Apád az ablakban könyököl naphosszat. Esténként langyos vízben üldögél, erős szeszt iszik a munkához, nem remél, álmában csönget egy picit. Nagy igazságok tudója. Három nagy igazságot tud apád. Hogy semmi se egyszerű, hogy nincs ezzel mit tenni. Ez kettő. És bennük, rejtve ott a harmadik. Hogy becsületen nem lehet boldogságot venni. Majd rájössz.
Apád szarik a világra, tévét nem néz, nem lottózik, lángot nem lehel sehová. Visszafelé jár, mint a bolondóra. A fej nélküli lovas az iskolamoziban. Apád árulta a belépőt a gyerekeknek, hatodikos volt, és Szilágyi Bea kezébe olyan jegyet adott, hogy közvetlenül mellette üljön a sötét teremben. 1987, Szilágyi Bea a vágyak netovábbja, mellek királynője, a belső felindulás forrása. Apád készült feleségül venni azt a királynőt, gyereket akart csinálni neki, virágot ültetni a közös ház elé, de legalábbis felnyúlni a blúza alá a film alatt.
− Annyira félek − súgta Szilágyi Bea apád fülébe, a szeme csillogott, a vásznon egy gyolcsokba csavart, letépett fejű hulla ült a nyeregben. Apád akkor átölelte a félőst az egyik kezével, miközben a másikat csúsztatta felfelé a hasán, és reszketett az a kéz, pedig már vagy négyszer látta a halott hőst meg a lovát. A mellre nem emlékszik már apád. Hogy milyen volt. Csak arra, hogy érezte egy másik ember szívének a dobogását, ta-tak-ta-tak-ta-tak-ta-tak. Szapora kicsi kalapács. Soha ilyet korábban. Aztán Szilágyi Bea eltűnt valahová. Ténylegesen is, meg apád gondolataiból is elpárolgott, nem volt fontos többé, feleségül se akarta. Furcsa ez. Nem apád a furcsa. Hanem hogy elmúlnak a dolgok. Azok is, amik azt ígérik, hogy nem múlnak el soha. Majd rájössz.
Apád a gép előtt ült azon a nyári estén, levelekre válaszolt, a fejét vakarta, próbált úgy csinálni, mintha dolgozna, miközben te már aludtál. Anyád vasalt. Csorogtak a könnyei. A vasalódeszka mellett ült, meredt maga elé, a forró teflon sistergett néha.
− Meg is lehet bocsátani − mondta anyád bőgős hangon. Apád felnézett a képernyőről, a masnis rugdalózót figyelte, ami a deszkán feküdt kiterítve, vasalatlan. Nem tudta, mit mondhatna. Mert van, amikor az ember nem akarja, hogy megbocsássanak neki. Majd rájössz.
Apádnak sokszor fáj a gyomra újabban. Akkor is, ha nem rád gondol. Anyád úgy mondaná, hogy emésztési panaszai vannak, de apád nem orvos, nem mondja úgy, sehogy se mondja, csak nyög nagyokat, amikor görcsbe rántja valami rossz nyavalya belül azt az izét. Nagyon szar, gyógyszert is szedett rá apád évekig, meg egyszer lenyelt egy vastag gumicsövet, hogy bele tudjanak nézni oda, ahol a görcs szokott lenni. Akkor majdnem megfulladt apád. Konkrétan úgy érezte magát, mint akit karóba húztak fejtől kezdve, taknya, nyála egybefolyt, a szeme könnyezett, az öklendezéstől hullámzott mindene. A festett hajú doktornő pedig szigorúan csak annyit mondott apádnak, hogy ne rángassa a fejét, mert az akadályozza a vizsgálatot, nem látja rendesen a képet. Apád vonaglott az asztalon, a halált próbálta elkerülni, és később megtudta a festett hajútól, hogy eléggé nagy baj van. Egy szondát kéne ledugni a görcshöz, amit apád orrán keresztül vezetnének lefelé, három napig járni-kelni az orrból kilógó dróttal, az övre lehet kapcsolni a készüléket, amihez a drót csatlakozik, de nem fájdalmas, mondta a festett, sokszor csinálják, megmér valami értéket, meg a görcs oka is kiderülne talán. És apád erre udvariasan bólintott, hogy persze, érti, legyen, nincs ezzel mit tenni – aztán nem ment többé vissza abba a rendelőbe. És apádnak azóta is kurvára fáj a gyomra. Pici gombóccá rándul össze, miközben olyan hangot ad, hogy grhhhkrrrraaahhh, a világ forogni kezd néhány másodpercig attól a hirtelen fájástól, meg egyébként se szereti apád, ha hangok jönnek ki a belsejéből, mert az olyan hülye dolog. Be kellene vállalni a szondát, a festett nőt. Egyébként jó nő lehetett fiatal korában, olyan, mint most anyád. Látta apád a bugyiját a köpenyen keresztül, nem az anyádét (azt is), ezek a kórháziak soha nem vesznek a fehér alá semmit, télen se. Taknyon-nyálon keresztül látta apád, lila bugyi volt, és kevéssé érdekelte, pedig biztos azért mutatják a seggüket a doktornők, hogy legalább valami kellemes is legyen az ilyen rohadék helyzetekben. Majd rájössz.
Apád az ablakban könyököl naphosszat, rád gondol sokat, a nyári estére, amikor ott hagyott téged anyáddal egy vidéki házban. A gyomrát masszírozza, és közben mondogatja magának, hogy különbözik Istentől. Miben különbözik apád Istentől? A különbség jól látható. Isten mindenhol ott van. Apád viszont szintén mindenhol ott van, csak ahol te vagy – ott nincs.
(Szabó Tibor Benjámin Kamufelhő – Hűtlen apák könyve című kötete a Scolar Kiadónál jelenik meg a napokban.)
Apa csak egy van. Igaz, van, hogy nincs. De amikor nincs, akkor is küzdünk vele; a hűlt helyével, meg azzal, amikor kiderül, valaki mégiscsak van.
Amit azonban ritkábban láthatunk meg, hogy ezek az apák mit visznek magukkal. Melyik szuperapró mozzanatát előző életüknek, hogyan nevelgetik magukban, vagy hogyan írják felül, csak hogy megtapasztalják, mennyit ér, ha az események sodrásának árterébe ültetik a múltat.
Szabó Tibor Benjámin visszanéző apafigurája feljegyzéseket ír gyermekének, amiből férfi módra; hol mondva, hol nem mondva, felsejlik az egyszer volt történet, miközben azon szurkolunk, hogy valahová meg beférjen a „boldogan éltek….” fordulata is. Valamilyen szereposztásban. Mert ez a névtelen, de jól felismerhető apa önfelmentés nélkül is szerethető, megbocsátanunk pedig nem nekünk kell.
Az viszont egészen bizonyos, hogy a Kamufelhő szép irodalmi hagyaték.
Hiszen egy apa sem tűnik el nyomtalan.
Hirtelen igen. Nyomtalan sosem.
Majd rájössz.
(Horváth Gergely rádiós műsorvezető)