A szürke huszonhat árnyalata

Be kell vallanom, hogy Miklya Anna előző könyveit nem olvastam. Mikor felemeltem a könyvesboltban az újdonságok között néhány példányban megbújó, kézbe simuló, keménykötésű kis könyvet, inkább csak megérzés vezetett, nem előzetes várakozás.

Másnap olvasok bele először, a metrón. Túlmegyek a Deákon, kiszállok, átsétálok a peron túloldalára, közben viszi a szöveg a szemem, megragad a történet, a stílus. Este a neten megnézem, mit találok a szerzőről. Az előző két könyvről néhány mondat, a könyvesboltok kínálatában rövid kivonat az Esőből, mindenhol ugyanaz a tartalomismertető és néhány interjú. Az egyik tárcából megtudom, hogy Anna maga is rácsodálkozik, hogy huszonhat szürke pulóvere van, engem nem lep meg, addigra már érzékelem, hogy ez a monokróm világ mennyire az övé. Belesző, beleringat, hogy annál érzékletesebb legyen, mikor napfényes sávok, tiszta, telített színek villannak fel a szövegben.

Csillag Diána, a könyv főhőse terhességének harmadik trimeszterében jár, amikor anyja hívására visszatér a babavárás és szülés idejére egykori szülőfalujába, a Viharsarokban fekvő, időközben várossá emelkedett D-be, ahova időközben betört a „civilizáció”. Már nemcsak békebeli krémest lehet kapni a cukrászdában és almás lepényt a péknél, hanem akár Monte-Carló pizzát is, cheddar sajttal és gyöngyhagymával, telefonon megrendelve, igaz, mindezt fehér abroszon, evőeszközzel illik elfogyasztani.

Valójában Dia maga is vágyott gyerekkora színhelyére, megtalálni az „édes, fényes szép gyerekkort”, és megfejteni, tisztázni azokat a színfalak mögött rejlő megoldatlan problémákat, amiket gyerekként nem tudott megfogalmazni sem. Úgy gondolja, ez időtöltésnek sem rossz, ráadásul anyjának is segít. „Tizenöt éves korom óta élek Budapesten, de nem tudom megszokni. Budapest nekem túl unalmas. D-ben mindennek rendje és szabályai voltak. D-ben élni olyan volt, mintha a képnek csak egy kis részletét látnád, de pontosan ki tudnád következtetni, mi látható az egész festményen.” A történet szálai a múltba vezetnek vissza, ugyanakkor a még meg nem született gyermek generálja valamennyi történést.

Megismerjük Diána szerelmét, ellentmondásos kapcsolatát saját magával és a többi szereplővel, beleértve magát a magzatot és annak apját. „Gergő a gyermekem leendő apja, és a maga módján, a legjobb ember, akit ismerek.” Csillag Diána szemén keresztül a szerző már-már szociográfiai értékű leírásaival láttatja a környezetet, a lakók jellegzetes prototípusait, a szomszéd Jolánka néni szívós munkabírásától a szülőhelyétől soha elszakadni nem tudó volt osztálytárs barátságos fölényérzetéig, és nem mellékesen a családi karaktereket, élőket és holtakat egyaránt. Felvonulnak a magyar vidék jellegzetes figurái, azok életformái, mindez egyéni, finoman ironikus, ugyanakkor kritikai hangon.

Mindeközben jólesően, egyenletesen pereg az eső. Úgy tűnik, semmi nem történik, ami megzavarná a meghitten borongós jeleneteket, amiket szinte filmszerűen követhetünk a precíz leíró részeknek köszönhetően. A fiatal nő két különböző életformában él, élesen elválik az itthoni és az otthoni, budapesti élet. Mintha a kettő között, az utazás során fokozatosan levetkőzné az utóbbit. „D olyan messze, olyan elképzelhetetlenül hosszú időre van Pesttől, hogy tényleg más szférába való átkelésnek tekintem az utazást – hogy fel, vagy le, mindegy.” Ez a távolság térben és időben is megmutatkozik, amit felerősít a terhesség előtti és alatti állapot kontrasztja. „Szeretem nézni a nyári esőt Pesten… Ilyenkor általában gondosan öltözök, szép harisnyát veszek, szép cipőt, fogom a csipkés szürke esernyőmet, és úgy indulok el sétálni. A flaszter meleg, az eső langyos és simogató. Most persze nem tudok szép cipőben járni, mert egyre nagyobb a terhem. Most kerek és puha cipőkben járok.”

D-ben az eső is más. „Mióta kitört az a kimondhatatlan nevű vulkán Izlandon, szinte folyamatosan esik. Amikor nem esik, alacsonyan szálló szürke és mély-bíbor felhők borítják… egészen a látóhatárig. Valami új átok sújtja a falut, sóhajt anyám. Pedig nem is ismerjük ezeket a dühöngő skandináv isteneket.” Diána más szemmel látja most a környezetét, mint eddigi, rövid hazalátogatásai alkalmával. „A terhességtől furcsa módon érzékivé vált minden, mármint érzékekkel befogadhatóvá.”

Az író egyre jobban belevon minket ebbe a miliőbe, színek, illatok, érintések idéződnek fel az olvasóban, de felerősíti az egykor a tudatalattiba száműzött félelmeket, emlékeket is. „Hazafelé sosem a járdán mentem. D-ben csak néhány utca volt lebetonozva akkoriban. Azt hittem, a földutak alatt halottak vannak eltemetve, és rettegtem attól, hogy egyszer találok egyet. Mégis mindig ott sétáltam, ha egyedül voltam, mert féltem tőle, de legbelül: a tüdőmben és a combjaim között imádtam ezt a rettegést.” Ahogy a történet előrehalad, nem csak az időjárás válik viharossá. Az idilli megszokottság mögött, elsőre alig érzékelhetően, baljós jelek borzolják a felszínt.

Sorban tűnnek fel az újabb szereplők, a legfontosabb történésekre Gergő is befut, annak ellenére, hogy ki nem állhatja a számára szokatlan vidéki légkört. Mint egy színdarabban, minden szereplő a színen van a drámai csúcspontnál. A folyamat során a hazalátogató gyerek felnőtté érik, és bár mást talál, mint amit keresett, a végkicsengés azt bizonyítja, hogy érdemes volt végigjárnia a maga által választott utat.

Valójában a könyv egy rendhagyó terhességi napló. Miklya Anna biztos kézzel, egyenletes színvonalon, tabuk nélkül, mindvégig érzékelhető iróniával, öniróniával megírt könyve élvezetes, továbbgondolásra érdemes olvasmány. Az író nem zökken ki saját stílusából, ritmusából, szerepéből. Végig a kezében minden szál, pontosan, precízen, élvezetesen vezeti a cselekményt. Egyedi stílusa, különleges jelzős szerkezetei, gördülékeny történetvezetése garantálja a belső késztetést, hogy egy ültő helyünkben olvassuk el a könyvet.

Miklya Anna: Eső, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2012.