Nem tagadom, nálam a szappanoperákkal kezdődött. A latin-amerikai ömlengéseket a kórházas szériák és az ilyen-olyan sitcomok váltották, a jelen pedig a bűnügyeké. A JAK-Metszetek keretében lezajló, TV-sorozatokat tematizáló est a Prizma filmművészeti folyóirat aktuális számát mutatta be, de a beszélgetés több volt egy hagyományos lapszámbemutatónál.
Kievickélve az Esmeralda és a Melrose Place szirupos teknőjéből, Grace Klinikára váltottam. Lehet ezen mosolyogni, de akkor is tévé, illetve monitor elé ültetett a sorozat. Ennek oka vélhetően az epizódok végletekig húzott drámaisága, az esendő karakterek, s azok magánéleti dilemmái, a fekete humor, a hipermodern kórházi miliő, a „tökmindegy-hogy-nemértem”-szakzsargon. Ezek tették ugyanis hihetővé az amúgy fiktív orvososdit, amivel nem voltam egyébként nagy barátságban. (Nem beszélve arról, hogy egyre gyorsabb ütemben nőtt az egy négyzetméterre jutó csinos orvos- és ápolónők, valamint a sármos doktor urak és ápolók száma.) Nem került el továbbá engem sem a Szex és New York hulláma, bár igaz az is, hogy ambivalens viszonyt sikerült kialakítanom vele. A manhattani felszínes púdervilág főszereplői, vagyis a kurva, a bölcsész, a karrierista és az anya sokszor tabudöntő, pikírt humorral reflektálnak a szingli lét élhetetlen, mégis agyonajnározott voltára, meg mindenre, miközben „a” férfit több száz dolláros Manolo Blanikokkal tapossák földbe, hogy aztán felsegíthessék onnan.
A műfaji sokféleségnek, a gyártási körülmények megváltozásának és a transzmediatikus dimenziónak köszönhető többek között az, hogy ma jóformán bárki, bármilyen sorozatnak a rabjává válhat – még a mindig objektív Miranda Hobbes (a karrierista) is.
Mielőtt valaki azt hinné, hogy eme szöveg saját sorozattapasztalataim mátrixát fogja adni, inkább gyorsan a lényegre térek. A Prizma filmművészeti folyóirat szerkesztőivel − Farkas Gáborral, Pálos Mátéval és Sepsi Lászlóval − Bujdosó Ágnes beszélgetett november 13-án, a MODEM kávézójában, a lap nyolcadik, TV-sorozatokkal foglalkozó száma kapcsán. A beszélgetés nem csak a függőknek volt tanulságos, noha valószínűsíthető, hogy ma már nincs olyan ember a világon, aki ne tartozna legalább egy sorozat fanatikusai közé. A beszélgető felek a TV-sorozatok egyféle „így készültjét” igyekezték vázolni a közönségnek, a kísérő médiumok, az újmédia sokszínű adalékanyagaira és a befogadói pozíciókra is reflektálva. Az elhangzottak bizonyítékaként belenézhettünk a tárgyalt médiaszövegek egy-egy részletébe, így a baráti hangulatú beszélgetés egy kellemes esti matinéra kezdett hasonlítani.
Miután a Zöld Szamár kávézó csordultig telt, s mindenki elhelyezkedett a kanapékon egy nagy adag popcornnal – na jó, sörrel, kávéval vagy borral a fa székeken vagy a párkányokon –, a moderátor egy lényeges problémát érintett felütésként: milyen alapvető változásoknak köszönhető az, hogy tudunk tudományos jelleggel foglalkozni a TV-sorozatok metodikájával, előállításával és befogadási körülményeivel? A sorozatokat elsősorban nem szakértők, médiaszakemberek és szociológusok nézik (ebbe talán bele is halna az adott szöveg), hanem a rajongók – hívták fel a figyelmet a beszélgetés résztvevői. Lényeges tehát, hogy miként tudott a televíziózás sorozatfanatikusokat kreálni.
