Planking nélkül nem az a világ létezne, mint vele. Hat és hatását nem lehet kikerülni, életérzést reprezentál, a szabadság egy fokát és értelmét, bár a plankingelők éppen az értelmet akarják tagadni. Demonstrálnak, de nem állítanak semmit. Léteznek, de nem akarják a meglévő rendet felborítani.
Megszoktuk, hogy a Deák Erika Galériában videoinstallációkat látunk. Most is hatalmas kivetítő fogad bennünket, szörfölünk, de nem deszkán. San Francisco-ban vagyunk, live. Skype kapcsolattal interaktívan kommunikálunk Karafiáth Balázs László mémkutatóval, aki megnyitja Szűcs Attila kiállítását. Kifejti, a plankinghez minimum két személy kell: aki kitalálja, megvalósítja, és aki lefotózza, vagy lefesti. A kontextus kompozíciót feltételez, és az is fontos, hogy mi helyett plankingelünk. Mémmé azáltal válik a dolog, hogy felkerül az internetre, követői akadnak. Szegvári Péter szerint: „valószínűleg egy teljesen bekészült, egy óriás hullám által éppen partra vetett, pihegő ausztrál agyából pattant ki a nagyszerű ötlet: mennyire vicces lenne úgy tenni, mint a szörfdeszka. Hasra vágta magát, karjait szorosan a teste mellé szorította, befeszült, majd minden bizonnyal órákon keresztül fetrengett röhögő görcsben, miután mutatványát bemutatta a haverjainak. Azóta a világ minden táján emberek feszülnek vízszintben, deszkaként a legextrémebb helyeken, legyen az akár egy hírműsor bemondó pultja, egy bevásárlókocsi fogantyúja, vagy éppen egy tó felszíne…”
Szűcs Attila beleír a képbe, dadaista módon, nem betűt, hanem egy képet, alakzatot helyez el benne, mintha ez lenne az ő pecsétje, azonosítója. Felismerhetővé és megnevezhetővé válik, holott a képek az ellenkezőjét sugallják, a jelentés csődjét. Mozgásra képtelen testet látunk, ez a jellegzetessége állandó, mint a kozmoszban mérhető háttérsugárzás. A planking-figura leírható, közös nyelvvé válik, jellé, ikonná, ami elválaszthatatlan a képtől.
Planking nélkül nem az a világ létezne, mint vele. Hat és hatását nem lehet kikerülni. Életérzést reprezentál, a szabadság egy fokát és értelmét, bár a plankingelők éppen az értelmet akarják tagadni. Demonstrálnak, de nem állítanak semmit. Léteznek, de nem akarják a meglévő struktúrát, rendet felborítani. Még akkor sem, ha az internet által mindennapi élménnyé válik a háború, a szörnyűség, a diktatúra, az élet számos mozzanata, sőt a halál is. Amikor minden megáll, kimerevedik és valahol mégis tovább szörfözik, akár az elíziumi mezőkön is.
Szűcs képein a testhelyzet ellentmond a gravitációnak. A lebegésben ott a Bibliára való utalás, egy földön túli világra, elgondolásra. A megváltásra és a szabadságra, Isten jelenlétére. A testhelyzet bizonyos értelemben blaszfémia is, mert elfordul a nézőtől, nem mutatja szemét, arcát, elfordul az Istenétől is. Ezért nem tekinthetjük Ernst Barlach elődjének, hanem inkább a Lebegő angyal parafrázisának. A plankingelő nem kommunikál a nézővel, nincs köztük szemkontaktus, nincs mosoly, csak irónia és gúny, hogy egy test létezik is meg nem is, merev, akár egy hulla, de nem halott, később fel fog állni. A planking bénaság, nyugalom, kivonulás a világból, Woodstock és happening is. Életérzés, sajátos feeling, sok embert összeköt, akik nem ismerik egymást. Látszólag a tespedést ábrázolja, a semmittevést, ennyiben az orosz Goncsarov hősére, Oblamovra is gondolhatunk, vagy magyar megfelelőjére, Pató Pálra. Azokra, akik akarva nem akarnak semmit. Nem érnek rá semmire, elfoglaltak. Dolguk számos, de dologtalanok. A látszat csal. A nem-cselekvés is cselekedet. A be nem avatkozás is beavatkozás. A planking a létezést bizonyítja, hogy valamit választunk, kigondolunk, megteszünk, függetlenül attól, hogy az másokat hogyan érint. A látvány önmagát igazolja, és ennél többre nem is vállalkozik a plankingelő. Az ismétlés, az ismételhetőség olyan aspektus, amely annak a meggyőződésnek ad teret, hogy a világot nem kell megváltoztatni, csak benne kell lenni, akár a hal a vízben.
