Közösen az irodalomtanítás megújításáért

Az első IROM-konferenciát 2012. november 23−24-én rendezték meg Debrecenben. A nyitónapon a beszélgetések hol szorosabban, hol lazábban rendeződtek a megadott téma − az irodalomtanítás megújulásának záloga: a tanárképzés − köré. A résztvevők kerekasztal-beszélgetések során főként az irodalomtanítás jövőjéről és innovációs lehetőségeiről mondták el véleményüket.

Már a konferencia kezdetét jelentő köszöntőbeszédek is különböző irányvonalakat jelöltek ki a későbbi diskurzusnak. Ahogyan azt köszöntő beszédében Debreczeni Attila, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének vezetője is kiemelte, a debreceni vendéglátás csupán jelképes, hiszen a vendéglátó IROM igazából egy Szombathely – Budapest – Debrecen tengelyen életre hívott kezdeményezés, ami azonban a magyarság egészét érintő kérdésekkel foglalkozik. Éppen ezért a rendezvény céljaként Debreczeni a kollektív gondolkodást jelölte ki. A közös gondolkodás produktív voltát igyekezett hangsúlyozni Kaposi József, az OFI (Oktatáskutató- és Fejlesztő Intézet) igazgatója, aki megnyitójában biztosította a résztvevőket, hogy az OFI honlapjára is felkerül egy beszámoló a rendezvényről, illetve a műhelyet kiemelt partnerként kezelik az aktuálisan kialakult tanárképzést és irodalomtanítást érintő kérdések megvitatásában. Fűzfa Balázs megnyitójában az irodalom és az irodalomtanítás fontosságát kiemelve hozzátette, hogy a irodalom az emberi világ elengedhetetlen része és ­– Margócsy István kifejezésével élve – magának a művészeti ágnak is meg kell találnia a helyét a harmadik évezredben.

Már maguk a köszöntők is sok tanulsággal szolgáltak, amelyek körvonalazni tudták a konferenciát életre hívó problémákat, és melyek kifejtésére az első programpont is remek lehetőséget nyújtott. A fórum középpontjába a szervezők a magyartanárképzés problémáit és megújulási lehetőségeit helyezték, és már itt megtapasztalhatta a közönség, hogy az IROM komolyan veszi saját törekvéseit, hiszen a Debreczeni Attila által emlegetett egész magyarságot érintő probléma megvitatására különböző egyetemekről különböző titulussal, munkakörökkel és korral rendelkező felszólalókat választottak, akiknek a tapasztalatcseréje nagyon produktívnak bizonyult.

A beszélgetés során, illetve a közönség felszólalásaiból is kiderült, hogy igen nehéz helyzetben vannak az irodalomtanítással foglalkozók, hiszen néhány esetben gyakorlatilag nincs már beleszólásuk a tanárképzést érintő változásokba, ám Czimer Györgyi (Debreceni Egyetem) kiemelte: bár az osztatlan képzés és a tanári-diszciplináris szétválasztásról talán már nem dönthetnek, a szerkezetváltás esélyt adhat egy nézőpontváltásra is. Hiszen a beszélgetők közül Knausz Imre (Miskolci Egyetem) és Cserjés Katalin (Szegedi Tudományegyetem) is megfogalmazták ugyan, hogy ha lenne lehetőségük, a tanárképzés helyzetén egyszerűen a tanári fizetés és presztízs növelésével javítanának, ám tisztában vannak azzal, hogy jelen pillanatban erre sajnos esélyük sincsen.