A kábeltelevízió (pay-tv) megjelenésével a tartalomra helyeződött a hangsúly, a szerkesztők elsődleges célja pedig az lett, hogy az egész családot a készülék elé ültessék, s műsoraik olyan élményt nyújtsanak a befogadóknak, amelyet újra és újra át akarnak élni, s amelyért fizetni is hajlandóak. A kilencvenes években nagy-nagy minőségi plusz rakódott a médiaszövegekre, erős vizuális többlettel. A kétezres évektől elismert szakemberek adták nevüket a TV-sorozatokhoz, növelve azok presztízsét, s jó eséllyel a nívóját is. Ma pedig a time shifting technológia jóvoltából átugorhatóak a hosszúra nyújtott reklámblokkok is, ami szintén a zökkenőmentes felhasználói élményhez, a sorozatfogyasztási kedvhez járul hozzá. A kábeltelevízió sikerének egyik kulcsa az is, hogy bekebelezte az amerikai független tévé vívmányait.
A beszélgetés folytatásában a kortárs tendenciák egyik illusztrátora a Drót (The Wire) című sorozat volt, David Simon, egykori bűnügyi újságíró ötlete. A Baltimore-ban játszódó amerikai drámasorozat bűnügyi köntöse alól a társadalom intézményrendszerei közti játék bújik elő, s az epizódok főként az emberek közti együttélés problematikáit helyezik középpontba. A Drót explicit erőszakot alkalmaz, s alapjaiban különbözik egy Columbótól vagy egy Derricktől, hiszen nemcsak a hagyományos police procedurálok epizodikus szerkesztési elvét rúgja fel, hanem szisztematikusan eltávolodik a nyomozóhősök ideáljától, helyettük a bürokratikus rendszer mókuskerekének „áldozatát” vonultatva fel. A sorozatok ezen típusa feloldja a megfagyasztott bűneset-nyomozás-megoldás krimidramaturgiát, s inkább az elnyújtott és megoldás nélküli eseteket hozza képernyőre. A széria nagyot vállal, s a kritikusok örülnek az új esztétikai és dramaturgiai minőségnek, a „rongyosra” nézettség és a díjzápor mégis elmarad, ami az újítások széles spektrumának, s a szokatlanságnak is betudható. (Az aktuális Prizmában Jankovics Márton Egy nagyváros anatómiája – társadalmi determinizmus a Drótban című elmés szövege foglalkozik a sorozattal.)
Nem véletlen, hogy a beszélgetés lassan eljut a narratív komplexitás kulcsfogalmához, mely a televíziós sorozatokban végbemenő szerkesztési eljárások alapvető változását jelenti. Eszerint a szerializált és epizodikus metodika a sorozatokban önreflexív módon összekapcsolódik. Ez szemléletesen tetten érhető a Dr. House példáján, amely esetében az utolsó jelenetben áll össze az egész évad cselekménye, továbbá ez jellemző a 24 című sorozatra is, melynek egy évada egy napot mutat be. A néző itt arra kíváncsi, sikerül-e a készítők vállalkozása, s működhet-e sikeresen az összefésülés. Eme ponton a Prizma szerkesztői az operatív esztétikát hozzák szóba, ami a néző „vizsgáló” attitűdjére vonatkozik; a befogadó figyeli és élvezi a sorozat nyelvét, narratív eljárásait, karakterképzését, miközben azért persze a sztori is érdekli. Boncol és élvez egyszerre – Drótot vagy Dr. House-t –, hacsak nem kapcsol inkább egy olyan „egy-részben-minden-helyreáll”-féle digitális analitikára épülő police proceduralra, mint mondjuk a 2000-ben indult amerikai-kanadai CSI (A helyszínelők). A beszélgetők nem tértek ki Jerry Bruckheimer sikerszériájára, a Prizma sorozatokkal foglalkozó lapszámában azonban a CSI-jelenséghez egy kiváló tanulmány kapcsolódik (Molnár Tamás: A CSI-hatás – Mit néz az esküdtszék?).
A beszélgetés lassan a feléhez ér, a figyelem azonban nem lankad, a hangulat továbbra is olyan, mintha pár filmkörös összeült volna egy laza csevejre. A transzmedialitásról azért volt fontos szólniuk a résztvevőknek, mert nyilvánvalóan a sorozatok kapcsán is kiemelt szerephez jut. A folyóirat szerkesztői a 2006-ban útjára induló, Tim Kring neve által fémjelzett amerikai Hősök (Heroes) című TV-sorozathoz köthető összetett médiaprojekt bemutatásával reflektáltak a médiakonvergenciára. Annak ellenére, hogy a képregények szerkesztési elve szerint működő sorozat megannyi médiumba bepréselődött, s számos módon befogadhatóvá vált, az ötödik évadot mégsem élte meg. S ha már egymásba olvadás és összetett felhasználói élmény, izgalmas volt a beszélgetés következő egysége is, mely a websorozatokat érintette.
