Gonzo a strandon
Gonzo felolvad egy strandszéli
bódé narancssárgájában. Arra-
felé napernyő, fagylalt is
mindig akad. Lehet kóborolni
is a zsivajban, feloldódni, elbomlani
a szavakban; egy fesztelen,
hullámzó párbeszédben, melynek
mondatai nem merészkednek
túl a strandon, megtelepszenek
a szívószálon és a napozószéken.
De épp ez a bátorság, hogy átsétálnak
a beszélők a mélység fölött egy
keskeny stégen, vagy elvegyülnek
a forgalmas utcán, kirakatok közt,
utcazenében. Gonzo azt reméli,
ha csak fekszik, képes megnyúlni
a napnyugtáig tartó idő. Ám egyre
gyorsabban telik a nappal. Gonzo
így a párás zuhanyfülkékhez nyargal,
háttal hosszan a csempének dől,
talán a hidegtől lassul majd a délutánja,
és távolodik az esténként fölkapcsolt
utcalámpák s a nyári sötét zöldes
fényétől.
Gonzo a pályaudvaron
Gonzo a kihalt vasútállomáson
egy szürkés üvegajtó,
amit épp kinyitok, s a hunyorgó
lámpával világított, éjjel is
működő büfébe lépek, de még
előtte zsákomba tömöm üvegemet
és a kiflivéget, ami a hot-dogból
megmaradt. Válogatok aztán,
a csokoládék közt, a pult alatt,
nem megyek vissza az elsötétített
váróterem padjai közé. Gonzo
feltűnik egy polc mögül, s ujjával
maga fölé mutat, a kiakasztott
térképen az állomásra, ahol
a fél egykor érkező vonatról majd
leszállunk. Hálókocsiba
nem váltunk jegyet, mert a hűvös
éjszakában az ember bármilyen
műbőr ülésen is elnyúl, vagy
a kupék közti keskeny folyosón
talál magának fekvőhelyet.
