Ki ne ábrándozna arról – például a születésnapi gyertyák elfújása előtti pillanatban, hullócsillaglesés alkalmával, vagy éppen a reménybeli nyertes lottószelvény feladásakor –, hogy teljesül élete nagy vágya. Vagy csak egy nagy vágya. Vagy netán egy egészen kicsi kívánsága. És te, kedves olvasó, te mit kívánnál, ha jönne valaki, aki valóra válthatná az álmod? De ne siesd el a választ! Mert minden kimondott kívánságnak megvan az ára. Sőt. A ki nem mondottnak is.
A debreceni egyetemi életet színesítő Színláz Alkalmi Társulatának legújabb előadásában hasonló kérdéseken elmélkednek és elmélkedtetnek a szereplők. A társulat Đorđe Lebović Az ezredik éjszaka című „mai tündérmeséjét” mutatta be a nagyérdemű kisközönségnek. (A közönség valóban kicsi, hisz a játék tere a főépület mintegy harminc fő befogadására alkalmas alagsori, 31-es számú pinceterme, ami pedig a nagy érdemet illeti, az leginkább az alkotókra vonatkozik.)
Volt egyszer egy Hep, és volt egyszer egy Hap. Ők régi jóbarátok, akik egyszerű és szelíd életet élnek. Dolgoznak, minden pénteken szolgálati úton vannak, és a mindig késő vonat miatt minden alkalommal lemaradnak a buszról, emiatt pedig gyalog kell hazamenniük, a sűrű sötét erdőn átkelve. Vasárnaponként aztán a folyóhoz mennek pecázni, közben nézve az elhaladó hajókat. Hep elégedett a sorsával. Kertjében fákat nevel, a városban ismerik, szereti a péntek esti sétákat és a vasárnapi pecázást. Hap viszont többre vágyik. De mire is? Névre. Hogy ha majd egyszer meghal, mindenki emlékezzen rá. Rá és a művére. Hogy bevonuljon a történelembe. Mert ha eddig nem történt vele semmi említésre méltó, a hátralévő húsz évben sem fog. És a következő húsz évben is minden pénteken, ugyanakkor, ugyanott, arról fognak beszélgetni, hogy az életük félresikerült. A két barát el is kezdi találgatni, hogy lehetne bevonulni a történelembe. Hérosztratésznek még könnyű dolga volt, az ő idejében elég lehetett ehhez felgyújtani egy templomot. Bezzeg ma már a bombahajigálókról sem emlékezik meg senki, különben se vége, se hossza nem lenne a történelemnek.
Hep és Hap különben sem akar semmi badarságot elkövetni, ezért inkább a nagy és nemes tettek közül szemezgetnek, mondván, a jótettek még úgysem apadtak ki. Csak hát ahhoz meg kell némi tudás, tehetség, bátorság, meg szerencse, és ebben hőseink – saját bevallásuk szerint – nem dúskálnak. Ekkor Hap száját elhagyja az a „bárcsak” kezdetű mondat, amely úgy végződik, hogy „léteznének szellemek vagy varázslók!” És mivel Hap épp ezredik alkalommal kívánta ugyanazt, a Varázsló(tanonc) ott is terem, készen arra, hogy teljesítsen egyetlen kívánságot. Ám ha Hap nem él hajnalig varázserejével, kővé dermed. És azt az egy kívánságot kitalálni nem is olyan egyszerű dolog…
Mint ahogy „színlázi” előadásról írni sem az. Mégpedig egyszeri és megismételhetetlen volta miatt. Ez a közhelyszerű igazság erre az előadásra talán még inkább igaz. Volt szerencsém a májusi bemutatón is ott lenni, ám ezúttal egészen más előadást láthattam. Ami nem változott, az a helyiség légköre. A terembe belépve a családias hangulaton túl az ember tényleg valami elvarázsolt helyen érezheti magát. Az elején még nem is igazán tudja eldönteni, hogy baljós, vagy csak titokzatos, ami körülveszi. A sötét (többnyire fekete, néhol kék) környezetet a hold sárgája, valamint a fejünk fölött lógó csengettyűs ágacskák teszik bizalomgerjesztőbbé.
A látvánnyal összhangban hat Katona Lóránt nem kevésbé megfoghatatlan zenéje, amelyre talán a pszichedelikus jelző lenne a leginkább megfelelő. A Hepet és Hapot alakító Liktor Eszter és Sándor Zita olyan párost mutatnak be, akiknek a szerepébe bárki beleképzelheti magát, korra és nemre való tekintet nélkül. Ezt jelzi egyszerű és találó jelmezük, a sötét öltöny piros magassarkúval párosítva. Bár az erdőbe (s a színre) még mezítláb érkeznek, kivetkőzve mintegy a hétköznapok melós monotóniájából, a nagy tett véghezviteléről álmodozva Hap újra belebújik a kényelmetlen lábbelikbe, akár a kisgyerek, mikor édesanyja tűsarkújában tipegve játszik felnőttest.