A websorozatokhoz kapcsolódóan a Dr. Horrible’s Sing-Along Blog című, musicalkeretbe foglalt tragikomédiából néztünk meg egy részletet. A 2008-as websorozat Joss Whedon ötlete volt, s a 2007–2008-as amerikai újságírósztrájkhoz kapcsolódik. Az újmédia széles körű elterjedése új műfajok létrejöttének kedvez, melyeknek szükségszerűen változik az előállítási és befogadási pozíciójuk is. A websorozat rövid, néhány perces, erősen szerializált médiatartalmat jelent, s villámgyors webes, továbbküldésen alapuló terjesztés jellemző rá. Rövidségénél, kisképernyős esztétikájánál és egyhelyszínes voltánál fogva tudjuk elválasztani a TV-sorozattól, noha látunk példát a műfajok egybejátszására is – így a Terápia című, a magyar HBO által is vetített sorozat kapcsán, mely a pszichoterápia izolált világát mutatja be, s az izraeli Be Tripul (In Treatment) című sorozat hazai adaptációja. A Terápia öt évadát a televízió sugározta, ezt követően pedig már csak a weben lehetett követni.
Ezt követően a moderátor a sorozatok karakterépítéséről kérdezte a szerkesztőket. E tekintetben is változásokat figyelhetünk meg a korábbi mainstream televíziózáshoz képest, mely az alkotókat cenzurális nyomás alá vonta. A készítőket napjainkban nagyrészt semmi nem fenyegeti, mozgásterük nagymértékben kiszélesedett. Ez lehetővé teszi, hogy olyan karaktereket vonultassanak fel, akik korántsem pozitív tulajdonságaikról híresek, hanem antihősök, mint Anthony „Tony” John Soprano a Maffiózók (The Sopranos) című sorozatból. Nagy alkotói vállalásnak minősül ugyanakkor a Vince Gilligan által készített Totál szívás (Breaking Bad) című díjnyertes széria is, mely azt mutatja be, hogy hogyan lesz a főhős kémiatanárból szociopata. A komoly dramaturgiai funkciójú és esztétikájú alkotás nyomozásra, rejtvényfejtésre invitálja a nézőt, így adva sokat a rajongói diskurzus kialakulásához – tették hozzá a beszélgetők. Ezt jól mutatta a sorozatból lejátszott részlet is, mely pár perc alatt kérdések tucatját generálta bennünk.
A közösségi kódfejtés jelenünk sorozatainak fontos része, amely a nézőközönség generálásához, a fankultúra felemelkedéséhez járul hozzá. (A fankultúrát tematizálja a nyolcadik Prizma bevezető tanulmánya: Gollowitzer Diána, Újmédia – új rajongók? – Fankultúra az analóg-digitális váltás után.) A rejtvénymegoldó koncepciók kapcsán felmerült az ARG (Alternate Reality Game) jelensége is. Ezeket a játékokat komplex cselekmény, interaktivitás, kollektív problémamegoldás és a valóság illúziójával kecsegtető multimedialitás jellemzi.
A kérdező ezután a magyar sorozatokra helyezte a hangsúlyt. Hol tartanak a magyarok a sorozatgyártásban, milyenek a magyar kezdeményezések? A lényegre törő válasz szerint vannak ügyes próbálkozások (például a Terápia), de mivel nincsenek erős forgatókönyvek és szerény a sorozatok látványvilága, messze elmaradunk a nyugati alkotásoktól.