Szűcs festményei nem vakon, nem értelem és előrelátás nélkül jöttek létre, bennük mégis a véletlen bujkál. Látszat és valóság úgy fonódik egymásba, hogy eltakarják egymást, felöltve a másik arcát, az álarc többé nem álarc, az arc örökre álarc marad. Szűcs egyik képén a plankingelés ellenpárját is megfesti. A Summons, a maga sejtelmességével (tükröződéssel) jelzi, hogy a tárgyi környezetbe egy idegen pozitúra, kutyapóz, vírus kerül, amely megbontja a korábbi rendet és harmóniát, megnyit egy asszociációs teret, a lény (test) kívülállása hangsúlyozódik, ott van, ahol nem kellene lennie. Hajszál a levesben.
Szűcs nem akar szuperhősöket teremteni: ha a plankingelő elesettnek is látszik, valójában nem az. Nem sérült hős, aki hamarosan elvérzik. Belenyugszik a világ rendjébe, de egyszerre bele is piszkál ebbe a rendbe. A hit erejét érzékelteti, mintha valakinek a fejében lévő érzéseket és gondolatokat látnánk megtestesülni. A megőrzést, hiszen alakjai nem rombolnak, nem semmisítenek meg semmit. Igaz, nem is építenek, csak használnak. Például a ló hátát, vagy a gumilabdák felületét. Szűcs számára a használat szabadsága fontos. És fordítva, a szabadság használata. Ha szilánk is megy az ujjunkba, amikor a padlóra vagy más deszkafelületre fekszünk.
Szűcs Attila Planking című kiállítása 2013. január 5-ig látható Budapesten, a Deák Erika Galériában.
Először csak átfutottam az írást, de már akkor is felszaladt a szemöldököm egy-két mondatnál. Aztán elolvastam rendesen és kb. minden sornál maradt ez a reakció, pluszként mellétársult egyfajta hitetlenkedés, hogy most tényleg az van-e odaírva, amit olvasok, és hogy ez komoly-e. Miért?
Egyszerű. Nem akarom elhinni, hogy most egy egész mélyre szántó fejtegetést olvastam a PLANKING-ról!!!! A mögöttes tartalmát és a célját keressük annak, hogy idióta, vicceskedő emberek idióta pózba vágják magukat mindenhol, ahol csak lehet. Az mondjuk, oké, hogy valaki a képekből csinál egy kiállítást plankingoló emberek képeiből, de hogy emögé valaki megpróbálja bemagyarázni, hogy ezek az emberek a 21. század névtelen hőseiként különféle dolgokra reflektáló, tudatos kompozíciókat alkotnak azzal, hogy deszkapózba vágják magukat egy kéményen, na ez nekem már sok(k). És nevetséges. Amikor ilyeneket olvasok, meg ilyen performanszokat látok (http://www.youtube.com/watch?v=fS1uDnIPTvo), vagy ránézek a Kossuth Kollégium előtti alkotásra, akkor úgy érzem, hogy a mai “modern” művészet némelyik ágában valami nagyon nincs rendben. Pedig nem vagyok konzervatív, szeretem az extrém dolgokat, viszont ezekben semmi tényleges tartalma nem látok csak valamiféle mondandó beleerőszakolását (persze rám lehet fogni, hogy nem értek hozzá -.-).
Végül szeretném megjegyezni, semmi bajom a cikk írójával, ne vegye személyes támadásnak. A téma miatt viszont úgy gondoltam, hogy kifejtem nézeteimet, mert abszolút nem értek egyet a benne megfogalmazottakkal.
