Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Megtépett sors

Aglaja (Aglaja)

„Csak addig voltam valaki, amíg meg nem születtem.” E mondat Aglaja Veteranyi önéletrajzi ihletésű regényében és a belőle készült filmben egyaránt elhangzik, és kulcsként szolgál a címszereplő megértéséhez, hiszen nem könnyű annak, akinek az anyja azáltal lett sztár, hogy a hajánál fogva lógott, és ezzel a szorongást gyermeke örök társává tette.

Aglaja hiába hagyta el az anyaméhet, egész életében tartozék maradt. Egy Romániából disszidált cirkuszos család mozgalmas, igazi otthont nem ismerő életének olyan alkatrésze, amelyet rossz helyre illesztettek, így folyton nyikorogni kényszerül. Egyszerre bennfentes és kívülálló az állandó show folyton pörgő, kifacsart és groteszk univerzumában, ahol a tragikus baleset után fenékre huppanó bohócot parancsolják a színpadra, és ahol az a lúzer, akinek nincs semmilyen testi hibája.


Édesanyja, Sabine (Ónodi Eszter) egy vietnámi nőtől vásárolta meg a különleges számot, amelynek lényege, hogy hajánál felfüggesztve „fut a levegőben”, miközben zsonglőrködik. A haj ezzel a csinos asszony díszéből rettegést kiváltó tényezővé alakult, valamivé, ami vészjóslóan recseg, ropog, és ha baj van, szakad. Akárcsak maga a család. A kirajzolódó anya-gyermek viszony sajátosságait hatásosan érzékeltetik azok a jelenetek, amelyekben Aglaja lélegzetvisszafojtva nézi Sabine produkcióját, illetve amikor kettejük kurta együttlétei véget érnek, s a kislány szinte idegenként tekint a nőre, aki folyton valami mással – leginkább a karrierjével – van elfoglalva. Aglaja csupán mint a hagyomány reménybeli folytatója, a mutatvány későbbi elsajátítója érezheti fontosnak magát. De nevezhetünk-e igazán fontosnak valakit akkor, ha az egyetlen út számára a mások által ráerőltetett szerep engedelmes alakítása?


A félelem, az otthontalanság, az identitáskeresés áll Deák Krisztina filmjének középpontjában. A mozi egy olyan nőnek állít emléket, aki néha maga is csak kívülről nézte a cirkuszt, amelybe pedig beleszületett. A történet elmondásához a rendező tökéletes főszereplőt talált Jávor Babett személyében. A film első felét az ő szemén keresztül láttatja. Gyerekszínésztől ritka az a hibátlan játék, amellyel Jávor Babett az anyjáért aggódó, menekülési útvonalakat – például a szerelmet – kereső kislányt megformálja. Többek között ennek a jó választásnak köszönhető, hogy a mozinak ez a része vissza tudja adni a nyomasztó atmoszférát és mindazokat az érzelmeket, amelyek a tragikus sorsú Veteranyi zaklatott mondataiban rejlenek. Segít ebben a zene és a – gyakran szimbolikus, vagy éppen meseszerű – képek elegye is, valamint azok az egyedi hanghatások, amelyeket a hétköznapokban „némának” tűnő haj által keltett kellemetlen zajok okoznak.


A melankolikusan szemlélődő Aglaját gyakran látjuk egyedül, néha Istennel beszélgetve, miközben körülötte folyik a harc a sikerért és a fennmaradásért. A beállításoknak és Jávor Babett játékának köszönhetően mi is osztozunk magányában, ritka idilli pillanataiban, kritikával szemlélve a törtető felnőtteket. Ónodi Eszter hitelesen alakítja a csillogás nélkül létezni nem tudó asszonyt, aki maga sem veszi észre, hogy lányát teljesen elidegeníti magától. Bogdán Zsolt csapodár, de szerethető apaként szintén remek. Hármasukat színes mellékszereplők kísérik, köztük Molnár Piroska rideg igazgatónője és Kamarás Iván ellenszenves playboya.

A gyermek a forró puliszkába esett című könyv szövegét lazán kezelték az alkotók, de ez nem vált a film kárára. Az érzéseket, néhol pedig keserűen költői gondolatokat közvetítő regényt a forgatókönyvíró – maga Deák Krisztina – úgy toldotta meg, és tette cselekményesebbé, hogy az eredeti üzenet megmaradt, sőt gazdagodott is. Az anya karakterét egy fokkal ellenszenvesebbé, karrieristábbá formálta, míg az apa bűneit csökkentette. Aglaja viszont ugyanolyan sebzetten, bizonytalanul áll előttünk a filmben, ahogyan a regény olvasása közben is elképzelhetjük. Sorsához ad némi többletet a kislánykori szerelmi szál beemelése, és az egykori illúziók teljes elvesztésének hangsúlyozása.

A Sabine balesete után történtek elmesélése azonban kicsit már hosszabbra nyúlik a kelleténél. A korábbi ritmus itt megtörik, a tinédzser Aglaja kevésbé köt le bennünket, mint a gyermek. Ez nem Móga Piroska hibája, hiszen ő is ügyesen formálja meg az anyja utánfutójaként semmi önállósággal nem rendelkező lányt, aki néha mintha egészen láthatatlanná válna. Mélységesen együtt érezhetünk vele, amikor a hétéves intézeti tartózkodás hatására lemond a régebben csodálattal bámult anyáról, majd kénytelen tudomásul venni, hogy az újraegyesülés ára az, hogy az apróbb sikerek és lázadási kísérletek ellenére továbbra is senkinek érezze magát.

Sabine-re immár egy kiábrándultabb Aglaja szemszögéből tekinthetünk, aminek hatására a film is kilép korábbi poétikus világából, legfőbb erényét veszítve el ezzel. A két nő mindennapi küzdelmeinek bemutatása során prózaibb hangvételre vált a mozi, már csak egy-egy alkalommal megcsillantva a film elején felépített hangulatot. A varázs csökkenésének eredménye, hogy egy-két jelenetet már türelmetlenebbül szemlélünk, úgy érezzük, kevesebb is elég volna a különféle produkciók megjelenítéséből. Az összhatást azonban ez sem tudja elrontani, az Aglaja végül visszatalál magához és – ami még fontosabb – a nézőhöz is.

Aglaja, 2012. Rendezte: Deák Krisztina. Írta: Aglaja Veteranyi, Deák Krisztina. Szereplők: Ónodi Eszter, Bogdán Zsolt, Móga Piroska, Jávor Babett, Kamarás Iván, Jordán Adél, Molnár Piroska. Forgalmazza: Ristretto Distribution Kft.