Kicsit zavarban vagyok Darvasi László Vándorló sírok című kötetével kapcsolatban. Habár csak nemrégiben jelent meg, máris azt érzem, hogy nem könnyű újat, avagy mást mondani a kötetről, mint ami kritikusaitól már elhangzott – pedig az eddig nyilvánosságra került bírálatok tükrében megítélése nagyon változónak tűnik.
Így például, míg augusztusban az ÉS könyvének választott műről a hetilapban egy igen figyelmes, erősen laudatív hangvételű írás jelent meg, addig fültanúja lehettem annak a szigligeti kritikai beszélgetésnek is, melynek résztvevői majdhogynem egyöntetűen csalódottságukat fejezték ki a kötettel kapcsolatban. Jellemző, hogy míg a dicséretek jobbára Darvasi korábban is méltatott erényeire vonatkoznak – így tehát novellaírói kvalitásaira, a mondataiban megmutatkozó nyelvi erőre –, addig mások éppen az önjáróvá váló „darvasizmusokat”, a kísérletező kedv hiányát panaszolják fel az elbeszélésgyűjteménynek.
Egyhangúnak azért semmiképpen sem nevezhető a Vándorló sírok olvasása során nyert összkép, melynek tarkaságáért nem csupán a történelmi díszletek (spanyol inkvizíció, keresztes háborúk, Jézus-korabeli Jeruzsálem) folytonos cserélődése, de a történetmondás mikéntjében s a stiláris jegyekben tapasztalható változások is felelősek. Az első, Édenkert címet viselő ciklus időtlen tereit nyíltan allegorikus, mégis plasztikusan megformált alakok népesítik be: a férfi, a nő és a nem létező Isten. Tömör, lecsupaszított szerkezetű, mindenféle manírtól mentes szövegek ezek, s közülük is kitűnik a remekbe szabott Fa, amely kevés szóval, mégis a legtöbb érzékenységet felmutatva képes beszélni a kötet valódi főszereplőjéről – a halálról.
Ezt a fejezetet a Kína visszatér elbeszélései követik, melyek nem titkoltan a 2002-es Darvasi-opus, A lojangi kutyavadászok írásaira játszanak rá. Itt bukkan fel az a problematika, amely a halálról való gondolkodás mellett a kötet másik alappilléréül szolgál: az elátkozott agyaggal, a hatalommal s persze önmagukkal küzdő, megszállott művészfigurák ábrázolása kérdések sorozatát veti fel élet és műalkotás viszonyára, a művészet reprezentáció voltára, avagy a mindenkori művész szerepére vonatkozólag. A novellákat bizonyos időközönként meg-megszakítják A lojangi kutyavadászokból ismerős, ám ott különálló egységet képező, különös logikájuk miatt a keleti világlátás másságával kapcsolatos előfeltevéseinket megerősítő, valamilyen konkrét távol-keleti gondolkodási hagyományhoz mégsem kötődő tanmesék. Hiányérzetet okozhat, hogy ezek a rövid betétek nem ágyazódnak be szervesen szövegtestükbe – legfeljebb egy-egy szó egyezése indokolhatja helyüket, a keretükként szolgáló hosszabb elbeszéléssekkel nem lépnek párbeszédbe. Persze lehetséges, hogy a Kína visszatér darabjai éppen a finom összeillesztések, a várt értelemösszefüggés hiányával világítanak rá a bennük található parabolák jelentésképző mechanizmusaira. Ezek a látszólag példázatszerű történetek ugyanis maguk is az olvasói elvárásokat siklatják ki újra meg újra, mikor – akárcsak főhősük, Lao Szu tanítványának szánt válaszai – nem szolgálnak egyértelmű tanulsággal.
A Holm-féle előadás művei elválaszthatatlanok az Édenkert-motívummal már megnyitott bibliai kontextustól. A ciklus a jézusi narratívát értelmezi újra, egy-egy, az Újszövetségben még mellékszereplőnek számító karakter szemszögéből. Jézus itt nem Megváltó, nem Isten-fiú, hanem valaki, aki „gyakran köpte a nyálát, és habzott a szája. De soha nem csúnyult meg, nem vált visszataszítóvá” (80.). A Darvasi-apokrifekben különösen izgalmas lesz a keze ügyességéből élő, mesterénél is ártatlanabb Júdás alakja, míg a feltámadás csodájára adott, csattanószerűen kiélezett magyarázat A sírásóban talán túlságosan erőltetett. A Malkus, melyben a megállíthatatlanul vérző fülű katona figurája a megváltás képtelenségének szimbólumává nő ki, nemcsak Rodé neve, de a Szentírás jól ismert toposzain nyugvó (hal, bárány, kert) enigmatikus utalások, s az elhallgatás alakzatai révén idézheti fel Mészöly Saulusát.