“Szűcs nem akar szuperhősöket teremteni: ha a plankingelő elesettnek is látszik, valójában nem az. Nem sérült hős, aki hamarosan elvérzik. Belenyugszik a világ rendjébe, de egyszerre bele is piszkál ebbe a rendbe.”
“Szűcs festményei nem vakon, nem értelem és előrelátás nélkül jöttek létre, bennük mégis a véletlen bujkál. Látszat és valóság úgy fonódik egymásba, hogy eltakarják egymást, felöltve a másik arcát, az álarc többé nem álarc, az arc örökre álarc marad.”
D.Cs. megengedően fogalmaz, mert mégis egy kompozíció jön létre a festményekkel, amelyek plankingelőt ábrázolnak, életben megtörténtet vagy elgondoltat, ezt is, azt is.
A nem mondok semmit álláspont is mondás, reflektál valamire, vagyis nem közömbös sem önmagával, sem a világgal szemben. Belehelyezi magát a világba, egy környezetbe, ott van, valahol, bárhol, ahol nem kellene lennie, de ő, a plankingelő úgy gondolja, ott lehet, közömbösen, vakon, ártatlanul, hiszen semmi sem fog változni, mert nem felvállalt célja, hogy bármi is megváltozzon. De a lehetetlen helyzet mégis változás, mert rávilágít az emberi szabadság lehetőségére, megélésére,
egy tapasztalatra, hogy így is lehet, ebben a pózban, azon a helyen. A miniszoknya, a hosszú haj, farmer divat volt, sokan követték, hordták, kifejezve általa egy életérzést, ami nem a papák, mamák életérzése volt. De ki kellett valahogy fejezni, hogy valami más van a világban, mint addig. A plankingelő is ezt teszi. Divatot teremt, és benne a kreativitás, az ötlet, a fantázia, a bátorság, és a filozófia, a létezés öröme és bája, szomorúsága. Szűcs plankingelő képei nem pusztán ábrázolják az életérzést és formát,
hanem újjá is teremti őket azzal, hogy kompozíciót, szobrot hoz létre, a festészet, a szobrászat törvényeit, lehetőségeit szem előtt tartva.
Extrém dolog a plankingelés, és lássuk be, Szűcs nem másoló, nem fényképez, hanem alkot, ha tárgyválasztása adott is, akarva akaratlan tárgyától nem függetlenül megidéz egy életérzést, és az sem véletlen, hogy most történik ez, nem száz évvel ezelőtt. Korhoz kötött, mint minden alkotás, de húsz év múlva nézve ezeket a képeket, amikor már senki (?) sem plankingel, az extrém dolog megszokottá válik, mint hajdanán a miniszoknya, hosszú haj, és rájövünk, az emberi természet, és az ember megnyilvánulása mindig is az önazonosságot kereste, saját magával és másokkal szemben, illetve dehogy is szemben, inkább saját magában és másokban.
Névtelen alakok, akikben ott volt (van) a kreativitás, az ötlet, amely annyira hiányzik mai életünkből, és hány ötlet vetél el, mert nincs befogadó közeg, csak a felszínt látjuk, legyintünk, értelmetlen az egész. A planking névjegy is, olyan mint egy sportklub jelvénye, elhatárol, de ki is választ, azonosít, azonosulásra hív, ösztönöz,
no meg arra, mást is lehet választani, legyen jobb ötleted, és ebbe belefér az elutasítás szabadsága is.
Lehet a plankingelőt idiótának nevezni, ebben nincs semmi szentségtörő, csak
annyit teszek hozzá, az idióták nélkül nincs normális világ, nincs normális ember sem.
Borges egyik meséjében a király olyan dolgot tartott a kezében, amelynek csak egy oldala volt, és ettől volt király a király. Képzeljük el azt az érmét, amelynek nincs másik oldala. És máris a plankingelő agyával gondolkozunk.
D.Cs. írása szabatosan megfogalmazott szöveg, nem állította, hogy a plankingelő mindig tudatosan reflektál a világra, de azt igen, hogy a plankingelő, ha akarja, ha nem, mégis állít valamit. “Hajszál a levesben.”
