Van egy kocsma a Népszínház utcában. Bár azt mondják, a Drunken Tailor kocsmának túl étterem. Étteremnek viszont túl kocsma. Szórakozóhelynek meg túl étterem. Kiállításnak viszont nem kérdés, milyen. Szépen igazodik Deák Panka kellemes, szép, finom képeihez. Gyer néz Pan kiál!, gyere, nézd meg!
Volt egy mesém, kellett hozzá egy lány. Nem feltétlenül lány, inkább rajzok kellettek. Kerestem valakit, jártam a Két Egér Boltban, mondtak egy nevet, hozzá e-mail címet. Megbeszéltük, legyen a McCafé, innentől mindig ott találkoztunk, ittuk a kávét, toltuk a csupacsokit. Eső volt kint, ez bent nem tűnt volna fel, ha a lány nem húzza elő rögtön a rajztömbjét. Nedves volt rajtunk a kabát, az asztalon esőnyomok, épp nyitotta ki a vázlatfüzetet, hogy megláthassam az első rajzokat. Nem jó, vizes lesz, le kell törölni mindent, elázik a papír, egymásba olvadnak a színek, összeragadnak az oldalak. A sálammal egyet még húztam alatta, aztán kinyílt. A lapok maguk voltak a mesék, nem kellett azokhoz szöveg.
A részletekkel napokat szöszmötölt, háromszor rajzolt át apróságokat, a nagykapukulcsnak egyszer a fejével volt baj, másszor a tollai nem lobogtak elég szépen. Az arcok is minden találkozáskor másként mosolyogtak. Jól csinálta, mert végül a kulcs tényleg olyan volt, mintha ősöreg ládában találtak volna rá, a mosoly pedig akkorra lett igazán csodálkozó. A fenyőit vártam a leginkább, lettek fenyők, sokan vagy párban, a leveleik szúrnak, a többi fa is rideg, a bokrok más-más szinteken feketék fehéren. Deák Pankának vannak fázós képei, nézegeted, és össze kell magadon húzni a kardigánt az egyedüllét miatt. Hiába a két figura, a szürke táj miatt úgy érzed, mindenkinek külön térfél jut, ha akarják, ha nem. A rózsaszín cserje nem segít rajtuk sétájuk közben, se az, hogy máshol meg összekapaszkodnak. A táncolók (I.) nem is táncolnak, és az arcuk se látszik. Nem tudod eldönteni, boldogok vagy valami nagy gáz van körülöttük. Mintha mögöttük mennénk, úttest, táncszoba, mindegy, csak éppen nem hallod a hangjukat, bizonytalan vagy, egy mozdulat nem elég kitalálni, mi van velük.
A kiállítóterem három falán különbözőek a színek. Most a sárgát figyeljük, a populáris, színes printek falát. Még mindig a táncolók (II.). Itt meg hiába nézik egymást, a háttér narancssárga, a lányon pink cipő, a férfi kék arcától idegen az egész. Lehetnek kedvesek, dőlhetnek egymás felé, nem érzed jól magad velük, főleg, hogy nincs körülöttük semmi, a tárgyak nélküli üres, sárga háttér mintha szándékosan játszana rá a magányra. Nem találok mást, amire felfűzhetőek volnának ezek a vastag mappából kiszóródott képek, mint a hiány. Ha rögtön észreveszed, nem volt szerencséd, addig simán csak élvezted volna a szédülést, egyszerű tus, szolid, harsány színek. Körbejársz még egyszer, már szorongatni kezd, a hegyek fölött miért nincs madár, az útról hol maradnak a kavicsok, a házibuliban mutass már egy szakadt fotelt, egy borosüveget, amitől kicsit kényelmesebben vagyok. Gyer néz Pan kiál!, minden szóból hiányzik valami.
Kukkoló akarok lenni. Meglesni, nézni a vonalat, hogy alakul karrá. Egyetlen vonal, végig kitart, kész az ölelés, más képeken ugyanez szálkás, szaggatott, a hajlatokban felgyűlik a tinta. A hegyek és az ice-cream egymás komplementerei, a csúcsok máshová kerülnek, a rózsaszín marad. Szúrnak, de barátságosak, van bennük valami sima. Hűvösek, pont úgy, mint a fagyi, puncs-pisztáciás, és annyira nem érzel borzongást. I scream, you scream, és így tovább, csupa sikoly minden, reggel felkelek, úgy kezdem, csak épp nem hallod meg. Emlékszem egy mesére, hangyák sikítoztak benne egész nap, már nem tudom, miért, de ettől még nem történt semmi. Ugyanúgy piszkálták őket botokkal a gyerekek, rájuk léptek, vagy szórtak nekik morzsát a nagyon öregek, nem ért el hozzájuk a jajongás. Vagy elért, és nem törődtek vele, bár ennyire azért nem volt szájbarágós tanítómese.