Jézus-manökenek lesz a címe a novellák következő csoportjának, még szorosabbra szőve így a Vándorló sírok egészén végighúzódó szálakat. Ezen a ponton támadt az az érzésem, hogy a Darvasi-féle szöveguniverzumban bóklászni néha kicsit olyan, mintha a kortárs irodalmi normáknak megfelelően áthangszerelt, tizennyolcas karikával ellátott Jókai-regéket olvasnék. Üssük fel mondjuk A Kelet királynéja című „beszély-gyűjteményt”, s hasonló kulisszák közé keveredünk, mint Darvasinál: felbukkan itt nemcsak a titokzatos Kína, de a spanyol kínkamrák, avagy az elérhetetlen úrhölgy után epedő lovagok világa is. Az egzotikum iránti vonzódáson túl összekötheti a két életmű eme vonulatát a torz esztétikája iránti érdeklődés is. Jókai A caldariájában például a festő Lucerónak – aki „rendkívül gyorsan tudott rajzolni, a legfurcsább torz alakot egy pillanat alatt felfogta” – egy olajban sülő mór nemes kínoktól fokról-fokra elcsúfult arcát kell rögzítenie, akit az inkvizíció Johanna királynő elcsábításával vádolt meg. Művészet, végzetes vágyak s a pusztító, állatias fájdalom hármasa – így jelölhetőek ki a Jézus-manökenek tematikus koordinátapontjai – csíráiban tehát már Jókainál is fellelhető. Darvasinál persze a cselekményszövés (olykor igencsak perverz) élvezetéhez jóval összetettebb reflexiós szint társul, mint ahogy az áthidalhatatlan idegenséget felmutató történeteket Jókai regéivel ellentétben már nem követi az idegenséget aztán valamilyen felismerhető mintázat alá rendelő, a feszültséget ily módon oldó zárlat.
Különösen rétegzett, elidőzésre késztető szöveg ebből a ciklusból a Peppo, a Jézus-manöken, melynek főhőse egy kisfiú, akinek akkor dől el az élete, amikor modellt áll egy, a tizenkét éves Jézust megörökítő festményhez. Peppo (aki a „valószerűtlenség borzongató varázsát” birtokolja [161.]) és a festő Jacinto (akinek „minden mozdulatából a finomság magabiztossága és gőgje áradt” [165.]) tökéletes Jézus-ábrázolás iránti sóvárgása végül a keresztre feszítés aktusának groteszk újrajátszásába torkollik, melynek horizontjából eltűnik a különbség az egyszeri krisztusi áldozathozatal és annak legkülönfélébb másolatai között. A novella megmunkáltságát az is jelzi, hogy több ponton képes dialógusba lépni képzőművészeti kontextusával. Hiszen Peppo maga is egy festő tekintetével bír, a látás eme szigorával rendezi el a tárgyakat maga körül: „az élettelenül heverő fickóhoz lépett, kihúzta az ujjai közül az ecsetet, majd a véres lécre fektette. Mellé rakott két kitört emberi fogat, egy hajcsomót és a fickó ruhájából kiszakadt ruhadarabot. Akkor lett igazán elégedett, amikor a porban rátalált egy ezüst keresztre, amit aztán a letört fog és a hajcsomó közé rakhatott.” (177.) Az ekphraszisz sajátos változatában megelevenedő installáció a vanitas csendéletek konvencióit nyers erővel átformálva hirdeti az ember halandóságát. A kereszt és az ecset egy felületre való helyezéséből keletkezett, képként megszervezett látvány leírása pedig egyúttal a sorsát a kereszten bevégző festőművész történetének kicsinyítő tükrévé válik.
Egy másik művészeti médium, a költői szó válik kitüntetetté a Jaufre Rudelben, mely a lovagköltő – már a romantika számára is ihletforrást nyújtó – legendáját dolgozza fel, kissé kiszámítható módon lebontva a Rudel által művelt trubadúrlírában főszerepet játszó távoli szerelem („ami közel van, bepiszkít, elront, és meggyaláz” [152.]) eszményét. Szintén a középkori szöveghagyomány egyik ismert darabját, Hartmann von Aue Der Arme Heinrich-jét helyezi új fénytörésbe a Szegény Henrik. Azt hiszem, ez az elbeszélés a kötet legfelforgatóbb, legnehezebben emészthető, az undor révén tiltakozó olvasói testet leginkább próbára tévő (ám talán épp ezért lebilincselő) darabja. Darvasi – miközben átírási-újraírási stratégiájának vezéralakzata a túlzás – azokra a részletekre fókuszál, melyek már az eredeti szövegben is megütköztetőek: a leprában szenvedő nagyurat egy önként ajánlkozó gyermeklány kivágott szíve menthetné meg. Így A veinhageni rózsabokrok gyermeki attribútumokkal felruházott szereplőihez hasonlóan itt is egy beavatás előtt álló hős, egy „rongyos seggű, vézna kislány” (119.) válik a legkülönfélébb határátlépéseket színre vivő történet énelbeszélőjévé, melyet mintegy sormintaként díszítenek az abjekt mindenféle formái, s a novella incesztus-jelenetekben is bővelkedik. A von Aue-nél magasztalt vallásos önfeladás Darvasinál tehát tébolyba, az erőszak nyelvének karnevalisztikus tobzódásába fordul át: „Apámat, istennek hála, megütötte a guta, most bűzölögve döglik a vackán, mint valami szúette fatörzs. […] Anyámnak eltörtem a kezét, amikor megint jött a csalánnal.” (119.) Az itt közvetített tapasztalatok semmiképpen sem domesztikálhatóak könnyedén, mint ahogy a hozzájuk tartozó hanggal való, szimpla viszolygáson túlmutató viszony kialakítása is kihívást jelenthet: „Jól van, Henrik úr, akkor kérem, hogy hágja meg anyámat. De úgy csinálja, hogy fájjon neki.” (129.)