Örülök, hogy vélemény ütközhet véleménnyel, és nem a másik földbe döngölése a cél.
Kedves Csillag,
Nagyon szép lett a cikk, köszönöm, készítettem neki egy linket a nyitóoldalon.
Üdv:
Szűcs Attila
A kép, bár nekem csöppet sem tetszik, rendben van. Szíve joga a művésznek, hogy minden múló fajankóságban, mint ez a planking, témát lásson. Legfeljebb nem leszünk nagy véleménnyel az intellektuális horizontjáról. Kivált azután, hogy nyilvánosság előtt “szépnek” nevezi a művéről írt cikket. Egy olyan cikket, amitől én nem győznék elhatárolódni az ő helyében. Csak mert hülyékkel mutatkozni azzal a veszéllyel jár, hogy esetleg egy kalap alá vesznek velük.
“Szűcs Attila beleír a képbe, dadaista módon, nem betűt, hanem egy képet, alakzatot helyez el benne, mintha ez lenne az ő pecsétje, azonosítója. Felismerhetővé és megnevezhetővé válik, holott a képek az ellenkezőjét sugallják, a jelentés csődjét. Mozgásra képtelen testet látunk, ez a jellegzetessége állandó, mint a kozmoszban mérhető háttérsugárzás. A planking-figura leírható, közös nyelvvé válik, jellé, ikonná, ami elválaszthatatlan a képtől.”
1. Ha valaki nem helyez el betűt, szöveget egy képben, akkor nincs ok beleírásról beszélni. Ha volna, minden más festőre és grafikusra is ugyanúgy állna, aki már húzott egy vonalat egy felületre, hogy “beleír a képébe” — viszont akkor nincs ok ezt pont Szűcs Attilára kijelenteni.
2. Kép és alakzat különböző dolgokat jelentenek, egy műkritikusnak ezzel tisztában kellene lennie. A ‘kép’ egy önmagában teljes vizuális-információs egység, az ‘alakzat’ nem. A Planking című festményen semmiféle kép-a-képben helyzet nincs. Van két, merészen egymás mellé rendelt motívum, közös térben és fényben. Ez minimum Manet “Reggeli a szabadban” és “Olympia” című képei óta nem újdonság, tehát “azonosítónak” alkalmatlan. Amúgy klasszikus szürrealizmus. Festmény mivoltából következően semennyire sem dada, mert a dadaisták eltörölni kívántak minden műtárgyat.
3. Tegyük fel, hogy a “beleírás” vagy képet képbe helyezés esete tényleg fennáll, és ennek felismerésével és megnevezésével belőttük Szűcs Attila “azonosítóját”. Akkor mi van? Akkor az van, hogy a képek “az ellenkezőjét” sugallják. Hogy mitől és hogyan, azt nagyvonalú homály fedi, de elégedjünk meg annyival, hogy valószínűleg ez az első eset a művészettörténetben, amikor egy alkotó művészi azonossága a saját művei sugallata ellenében ismerszik fel (vagy nem). Akárhogy is legyen, a jelentés csődje kétségtelenül megvalósult, bár nem a mű, hanem a műbírálat révén.
4. “Mozgásra képtelen testet látunk, ez a jellegzetessége állandó, mint a kozmoszban mérhető háttérsugárzás.” El kell ismerni, ez telitalálat, mert a festék tényleg nem izeg-mozog a vásznon. És ez akkor is így lenne, ha a kép nem pónilovon plenkelő agyhalottat, hanem futó atlétát ábrázolna. Bár ha meggondolom, kicsit bombasztikusabb hasonlatot is találhatott volna a szerző. Például: “állandó, mint az Úristen Háttérsugárzása Hat Tányér Bableves Után”. Az is nagyon örvendetes, hogy a planking-figura végül jellé és ikonná válik, ami elválaszthatatlan a képtől, bár lövésem sincs, ki a fene akarná leválasztani…
Oké, befejeztem. Ebből a fellengzős szarból egy bekezdés is túl sok volt. Gratulálok a szerzőnek a rezüméjéhez, nem kis munka lehetett annyi emberrel elhitetni, hogy értelem pislákol a bűbájos fejecskéjében.