Deadmau5 (nagyon vidéken szigorúan „dedmófájv”) – aki sűrű időbeosztása ellenére termékenyebb, mint a borítón szereplő házi macska tüzelés idején – mostanában vélhetően valami fehér homokos tengerparton piheni ki a nyári hajtást és hatodik lemezének munkálatait. De a szeptember végén megjelent Album Title Goes Here vajon tényleg megérte a sok fáradságot?
Amikor a kanadai születésű Joel Zimmerman 2008 őszén megjelentette harmadik stúdióalbumát, majd rá egy évre a negyediket, a hallgatóság és a kritikusok elismerően csettintettek: a hol trance-szerű, melankolikusabb, hol pedig agykitépő „dancefloor banger” prog- és electro house ütemek robbanásszerűen indultak hódító útjukra a világ legnagyobb klubjaiban. Aztán – ahogyan az lenni szokott – a fiatal Joelt is felkapta a mainstream média, és popkulturális ikont generált belőle.
A debil egérmaszkot viselő osztálybohóc lemezlovas a nemzetközi fesztiválok egyik legkeresettebb figurájává avanzsált, saját kiadót alapított, sikerének farvizén pedig olyan előadók kerültek a fősodorba, akiknek a kanadai srác munkájának kedvező közönségvisszhangja nélkül valószínűleg soha nem lett volna lehetőségük erre a mutatványra (csak néhány név, de ez a lista közel sem teljes: Adam K & Soha, Wolfgang Gartner, Kaskade, Chris Lake, Glenn Morrison és ha távolabbról nézzük, bizony Skrillex és Avicii is ide tartozik). Ők mind a szimpatikusan féleszű rágcsáló által generált újkeletű electro- és progi-láz segítségével vetették meg lábaikat a piacképes e-zenei figurák táborában, viszont produktumaikhoz általában sikerült annyi pluszt hozzátenni, hogy azok mégse merüljenek a feledés homályába (mint például a kezdetben sokat méltatott román DJ Darone próbálkozásai). A fent említett két lemez – a szintén játékos nevű Random Album Title és a For A Lack Of A Better Name – az olyan műfajtörténeti mérföldkövekkel, mint az egyetlen szintidallam különböző nyújtásaira, emelkedéseire-süllyedéseire épülő Faxing Berlin (ami a világ egyik legcsodálatosabb műve) és Not Exactly, esetleg a már 2004-ben elkészült, azóta rengetegszer átdolgozott fülbemászó elektro-kiborulás, a Ghosts ‘n’ Stuff (melynek legnépszerűbb verziója Youtube-on már közel 30 milliós nézettségnél tart a cikk íródásakor) egy generáció ízlésvilágát formálta és formálja mind a mai napig. Noha a kanadai mágus utóbbi 1-2 évben készült munkáiról korántsem az újítás és az előremutatás szavak jutnak először az eszünkbe, megjelenései nagyszerűen rávilágítanak arra, merre is tart manapság az overground house szcéna ezen szegmense.
A Deadmau5 által a mostani albumig megtett utat Grammy-jelölések, videojáték-szerepvállalások, A-listás együtteseknek készített feldolgozások, valamint a piaci életképesség és az eladhatóság fokmérőjéül szolgáló DJ Mag Top 100-as listáján rendre elért előkelő helyezések szegélyezik, ezen tényezők egyenes ági következménye nem lehet más, mint a megfelelni akarás a minél szélesebb körű tömegeknek. Zimmerman vállát évről évre, kiadványról kiadványra érezhetően jobban nyomja ez a teher (erre utaló jel például a vokál egyre gyakoribb szerepeltetése). Most már szinte nagyobb biztonsági játékot alkalmaz, mint valami dél-spanyol kiscsapat a Barca ellen megszerzett előny után, nehogy egy éles profilváltással esetleg kicsússzon a lába alól a talaj. Az Album Title Goes Here is nagyon úgy néz ki, hogy ebben a szellemiségben készült, csak itt a játékosok kis túlzással két egyeneset sem bírnak egymás után a labdába rúgni.
A régi korongok hangulatát itt csupán 1-2 dalban érhetjük tetten, a műsort nyitó Superliminal ellentmondást nem tűrő non-stop szeletelése például üdítő kivétel, de ugyanilyen pozitív benyomást eredményez a korai Kris Menace-t megidéző There Might Be Coffee vagy az egérmértékkel mérve talán egy kicsit túlzottan is durvuló Take Care of the Proper Paperwork. A Closernek is vannak momentumai, de összességében ez sem több egy közepes másolatnál a kanadai slágergép pályájának kezdeti szakaszából (konkrétan egy az egyben a Slip című nóta újrajátszása), pedig elvileg az benne a pláne, hogy a Harmadik típusú találkozások híres-hírhedt szignáljára épül a főmotívum. És az előnyök sora itt nagyjából véget is ér, a lemez többi része sajnos nem több, mint a sikeres múlt minőségének keresése a jelen elnagyolt eszközeivel.
Hősünk tesz ugyan egy felszínes kísérletet a hip-hop területeinek bebarangolására, méghozzá az elektronikus zene felé mostanában szívesen kacsingató Cypress Hill idegenvezetésével (Failbait), ám ennek a kollaborációnak a működőképességére a számcímből is rájöhetünk. Természetesen nem hiányozhat az esztendő egyik legnagyobb slágere, a The Veldt rétestésztaszerűen megnyújtott változata sem, ahol a vokál mellett a tekergőző szintetizátorfolyamok vállalnak központi szerepet. Egy-egy kósza pillanatra talán felsejlhetnek előttünk a Random Album Title hasonszőrű, ám mégis jóval energikusabb, közlékenyebb taktusai, aztán a track előrehaladtával kezdeti reményeinket szapora fejcsóválásokban manifesztálódó düh váltja fel: a dal sajnos jó eséllyel pályázik arra, hogy a búcsúsok legnagyobb slágere legyen – persze kellőképp torz hangszórón szólva. A többi szám tényleg említésre sem méltó, a popzene eszközkészletének részben vagy egészben alárendelt ötlettelen prüntyögés. Első blikkre a zárástól várhatnánk esetleges sorvezetést az új perspektívák felé, de Deadmau5 itt is megelégszik egy modoros downtempo-lötyögéssel (ez lenne az Imogen Heappel közösen felvett Telemiscommunications), ami újfent bizonyítja, mennyire nem állnak jól neki a lassabb, mértéktartóbb stílusok.
Itt-ott persze megtalálhatók a tipikus zimmermanos poéntöredékek, mint például egy (nem is annyira) burkolt Minecraft-utalás, maga a cím, vagy a már említett Spielberg-klasszikusból származó kis hangkivonat, amik bizonyítják, hogy mégiscsak jó helyen járunk, igen, ez a legújabb Deadmau5-egész estés. A fogyasztása viszont csak mértékkel ajánlott.
Deadmau5: Album Title Goes Here. Ultra Records, 2012.