Az eddigi írásokhoz képest eltérő hangoltságot képviselnek az utolsó ciklus groteszk színezetű, inkább jelenkori, vagy utópisztikus díszletek között játszódó novellái. Mindez nem feltétlenül vezet a koherencia megbomlásához, akár jóleső változatosságnak is tekinthető a Jézus-manökenek komor színei után A Nagy Hullakereső Verseny vérbő humora, már-már dadaista nyelvi leleményei, avagy a szatirikus korrajzból majdhogynem bájos love storyvá kikerekedő Tanácsok kutyatartóknak – habár az utóbbi erőtlen, kifejezetten lapos zárlata már előrevetíti a Holm-féle előadás olvasása során szerzett benyomásokat. A Holm… és a korábbi ciklus címének egybeesése nem véletlen: hamar kiderül, hogy a helyenként az abszurd próza szövegépítkezésére emlékeztető elbeszélés főhőse olyan előadásokat tart, melyek többek között Jézus temetéséről s a vérző fülű katonáról szólnak. A fikciós szinteket egybenyitó metaleptikus játék azonban nem válik túlzottan elbonyolítottá. Darvasi arányérzéke itt mintha kicsit megbicsaklott volna: a kommunikációképtelenséget mintegy sulykoltan színre vivő jelenetekkel, a titokzatos, felfejthetetlen, mozzanatokkal telizsúfolt cselekmény igencsak elnyújtottá válik.
A kötet végére érve már világos lesz az, hogy a Vándorló sírok maga is erősen önreflexív címet visel: hiszen számos motívum úgy vándorol benne történetről történetre, akárcsak a nyughatatlan lelkű Ricardo de Cruz sírja. A világot például minduntalan az írottság folyamatában jelenítik meg az elbeszélői nyelv trópusai, a nyomhagyás médiumaként feltüntetve az eget („A muszlimok versekkel írják teli az eget!” [139.]), avagy akár a cipőtalpat is („Mintha pergamenen járna volna a gazdája […] a kövek, a hegyes kitüremkedések a megtett út történetét írják a talpára.” [75.]). A kötetet behálózzák az írásosságra, a betű létmódjára vonatkozó elmélkedések, melyeknek az kölcsönöz különös jelentőséget, hogy gyakran egy írástudatlan szereplő perspektívájából fogalmazódnak meg. Júdás, aki az érzékekben élő, közvetlen megtapasztaláson alapuló tudás pártján áll, a médiatörténet horizontjából is ismerős érvvezetéssel utasítja el az írás praxisát: „Aki ír, kiengedi lelkét a testéből, hová pedig annak tartoznia illene a halála pillanatáig.” (75.) Kivétel lehet ez alól a hispán dalnok, Fernando Asahar, hiszen „kéziratának minden rezdülésén átdereng a jelenléte” (204.), vesztét azonban éppen a Júdás által számon kért jelenlét-effektus okozza, hiszen minden, amit papírra vet, azonnal megelevenedik. Míg az utókor Jaufre Rudel verseire a beteljesületlen szerelem mesterműveiként tekint, Darvasi novellájában a lovagot is kísértésbe ejti a valós beteljesülés ígérete. Álmainak hölgye azonban kivégezteti, hogy a versekben eszményített maradhasson, s Rudel hóhérok által levágott kezei így válnak a szerzőről leváló szöveg emlékezetes allegóriájává.
Tény, hogy a Vándorló sírok nem hoz radikális irányváltást az életművön belül, ám a kortárs magyar irodalom egyáltalán nem bővelkedik annyi jó novellistában, hogy ezekre a többségében kiválóan megmunkált elbeszélésekre csak mint a két nagyregényen végzett munka során elhullatott forgácsdarabokra tekintsünk. A remekbe szabott mondatokat – lásd: „Olyan szép volt a szemérme, akár egy könnyű, fekete ecsetvonás” (320.) – pedig sokadszorra is illik megdicsérni.
Darvasi László: Vándorló sírok, Magvető, Budapest, 2012.