Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Reveláció Árkádiában

A fény hátára vesz és fölemel – Kiss Tamás otthonai

„A vers fölöttünk a levegőben lépked, / ha jelen van, árnyék az ég alatt, / keres valakit, pillanatra vár…” – A mennyezetről lecsüngő, áttetsző függönyanyagra installált Kiss Tamás-verssorok sokasága között lebeg ez az idézet, lámpákkal megvilágítva, kissé el is mosódva.

A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó debreceni költőről A fény hátára vesz és fölemel címmel nyílt irodalmi kiállítás. A Szabó Anna Viola kurátor által megalkotott tér túllépett az írói, művészi emlékprojektek gyakori életrajz-központúságán, s a szövegeket állította a centrumba. A fény és az árnyék játékát, kép- és szövegíró erejét használva olyan rend jött létre, amelyben a versek maguk (cím, keletkezési idő és kötetbeli kontextus nélkül), vagyis inkább magukban állnak. Nem is állnak, hanem hullámzanak az anyagon, a falra vetülnek, egybemosódnak, kitakarják egymást: ahogy a színes reflektorok megvilágítják és árnyékban hagyják, vagy az erős izzók már-már láthatatlanná teszik a fényes anyagra nyomott szövegüket.


Nem könnyű olvasni. Felemelt fejjel, kimerevített nyakkal, hunyorogva, a légmozgás miatt hullámzó, áttetsző fátylakon silabizálva a verseket, vagy azok falra vetített árnyékát. A hátsó sarokban megépített camera obscurában még nehezebben kivehető a terem képe: a túl nagyra vágott, szem alakú résen betörő fény a sötét szobácskába bemerészkedő szemlélődőnek csak elmosódott képeket enged felismerni.

A látogató nézőpontjától függően a versek (szinekdochikusan: az életmű) megvilágítottnak vagy beárnyékoltnak látszik. Ezt az oszcillálást középpontba állító, alaposan kiérlelt koncepció azonban úgy hagyja háttérben az életrajzot, hogy mégis lehetővé teszi Kiss Tamás személyiségének finom megjelenítését. Mert bár a kiállítás valóban nem az életút kronológiai rendjére koncentrál, s a függönyanyagra rányomtatott családi képek szereplői és eseményei (Kiss Tamás fotóalbumba készített, saját képaláírásaival együtt) a szó szoros értelmében homályban maradnak és nehezen láthatóak-olvashatóak. Ám a termet végigjárva, s az obscurus (elsötétített – lásd még rejtett, titkos, zárt) szobácskáig (camera) sétálva úgy tűnik, hogy végigkövethetjük egy látását elveszítő (másfelől: reflektorfényben sosem élő és alkotó) mester életútját.

Néhány kiállított személyes tárgy szintén segíti ezt az értelmezést – noha e tárgyak is kevésbé egy írói kultuszépítés elemeiként, sokkal inkább a Kiss Tamás-versek, valamint az egész kiállítás fény és árnyék; látás és homályban hagyás koncepciójának materiális (és újra szöveges) projekcióiként jelennek meg. Mert a költő régi fényképezőgépe (kamera), az olvasást segítő, kopott nagyítói, fényképaláírásainak szavait és az életmű kiállított köteteinek mondatait „készítő” ósdi írógépe mind textualizálódnak a textileken, szöveggé válnak a kiállítás terében.

Szintén a kiállítás által középpontba helyezett szövegek megtervezett kavalkádjába kerülnek bele Kiss Tamás más írásai. Személyes noteszei, hevenyészett feljegyzései, költészetről vallott gondolatait egy diák irodalomfüzetének fogalmazási gyakorlataiként, illetve az azokat javító magyartanár korrekcióiként imitáló mondatai (például: „Már gyermekkoromban írtam verseket, az égre, a levegőre”), sőt az írótársak által neki ajándékozott kötetek dedikációi.

Így árnyalják tovább (vagy: világítják meg jobban) e – szó szerint és átvitt értelemben is – sokfelől olvasható mondatok az életműnek és az életútnak a kiállítás által színre vitt, bonyolult viszonyát.

Már csak azt írnám, amit nem lehet.
Nem lehet, mert nincsen arra szó.
Nem lehet hát papírra írni se:
a mindenségbe mártom ujjamat,
égre írok titkos jeleket.

Re-veláció: a velum, a függöny fellebbentése: így láthatjuk a Kiss Tamás-verseket a lecsüngő lepleken és – részben ezeken keresztül – a falon. Az október 27-i vernisszázs tömegében pedig szintén csupán a fátylakon át lehetett figyelni Kobzos Kiss Tamás énekmondását (édesapja verseit kongeniális módon kísérő dalainak előadását), Lakner Lajos kiállítást értelmező köszöntőjét, valamint Keresztury Tibor Aki látta Babitsot című, a pátoszt és a finom iróniát Kiss Tamáshoz méltó módon egybeolvasztó, igen szép megnyitóját.


A kitűnő kiállítás talán csupán ez utóbbit nem tudja eléggé megvalósítani: a pátosz mellett kevesebb az (ön)irónia. Pedig ezek harmóniába rendezése látszik meghatározónak Kiss Tamás életművében (és a családi-baráti-tanítványi elmondások szerint ez volt jellemző személyiségére is).

A kiállítás ugyanis némileg reflektálatlanul ajánl fel a látogatónak egy sajátos processzust. Ezt végigjárva az „Ablak vagyok” kezdetű verssel illusztrált, nyílt tekintetű Kiss Tamás-fotótól jutunk el előbb az egyszerre homályban hagyott és megvilágított versekig, fényképekig és személyes tárgyakig. (Ez utóbbiak tárlói közé helyezve áll néhány, nehezen értelmezhető gesztussal kiállított, Csokonai nevét is hordozó papírgúla – mint a Kazinczy-féle Árkádia-pör ikonikus, de e kontextusban kevéssé ironikusnak látszó jelölője). Végül ezeken a tárgyakon és szövegeken keresztül lehet elérkezni a sötét szobáig: a debreceni vak jós kézenfekvő, de kissé patetikus – és a kiállítás által máskülönben ügyesen elkerült provincializmus árnyát is megidéző – képzetéhez.

Kiss Tamás azonban az egyik, mostanában igen jelentősnek látszó versében, a Bolond Istók tűnődésében olyan beszélőt képes megszólaltatni az utolsó strófákban, aki – a Petőfi- és Arany-féle szöveghagyomány nyomán is – a pátoszt mint retorikán belülről vett érvet használja a gyönyörködtetés és megindítás érdekében. Ám ezzel együtt, nem kisebb erővel, valamiféle tradicionális, helyi érdekű médiumként szintén megjeleníti magát – a provincializmust ironizáló gesztussal. E nézőpont felől is érdemes újraolvasni a verset, s akár több alkalommal végignézni a kiállítást…

Kimék a Hortobágyra,
beülök egy karámba,
beöltözöm csikósnak,
mesemondónak, jósnak.

Bámulnak majd a népek,
ha délibábra lépek,
és megszólalok dánul,
angolul, franciául,

kinek-kinek a nyelvén,
(de csak a magam elvén).
S ha majd botlik a nyelvem,
nem értik meg az elvem,

kihull a bot kezemből,
elszállok Debrecenből:
fölröppenek a Holdra
bolondistóki módra.

A fény hátára vesz és fölemel – Kiss Tamás otthonai című, a költő születésének 100. évfordulójára rendezett emlékkiállítás 2013. május 10-ig tekinthető meg Debrecenben, a Medgyessy Ferenc Emlékmúzeumban.

A fotókat Lukács Tihamér készítette.