A beszélgetés végéhez érvén az azt felvezető Áfra Jánostól érkező kérdésre válaszoltak a szerkesztők, mely az irodalom és a televízió kapcsolatára, az adaptációs törekvésekre vonatkozott. Elhangzott, hogy a televíziónak egy időben presztízst kellett szereznie, s ehhez az irodalom filmre vitele egy adekvát irányt jelentett. Példaként különböző színdarabok adaptációját, vagy a Dickens-regények sorozatba ültetését hozták fel a beszélgetés résztvevői. Izgalmas párhuzam vetődött fel a Drót című sorozat és a realista regény motívumhálói között. Az irodalom képernyőre vitele kapcsán pedig Jeff Lindsay Dexter dühödt démonai című regénye, illetve az amerikai televíziós sorozat, a Dexter került szóba. Ennek érdekessége, hogy a Showtime szinte semmit nem őrzött meg a regényből, csupán a főszereplőt, Dexter Morgan sorozatgyilkos törvényszéki szakértőt.
A kör természetesen tágítható lett volna, de már érkezett is a következő kérdés a közönség soraiból, mely a szituációs komédiák szerkezetét érintette. A sitcomok esetében nem beszélhetünk folytatásos jellegről, hisz ezek nézőit a komikum, illetve a szereplők különféle szituációkban való elhelyezése vonzza a képernyő elé. A helyszín állandó, a mindennapi életet reprezentálja, mint a nappali, munkahely, stb. Az epizódok rövidek, ez főként a műfaj geneziséhez köthető, ugyanis első ízben a rádióban jelent meg, amely lehetővé tette, hogy a hosszabb részeket több kisebb egységben adják közre. A sitcom az 1940-es években adaptálódott a televízió képernyőjére. A műfaj történeti fejlődése során folyamatosan változott, s csak a 2000-es évektől alakult ki az egykamerás, nagyjából félórás struktúra.
Ha sitcom, geek és nerd figurák, kettő másodperc alatt kitalálhatjuk, hogy az Agymenők (The Big Bang Theory) című, 2007-ben indult sorozat lépett a beszélgetésbe. A főszereplők a fullgeek kategóriát öregbítik, a mindennapi életben teljesen bénák. Az epizódok poénjai a geek és a „normális” vonal szimpatikus összezörrenéseinek köszönhetőek. Kirajzolódott: a geek/nerd karakterek is antihősöknek nevezhetőek – mint a Hősök figurái vagy az új James Bond karakter. S ha már James Bond! Mi a helyzet a mozifilmek szerializálódásával? – jött az újabb közönségkérdés. Úgy tűnik, sikeresek, habár nem egy franchise várja el azt, hogy ismerjük az előző részt. Megfigyelhető egy olyan tendencia is, melyben azt látjuk, a sorozat mozivásznon nem lesz olyan átütő, mint fordított esetben. Ez a Szex és New York példáján is érzékelhető, amelynek harmadik részét magam egészen feleslegesnek érzem.
A TV-sorozatok mozivásznas problémája a narratológiának tudható be. Egy sorozatot hagyományosan azért követünk, mert érdekel minket, mi lesz a következő részben. Egy mozifilm esetében viszont a nézőt akkor és ott ki kell elégíteni, hiszen nincs folytatás. Ebből az aspektusból kifejezetten izgalmas a Walking Dead című zombis horror sorozat, mely egy havonta megjelenő képregény adaptációjaként került képernyőre. A mozgóképes változat készítői a comics befejezése után is továbbírják az alapanyagot, ami odáig vezethet, hogy „apa” és „fia” egyszer elválnak majd egymástól.
A beszélgetés záróakkordját a szinkron problematikájához kapcsolódó közönségkérdés adta. Az est résztvevői megegyeztek abban, hogy a szinkronnal sokféle gond van, ezért csak eredeti nyelven nyújthat valódi élményt egy film(sorozat).
A József Attila Kör, a KULTer.hu és a Szkholion jóvoltából létrejött jó hangulatú és tartalmas beszélgetés után a közönség az asztalhoz járulhatott és megvásárolhatta a Prizma aktuális és régebbi számait. A lap megkapó szövegei mellett vizualitásában is igen erős, A-tól Z-ig kreatív és igényes. Azt hiszem, mindannyiunk nevében kijelenthetem, hogy beszélgetés végén örültünk volna egy „To be continued” zárókockának.
JAK-Metszetek − A Prizma filmművészeti folyóirat TV-sorozatok számának bemutatója, Zöld Szamár kávézó, Debrecenben, 2012. november 13.
A fotókat Áfra János készítette.
Jó kis beszélgetés volt! A Prizmás szerkik igen felkészültek.