Hep elengedhetetlen kelléke az utazóbőrönd, melyben nem sok mindent tart, mégis minden benne van, amire szüksége lehet. Mondhatni, az élete. E táska egyszer nyűgös teher, másszor támasz vagy épp játékszer. Hep inkább csendes, ám derűs, szelíd, félénk és óvatos, míg Hap hangos, gunyoros, kissé keserű, elégedetlen, heves érzelmű és merész. E két ellentétes karakter harmonikus és hiteles párossá lesz Sándor Zita és Liktor Eszter játéka által. A két karakter közti kontrasztot és egyensúlyt a hang- és testjátékukkal is jelzik a játszók. Mozdulataik sokszor utalásszerűek csak. A vertikális irányok ugyancsak jelentéssel telítődnek az előadás során. Egyrészről a feltörekvés, a naggyá levés vágyát, másrészt a csüggetegséget, lehangoltságot lehet leolvasni a szereplők helyváltoztatásaiból.
A harmadik, nem kevésbé fontos szereplő a Varázsló, akinek szerepét Marczin I. Bence vette át, másképp értelmezve feladatát, s ezzel új színezetet adva az előadásnak. Marczin Varázslója a szövegtől (és az eredeti színlázas előadástól) eltérően szinte végig jelen van a színen, afféle emberszerű csodalényt formálva meg. Az ő színre lépésével kezdődik az előadás, mintha betoppanásával a varázslat is elkezdődne (szintén erre emlékeztet Hap belépője, amikor cipőtlen lába bebújik a színtérre, és varázsló kézhez hasonlatos mozdulatokat tesz). Noha eleinte a feketén fénylő csuhába bújt alakról sem lehet megmondani, miféle szerzet, az hamar világossá lesz, hogy különleges képességekkel bír: ha jelen is van a színpadon, vagy beépül a színpadképbe (például kőnek álcázza magát, s hozzádőlve pihennek meg a megfáradt vándorok), vagy a két barát közt mozog, számukra mégis észrevétlenül. A látható és láthatatlan dolgok cserélgetésével való játék visszatérő eleme az előadásnak.
A Varázsló gyakornokságát igazoló iratok a néző számára láthatatlanok, csak lebegőn pattogó-guruló mozgásukat követhetjük nyomon, amint Hep és Hap próbálja megfogni őket. Máskor meg a Varázsló nézők körüli, függöny rejtette somfordálása növeli a hangulat kettősségét (tudom és érzem, de nem látom). Amikor pedig a közönség soraiba lépve figyeli az eseményeket, a publikum végképp megbizonyosodik arról, hogy a néző és játszó közötti határvonal itt nem létezik. És ezt az érzést kevés lenne a teremmérettel magyarázni. Hap és Hep, tekintetükkel és beszédükkel folyamatosan fenntartják a közönséggel az elején kialakított kapcsolatot. „Hap… tudod… az az érzésem, hogy valaki figyel minket.” És milyen jól érzi Hep! Mozdulatlan fákként vagy zizzenő bokrokként, netán riadt kis állatok vagy kíváncsi manók módjára, de nyakig benne vagyunk a mesében.
Ugye ismerjük azt tézist, mely szerint ha a színpadon egy pisztoly van, annak előbb-utóbb el kell sülnie? Fegyver híján a következőképp tudnám ezt a mi esetünkre alkalmazni: ha a színpadon egy varázsló van, annak előbb-utóbb el kell varázsolnia… Valamit. Vagy valakit. Esetleg valakiket. A csoda nem is marad el, köszönhetően Lukovszki Judit rendezésének, aki a sok kis mesei (és mesés) elemet olyan egésszé komponálta össze, mint amilyen a kerek erdő vagy a telihold. Na, kedves olvasó, te tudod már, mit kívánnál? Ha igen, akkor azért ajánlom neked ezt az előadást, ha még nem, akkor pedig azért.
Az új Ezredik éjszaka bemutatójára 2012. október 25-én került sor a Színláz Stúdióban (Debreceni Egyetem, főépület, alagsor 31. terem). Készítették: Hep – Liktor Eszter, Hap – Sándor Zita, Varázsló – Marczin I. Bence, zene – Katona Lóránt, festett vásznak – Zech Gábor. Rendezte: Lukovszki Judit. (Az előadás legközelebb 2012. november 12-én, hétfőn, 19 órától tekinthető meg, a Színláz facebook-oldalán való előzetes bejelentkezéssel.)
A fotókat Lukovszki Judit készítette.
