I., aki szerelmes:
A halottak néznek így fel. Üres és mégis tékozló arccal. Nem tudtam, hogy az enyém is ilyen. Bőr alatti alagút és kifeszített vászon. Csak a kockaszerű Hold festett rá. Tűszerűen varrta mélyre az éjszakát. Foltokat, szagokat, a város darabokra hulló magányát. Érintetlen házak udvarán a lépések nyomát. Ma nem volt maradásom. Ma nem volt másom, csak az este. Idegenek izzadt testéből a hő. Egy házibuli. Ahol talán nem lesz hideg, ahol nem hagynak fázni magamban. Ahol lesznek majd szájak és karok, meg szemek. Ahol még élnek. A zene szétkarmolja az arcuk, lassan bomlik szét, mint egy omló fal. Kirajzanak a bogarak alóla. A kitines vágyak mások könnyeit sírják az üveg hasán. Nem halunk meg. Nélkülem is élők. Hátha a füstös és kegyetlen rohanásomból kikap egy kéz. Valaki. Valami. Aki más, mint ez a nő bennem, aki megtanult végre meghalni.
D., aki veszekszik:
Szemüveg, telefon, pénztárca, óra… Biztos késni fog. Vére mindig várni kell. Lekési az életét, túlfeszíti a húrt, és most még a taxipénzt se felezzük el. Úgy érkezem a buliba, hogy nem is ismerem a házigazdát. Úgy volt, hogy bemutat – merthogy „segíti a karrieremet”. Ez a mániája. Nekem csupa mániás jut. Ha nem volnék én is egy mániája, észre se venne.
Fél tíz. A pálinkát eltettem. Rossz az előérzetem – vagy a lelkiismeretem? Hallgatom a diszpécsert, és a taxisok válaszait. Szeretem a hatékonyságukat, a koncentrációt. A diszpécsernek mindig kellemes hangja van, és tizenkét órás műszakjai. Persze váltják egymást a telefonosokkal. Az monoton – ez strapás. A taxis kivár. „Mennyit üssek?”, és a kártyaolvasót az orrom alá tartja. Mondanám: „annyit, amennyi a viteldíj” – de ne legyünk parasztok. 100 forint borravaló éppen elég lesz.
Unom az elveit. A túlérzékenységét. Unom a merevségét. A titkolózását. Ki kellett adnom a dühöm. Remélem, nem tudja meg, hogy elmondtam.
J., a másik szerelmes:
Még nem józanodtam ki az előzőből és bele a másikba. A kapu bénán nyílik, ki kell támasztanom a lábammal, míg az egyik felemet betuszkolom a résen. Nehezen megy, nem tudom, a nők hogyan bírják, vagy az ő törékeny teste, mert már itt van. Nem is akarnám látni, talán. Pesti bérház, szintenként elválasztanak a társadalmi kategóriák. Én még a legolcsóbbat se bírnám, de hát ez a szabadság. Nem mondta senki, hogy ebben a kurva társadalomban még ezért is fizetni kell. Megállok egy pillanatra még a belső udvarra vezető folyosó sötét sarkában, jó mélyet lélegezni. Már hetek óta nem engedem meg magamnak, hogy józan maradjak. Újabb maródások a nyelőcsövön, felettem nem tisztul ki az ég. Belerúgok a legközelebbi kukába. Nem szégyellem magam, nem érvényesek a szabályok. Egyben reménykedhetek: talán ő tudja, hogy mit csinál, tudja mit jelent befurakodni egy alvó mellé. Az ajtó kattan – kihagy a szívverés.
K., aki V. és veszekszik:
Elmondtad. Elmondtad. Tudom. Látom az arcukon, mind tudják.
Nem képzelem, hanem látom. Pusmog az összes. Nem jön ide köszönni, ha meg igen, akkor elfordul és pirosodik. Kiengedett lufik, először csak a halk sziszegés, aztán mellette a vinnyogás, egy tartott hang, kifulladásig. Nem vagyok paranoiás, nem hiszem el, hogy elmondtad. Mindnek. Innentől persze mindegy, mert ha egynek, onnantól az egész bandának.
Nagy csokornyi luftballon a plafonon, rosszul lettek felfújva, eresztenek… Én meg állok itt, komolyan, minek is van rajtam ruha, le is tolhatnám nekik, tessék, nézd meg, nem láttál még ilyet, jó mi? Meg is fogod? Nem, ruganyos, sima, mint a tied…
A rohadt életbe, hogy mondhattad el nekik. Minek csináltad. Ilyen nem csúszik ki senkinek a száján. Most ezeket kell mondani. Jó estét. Köszönöm, örülök. Igen, én is, ő is, maga is, mi mind. A szavamat adom, én vagyok a legjobb barátod, valakinek, neked is ki kell önteni a szívedet, a bizalom. Te vagy az egyetlen meg az orvos, aki belém nyúlt azzal a lézerszarral… arra kíváncsi, hogy néz ki, meg hogy milyen ortopéd lehetett előtte. Iszom még egy Unikumot, aztán lehúzom a bugyimat, bizony én, pukkanjon az első lufi ezen a házibulin.
I.: Szabó Imola Julianna
J.: Baki Júlia
D.: Sós Dóra Gabriella
K.: Tóth Kinga
