szövegek között a te kezdődő léted? Te tudsz megélni az én bomló emlékeim talaján, sorokká, szavakká bontasz, felépíted magad Te eleven
GICCS,
és kiszipolyozol! Ott, a menetből kizuhanva a forró betonon indulatos mozdulatokká dermedt az emberfutam, pár macskakőnyi emlék a fejemben maradt megkövülten, és ma borzasztó kemény az asztallap, csontos könyökömet percenként odébb rakom, alágyűröm a ruhám, de semmi sem segít. A szúró fájdalom áttetsző lesz, egy elkülönült többedik érzet, egy vékony fátyol, amely a kivénhedt hajlataimat takarja. Mindent beléd gyömöszölök, amit lekaparhatok magamról, hámló, émelygő kéj nyomja a tintába a szavakat, szétfutó, felszívódó tintafoltok, megütött papír, tiszta kéjes GICCS, ismétlődő, ráncos soraid.
Harminchárom éves voltam, amikor az első munkahelyemről mennem kellett. Családi okok. Forogtam este az ágyban, forgattam magamban a lehetőségeimet, szeretnemszeretvirágot, szálanként szétrepülő szirmait, aztán lassan kihullott mind, megkopaszodtam, egy öreg tárgy lettem, letámasztott, mindig ugyanarra használt szerszám.
Hízz, kedves Naplóm! – emlékszel? Én emlékszem.
Sokáig tartott megszoknom a kopaszodást, tetőtől talpig benne állni az időben, de kilógó fejjel, mint egy őszi tárgy, halott fejbőr, felülről halt el, ami legalább kilátszott belőlem, mint pirítóson eldörzsölt fokhagyma, vagy elkopott cipőtalp lett volna a legmagasabb pontom. Az alól nézzem, mint sültes sapka alatt a strandidőt, a fiatalságot?
De mégis, volt tovább. Várt rám a porta, a Holdudvar portája.
Ez egy művelődési ház, egy közösségi hely, ahol színes estékben forogtak a családos szülők. Ekkorra engem is a várakozás töltött ki, mint a kisgyermekes szülőket, ültem a portán, egész műszakban olvastam, készültem a levelező képzésre, amire sosem került sor. Erős vára akartam lenni tervezett gyermekeinknek.
Negyvenkét évesen vált el tőlem a társam, közel húsz év várakozás után. A távlatok házasságából egy szűk sikátorba léptem; a gyermekáldás és a jobb körülmények várása, a tervezgetés töltötte ki a házaséletem első felét, ami átfordult a bűntudatba, a türelmetlen, majd lemondó és lemondani nem tudó emberek közti néma viharba, eső nélküli borongós, szeles idő volt az utolsó pár év.
A békítő tárgyalások rémálomképe máig kísért. Feleségem unott és az én kapaszkodó tartásom, amint a megmaradt bizonyosságba kapaszkodva végigülte a rázó, félelmetes utazást, ami kivezetett bennünket az ígéretek földjéről.
Ötvenegy. Utálatos, mocskos kor. A megrendült remény kora, a kapaszkodás kora, a bebörtönzés kora. Életem bűne ekkorra ért meg bennem. Mint földre kipergő mag, úgy hullott ki belőlem az utolsó darab normalitás. Egy valószínűtlen transzparense voltam az érett férfikornak. Mire éretem meg? A bűntudat megtagadására, a haragra, a gyűlöletre. Az elvesztett élet gyűlöletére és a bosszúra. Megbosszultam. Meg nem történt életem és a megvalósult sokévi büntetés elmaradt, lappangó eseménye kilépett elém, mint álmodó, kívülről nézem végig, amint a harag elvégezteti testemmel, ocsmány testemmel az elégtételt.
Ítélet: huszonöt év fegyház egy elmaradt életért.
Jó magaviseletért tizennyolc év után szabadultam, egy fiatalkornyi idő, beszáradt, esetlen léte. A végleges lemondás bizalomra adott okot, a végleges lemondás jó magaviselet. A borzalom kiköltözött belőlem, elszáradt cinizmussal néztem végig, amint hatvan éves koromra kinyílt a börtön, végigfeküdt a városon. A kirakatok lámpáit leoltották, befüggönyözték az ablakokat, bedeszkázták a bárokat, csak egy kocsma maradt nyitva az egész világon. Micsoda felszólítás!
Ez hát a távlat és a helyszín, kedves Naplóm. A jelenkori végtelen tél hava csorogjon beléd, elmesélem megmaradt napjaimat, a kocsma nekem hagyott asztalát: a helyemet. És a postahivatalt, a lakásom hámló bőrét, a testem maradékát. Vedd magadba az elmaradt élet nyomát, kedves Naplóm, az elmaradt élet horizontját, a sikátort beléd építem.
Sejted, hogy mi is az elég valójában? Kezedbe adom az egyik végét, megragadhatod, ha belenézel az alagútba, amit reggel felébredek, és az egy nyitva hagyott ajtón át belépek a helyemre.
Öt asztal és egy pult, Gizike, a sofőr, az idegenvezető, ő utaztat minket minden reggel: három deci a napi adag. A nyugdíj és a számlák a kocsmába jönnek, Gizike jár a postahivatalba. Gizike mindig fáradt, Gizike kicsit kövér, fehér köténye szürke, haja szürke, bőre szürke, szavai szürkék. Gizike szürke. A többi ide letámasztott tárgy; az ivók mind ismeretlenek. Pár mondatot ismételgetünk, az a véleményünk, az igényünk, az igen és a nem és Gizike. Egymást bámuljuk, mint az idegenek, de tagadhatatlanul egy irányba tartunk.
Sorok, sorokká dermedt a minden nap végiggondolt élet, kívülről tudom az egészet. Holnap le is írom. Majd holnap elkezdelek, kedves Naplóm, ma már úgy sincs idő semmire.
