Egy férfi könyvbemutatót tart. Egy másik díjátadóra siet. A harmadik katonaként harcol. Mindegyikük a maga módján próbál meg érvényesülni a világban. Áldozatokat hoznak, szeretnek, küzdenek. Kergetik az íróvá válás délibábját.
A Brian Klugman – Lee Sternthal rendezőpáros Lopott szavak (The words) című filmje matrjoska baba módjára tárja fel a történetet. Első ízben Clayton Hammond (Dennis Quaid) könyvének, A szavaknak a bemutatójára csöppenünk, ahol a szerző felolvassa művének első két fejezetét. Így a kezdetben főszereplőnek tűnő férfiből mindentudó narrátor válik, aki bevezeti hallgatóságát egy fikcióba, melynek középpontjában Rory Jansen (Bradley Cooper) áll. Egy ambiciózus fiatalember, aki író akar lenni. És már nyelvünk hegyére is kúszik a kérdés: de hát ki nem? Ki nem tartja magát jó tollforgatónak New Yorkban? Úgy érezzük, kevesen vannak, hiszen a város hemzseg a „tehetséges vagyok, csak még nem fedeztek fel”-típusú emberektől. A Zs-kategóriás alkotók népes táborából bizony nem könnyű kitörni, még akkor sem, ha egy olyan társ támogat minket, mint emberünk párja, Dora (Zoe Saldana).
A visszautasítás keserű pirulája viszont sérti Rory érzékeny lelkivilágát, így amikor a lehetőség – egy vásott kézirat formájában – felbukkan, nem tud magának megálljt parancsolni. Talán az irónia vagy a sors intézi úgy, hogy végül saját írásaként mutatja meg a művet egy kiadónak, innentől fogva pedig megindul a mesébe illő sikersztori. A könyv meghozza az áhított elismerést, a díjakat, s Rory megszűnik névtelen kisíró lenni. Ám a népszerűség ölelő érzete egy csapásra fojtogatóvá válik, amint megjelenik a valódi szerző (Jeremy Irons). Itt kezdődik el a harmadik történet, mely feltárja, hogy miről is szól a sikeres könyv. A filmben végig névtelen – egyszerűen csak öregemberként ismert – karakter múltjába, a II. világháború idejére, Párizsba kerülünk, s egy finoman kibontakozó szerelmi kapcsolat szentimentálisból drámaiba forduló alakulásának válunk szemtanúivá. Innentől indul meg egy átvezetésekkel, kitérőkkel tűzdelt narratíva, melynek előrehaladtával csak az öregember történetéről tudhatjuk biztosan, hogyan is ért véget.
A történetek sűrűjében Rory karaktere és az öregember drámája emelkedik ki leginkább, a film közepére szinte el is feledkezünk Hammondról. Narrátori jelenlétére csupán a tőle hallható leíró kommentárok emlékeztetnek minket, illetve aktuális partnerével (Olivia Wilde) való évődése ver időnként kisebb ékeket a történetbe. Mivel ő mondja ki a film esszenciális gondolatait, az alkotóknak véleményem szerint jobban kellett volna kontextualizálni monológjait, nem pedig egy alakuló románc indulatos kifakadásaként elsütni azt.
A karakterek viszonyrendszere, továbbá a történetek bonyolult kezelése miatt első blikkre úgy tűnik, kusza és lényegileg nehezen megragadható történettel van dolgunk. A film alapmotivációját Rory önmegvalósítási problémája adja. A tömegből kitűnni akaró, sármos író helyzete, amelybe egy etikátlan lépés hoz változást. Ezt először amolyan „körülmények áldozataként” éli meg a hős, hiszen ő nem is gondolt arra, hogy laptopja merevlemezéről felhasználja az írást. Csupán gépelési kényszerét kiélve, előre megfontolt szándék nélkül másolta azt be. De amint szembesül a sztori mögött az emberrel, a bűntudat és a megbánás savas leheletétől nem tud szabadulni. Dorával való kapcsolatáról keveset tudunk meg, inkább leíró, hangulatteremtő jelenetekben részesülünk. Gyengéd és őszinte a viszonyuk, ugyanakkor a ki nem mondott szavak mögött frusztrációt sejtünk. Ezzel szemben teljes mélységében megismerhetjük az öregember szerelmi történetét, melybe klisék egész gyomkertjét ültették, ám ennek ellenére megkapó számunkra a fordulatos és kedves mese. Az amerikai katona és a francia lány drámáját érzékletesen megmutató és a korai idők világát visszahozó magas zajszinttel, lágy fény-árnyék játékkal dolgozó képkockák igazi vizuális felüdülést hoznak a filmbe. A jól komponált képi beállítások és a kiváló színészi alakítás (Nora Arnezeder, Ben Barnes) tán a legerősebb pontjai a mozinak.
Az olyan malőrök viszont, mint például a túlzott cselekménysűrítés, vagy éppen az indokolatlan kitérők, először csak meg-megakasztják, majd teljesen visszafogják a történet folyását. A narratív szerkezet többrétűsége nem probléma, hiszen láttunk már ilyet korábban is, és okos befogadóként hozzá is vagyunk szokva, hogy ne csak a szemünket használjuk. Ami viszont zavaróvá teszi az értelmezést, az a kifejtetlenség. Túl sok gondolat marad meg elméleti síkon, a film vége ezért egy mikróban elkészíthető levesre emlékeztet. Bár ízfokozókban gazdag, de nehezen emészthető.
Szerencsére a mozi székének puhaságától úgy válunk meg, hogy összeállt azért a történet, a döntéseknek súlya van és a tetteknek következménye. Valahogy úgy érezzük, hogy egy sztori megtörténhet velünk, ki is találhatunk egyet, akár regénybe is foglalhatjuk, vagy ellophatjuk. Vagy megpróbálhatunk túllépni rajta.
Lopott szavak (The Words), 2012. Rendezte: Brian Klugman, Lee Sternthal. Írta: Brian Klugman, Lee Sternthal. Szereplők: Dennis Quaid, Jeremy Irons, Bradley Cooper, Zoe Saldana, Olivia Wilde, Ben Barnes, Nora Arnezeder. Forgalmazza: Big Bang Media.