Emellett természetesen merültek fel olyan kérdéskörök, amelyekre gyökeresen eltérő válaszok születtek, gyökeresen eltérő felfogásokat villantva föl. Ilyen volt például az egyetemi alkalmassági vizsga visszaállításának ötlete, mellyel a tanári képzésbe való felvétel színvonalának növelését kívánják elérni és az irodalomtanításhoz elengedhetetlen tárgyi tudással nem rendelkezőket kiszűrni, hiszen ahogyan azt Cserjés Katalin kiemelte, ezek alapvetően szükségesek az értelmezői hozzáállás elsajátításához, ami egy jó irodalmár – legyen szó kutatóról vagy tanárról − ismérve. Kucserka Zsófia (Pécsi Tudományegyetem) azonban polemizált a felhozott érvekkel és a szűrés lehetetlenségéről beszélt. Hiszen mi a helyzet azokkal, akik beszédhibásak? Ők alkalmatlanok tanárnak? És a hátrányos helyzetből érkezők nem is lehetnek tanárok? Vitás pontnak bizonyult a közvélemény tudós-tanár oppozícióba állítása is, hiszen Kucserka Zsófia szerint a köztudatban éles ellentét alakult ki a szemüveges és „poros”, passzív tudással rendelkező tudós prototípusa és a gyerekekkel foglalkozó, bohóckodó, kevésbé nagy tudású tanár között. Szerinte nincs ekkora szakadék a két foglalkozás közt, sőt közös vonásaikként a bátorságot, a kreativitást és a „csakazértis” hozzáállást emelte ki, amelyet a moderátor, Fazakas Gergely Tamás (Debreceni Egyetem) is említett, mondván: a jelenlévők gyakorlatilag önkéntes társadalmi munkát végeznek és elfogadják, hogy „jutalmuk, hogy tehették”. Czimer Györgyi szerint azonban elsősorban nem azokkal a kutatókkal van gond, akik kutatók és tanárok is, hanem azokkal a gyengébb képességű hallgatókkal, akik azért érkeznek magyar szakra, mert máshová nem vennék fel őket, és sajnos ők vannak többségben. Úgy érzi, számukra kellene olyan tudást adniuk, amely sikeres tanításra és nem csak a régi, középiskolai füzetükből való diktálásra ösztönözné őket. Mind ő, mind pedig Knausz Imre a kompetencia bevezetése mellett érveltek, amit például kooperatív csoportmunkák, drámacsoportok alakításával oldanának meg, mindenekelőtt a gyakorlatias képzést tartva szem előtt.

A konferencia második tervezett programja, a TAN-NAT-TAN kerekasztal-beszélgetés is hasonlóan érdekesnek és sok szempontúnak bizonyult: a diskurzus a tankönyvek, a Nemzeti Alaptanterv és a Kerettanterv kérdéseit járta körül. A beszélgetők között bár több eltérő álláspont is felmerült, mégis úgy tűnt, alapvetően Dobszay Ambrusé (Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet) került szembe a többi meghívott véleményével, akik a Kerettantervet többnyire alapjaiban rossznak minősítették. Hajas Zsuzsa például számadatokkal bizonyította, hogy még a 90%-os teljesítési elvárás mellett is egyszerűen tarthatatlan a tervezet, ráadásul az innovációs törekvéseknek végképp nem enged teret. Dobszay Ambrus szerint azonban a kerettanterv csak „megkínálja” a pedagógusokat egy egységes lehetőséggel, de szerinte a becsukott ajtók mögött egészen más is történhet. Sajnos arra még nem tudott választ adni, vajon milyen következményekkel járhat mondjuk a tervezet mellőzése. Többen is felhívták a figyelmet arra, hogy a „zárt ajtók mögött azt teszek, amit akarok” egy nagyon veszélyes hozzáállás, ráadásul a legtöbben nem akarnak a törvényeket megkerülő polgárrá válni.

A programpontot Károly Frigyes (Szombathely) zárta, aki az IROM-könyvek első kötetét mutatta be, melyben ahogyan ő fogalmazott, minden benne van, ami az irodalomtanítás innovációját érinti. A kötet egyébként az IROM előzményét jelentő 2012. február 10−11-én megrendezett szombathelyi konferencia szerkesztett és bővített anyagát tartalmazza. Az önmagát matematika−pedagógia−testnevelés szakosként definiáló iskolaigazgató külön kiemelte Rosanics Petra Ady A fekete zongora című verséhez írt értelmezői javaslatát, amely szerinte remekül tükrözi, hogyan születik egy új alkotás a befogadás során.

A konferenciát egy meglepetés előadás zárta, melyben Varga Richárd és Rozmán Kristóf József Attila Eszméletének és más alkotásainak egyedi feldolgozását mutatta be, a versek és a zene médiumainak sikeres együttműködési lehetőségét bizonyítva.

Nyitóbeszédében és a programok során Fűzfa Balázs többször is a Titanichoz hasonlította a magyartanítás ügyét és hangsúlyozta, hogy ők, az utolsókként maradt zenekar, a hajó oldalának dőlve igyekszenek megakadályozni a süllyedést. A beszélgetések során azonban egyre inkább tudatosulhatott a hallgatóságban, hogy itt – ahogyan Fazakas Gergely Tamás említette − valóban a dzsungelmisszionáriusokhoz hasonló elszántsággal rendelkező emberek vannak jelen, így bátran remélhetjük, hogy az általuk megmozgatott erők nem csak hogy nem hagyják elsüllyedni a hajót, de általuk elérhető a part, s képesek lesznek közös nyelvet kialakítani a fiatal generáció tagjaival, ezáltal sikerre vinni az irodalomtanítás ügyét.

I. IROM (Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelye) konferencia, Debreceni Egyetem, 2012. november 23−24.

A fotókat Áfra János készítette.