A zöld falon fekete-fehér rajzok. Minimalista emberkések, mindegyik képen van egy kis flikkflakk, például a tehéntejpatakból csónakázótó lesz. Mi és az osztrák hegyek leginkább egy norvég gyerekkönyvbe illik, de lehetne akár krimi, Jo Nesbø is megirigyelné szerintem. A Boldog vagyok veled lüke, ám szerethető párja csodásan nem fordul egymás felé, és pocakos mind a kettő. Egy másik emberke a Mekiben papírkapszliba dőlve löki befelé a sült krumplit, a teste inkább hasonlít egy vízcseppre. Még inkább Menő Manóra, tudod, 1969-től Osvaldo Cavandoli La Linea. Na, arra emlékeztet, egy vonal, és más semmi, hangsúlyosabban, mint az előbbi, a színes emberekhez tartozó kar. Hol vagy? Hol lennék kérdezik egymásnak háttal állva ketten. Szemben egymásnak, a felirat alattuk az, hogy Jó. A Balázs, aranyeső és madár kivételesen színes, pasztellkék és halványsárga, aztán Balázs ír, két lapra, közben meg van szeppenve rendesen, biztos túl hangos a madár a verséhez. Már a fa (sárga) leveleit is kezdi madárszínűnek (kék) látni, majd rózsaszín kalapot vesz, abban boldogabb, viszont már nincs madár.
Jóga. Ez nyert. Semmifehér képen egy pacák, nagyapám hívta az ilyesféléket pacáknak, közben meg abban sem lehetsz biztos, hogy férfi. Lehet, hogy nő, nincs, ami utaljon a nemére. Sonkalábától akár Kucu néni is lehetne. Látszik, hogy jó neki, amit csinál, fejtetőn áll, a könyökére támaszkodik. Nem zavarja tömlőhasa, nem zavartatja magát, kalimpál békésen, a lábujjait azért beigazította. A derekán van valami bokréta, elsőre picit fanszőrzet, de aztán gatyamadzag. Ez olyan ha rossz kedved van vedd elő kép, kinyomtatom, legyen meg, biztos, ami biztos. A Zenekar kopasz kukacai persze emberek, de nem kell hozzájuk haj, csizma, bőrdzseki, esetenként még fül se kell. Kicsit megakaszt, fül nélküli zenekar, de tényleg, hogy egy sincs nekik? A Kocsmában meg lenyűgöznek azok a nagymellű nők. Pláne, amelyik mindkét hónalját látni engedi, mert épp a hátát vakarja, vagy mit csinál. Hát még a manusz a surmó kalapjában, mellette a besavanyodott, ámbár gügyén derűs kopasz. Csak pár vonal, tényleg csak pár, és még mindig nincsenek színek a Fürdő-asszociációkon sem. Az egyiken papucsok szanaszéjjel, harmincötösek és negyvenkettesek, gyékénytalpúak, tangák, masszázspontosak és tépőzáras kínaiak. A másikon hangyamintás köntös, rajta tekergő hajszárítózsinór, és csíkos úszódressz a húszas évekből. Nem történik semmi, nem is kell. Felsorolások ezek. Nézegetősek. Kivágósok, kifestősek, mindenre-jó-képek.
A piros fal csupa festék. Weöres és Az éjszaka csodái, pár pisla fény, négy részből álló sorozat, mindegyiken kanyargó verssorok. A mozdulatlan sárga-szürke. A második, Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő, szinte képregény. A kavalkádos középső után a nyitó szürke kép feléled, a borozó ugyan bezár, de sárga sávos lesz az ég, elindul egy kicsit csálé piros kisautó, pirosak lesznek a betűk, és az éji tág csodát, / ezt a fura micsodát / ketten láttuk: te meg én. Deák Panka csendes lány, ért a csendhez. Egyszer lovakat tervezett, az oldalukra rajzolt mindenféle mintát, a lovak álltak, nem volt vágta, nem emelték a lábukat, csak tűrték magukon a pipacsokat. Aztán amikor egy nagypapát kértem tőle, annak olyan lett a plédje, hogy bárki elirigyelhette volna a térdére. Igaz, a feje tisztára Trockij volt, aztán átment Leninbe, végül kialakult az igazi öregúr.
A nagy kiterjedésű békesség mellett azonban mindig találsz valami nyugtalanítót is Deák Panka rajzain. Hátradőlnél, belesüppednél, de van egy kicsi részlet, ami fölpiszkál, pont az nem fog hagyni elaludni. És nyugodni sem, végig kell gondolni, a sok tömörségbe hogy kerül az a kis légies, és fordítva, a lebegésbe hogyan a súly. Gyanítom, valahogy úgy, ahogy a kislányt a rajzolt úton egyre inkább kiszorítja a nő, míg végül csak ő megy ott egyedül, zsebéből kilóg egy pöttyös zebrafül.
Deák Panka Gyer néz Pan kiál! című kiállítása november 30-ig tekinthető meg Budapesten, a Drunken Tailorban.
