Mindene belefért abba a „kicsi” méret megjelölésű, fekete táskába, ami hangosan gurult utána a folyosón. Ez minden?, kérdeztem, Ez semmi, nevetett, odatolta a bőröndöt az ajtó mellé, aztán bement a fürdőszobába, magára zárta az ajtót és befeküdt a kádba.
Itt vannak a poharak, ott meg a tányérok, mondtam, és nyitogattam a szekrényajtókat, Dóra meg törülközőbe csavart testtel jött utánam. A többiek?, nézett rám kérdőn, Adélnak nyolcig órája van, Bea meg a franc se tudja, hol mászkál ilyenkor. Ez lesz a te szobád, nyitottam ki az átlátszó üvegű ajtót, Ha zavar, el tudod takarni egy pléddel vagy valami. Nem zavar, felugrott az ágyra, Jó puha.
Nem mondtam el neki a titkainkat, nem mondtam neki semmit, csak reggeliztünk, kávéztunk, sorozatokat néztünk Bea laptopján, boroztunk, és a titkok elárulták magukat. Az ötödiken laktunk, az egyik sarki lakás volt a mienk, nem volt lift. Kiköpöm a tüdőm, mondta eleinte Dóra, mikor megmászta azt a száztizenkettő lépcsőfokot, lihegett, folyt róla a víz. Legalább jó lesz tőle a segged. Négy nagyszoba, mindenkinek egy, bár Adél sosem aludt a saját szobájában. Szobáról szobára vándorolt, hurcolta a matracát, mert nem szeretett magasan aludni. Egyszer, amikor éppen nálam aludt, hallgattam, ahogy álmában valamelyik népdal egyik sorát dúdolja. Volt, hogy egy-két hétig is valamelyikünknél dekkolt, kiteregette az ágyra papírjait, ruháit, ékszereit, mint valami zsibvásárban. Odaadta volna nekünk mindenét, csak cigije legyen, meg a reggeli kávé, az esti Soproni. Haragudott is, amikor Dóra visszaadta neki a ruhákat, amiket egy-egy napra kölcsönkért. Minek adod vissza, bazdmeg, nekem nem kellenek! – tört fel belőle ilyenkor. Majd elkérem megint, mondta erre, Adél meg megnyugodott, szívta tovább az ő kicsi Sophieját, így hívta, kicsi Sophie. Csak a folyosón szívhatta, kivittük a székeket, meg egy asztalt, amit az egyik földszinti szomszéd ajtaja mellől loptunk el, nem volt rajta más, csak egy törött cserép, benne kiszáradt virággal, mi meg elhoztuk, a földszintiek sose jönnek fel ide, minek.
Adél nem szerette, ha van valamije. Túl sok mindent vesztettem már el, mondta egyszer, mikor épp nálam aludt. Elvesztettem a babámat, voltam vagy hat, beesett a busz alá, anya pedig nem engedte, hogy bemásszak érte. Az ott marad, mondta, aztán elhagytam még a karkötőt, amit a mama adott a ballagásra, aztán anyát is elvesztettem, már nem is emlékszem, hogy a buszon hagytam-e ott, vagy a parkban, vagy egyszerűen csak eltűnt a szobájából, miközben aludt. Meg ott volt még Tamás, őt is elvesztette, eltűnt az ágyból, másnap hiába kereste, eltűntette őt a hajnal, mert a nyálfolt még mindig ott volt a párnán. Szóval inkább ne legyen semmim, nem kell semmilyen cucc. Gyönyörű volt egyébként ez az Adél, meztelenül mászkált néha a lakásban, olyankor mindannyian néztük, persze csak lopva, Dóra, ő nem, egyáltalán nem lepődött meg ezen a meztelenségen, nyíltan bámulta a mellét, a köldökét, a derekát, amit mi csak a szemünk sarkából. Adél egyébként szobornak készült, mindig mondta, milyen jó lenne, ha megkövülne, nem kéne félnie, hogy elveszik ő maga is. Ezt az anyja mondta neki, még gyerekkorában, szobrosat kellett játszani, amikor elment megvenni a jegyet a moziba, vagy elment a mosdóba, vagy tárgyalt valakivel, ilyenkor meg kellett merevednie Adélnak, az ujjait sem mozdíthatta, a szemgolyóját sem, El ne vessz itt nekem.
Bea baromi sokat alszik, hallod!, súgta nekem egyik délután Dóra, amikor már két napja nem láttuk Beát, nem jött elő a szobájából, Nem aggódsz érte? Nem én, alszik. Ennyit nem lehet aludni! Hát látod, néha rájön ez, ez az aludhatnék, ilyenkor napokig csak alszik, aztán felkel, és újra a régi, bedugja a fejét a sütőbe, leugrik az emeletről, satöbbi. Bea gyakran ugrált le mindenhonnan, nem csak az ötödikről, de felmászott a tetőre, és onnan is, vagy csak fent üldögélt egész éjszaka, simogatta a macskákat, számolta a csillagokat. Kis koszfoltok voltak néha rajta, olyan helyeken járt, ahova a gyerekek másznak be, beütik a fejüket és pukli nő a fejükre, amit aztán vissza kell nyomni kanállal. Mi is nyomtunk már vissza Bea fején dudort, nem emlékezett, hol szerezte, de bármi elképzelhető volt, egyszer a pincében találtunk rá Beára, pedig nem volt kulcsa, nem értettük, hogyan, miért. Csak kíváncsi voltam, ezt mondta mindig, tényleg olyan, mint egy gyerek, sosem tudni, mit vesz a szájába, hova bújik be legközelebb, kereste, hogyan, hol sebezhetné meg valami, tehetne kárt benne.
Ezt kölcsönkérhetem?, kérdezte Dóra Adél egymásra dobott ruhái közül kivéve egyet. Közöttünk nem volt szokás a ruhacsere, váratlan volt ez a kérdés, csak így, de Adél örült, Naná, mondta, ékszer is kell hozzá?, szerintem ez a legszebb, én ezt szoktam hozzá felvenni. Tényleg klassz, akkor ezt is. Dóra pedig felvette Adél ruháját, kijött, megmutatta magát, körbeforgott nekünk, csodáljuk meg, ő milyen szép Adél. Mert Adél volt, Adél mosolya, alakja, mozdulatai, ahogy megpördült, fogva a ruha szélét, ahogy húzta fel a cipőt. Kiderült, Dóra ruhákat, életeket cserél, felveszi őket, magára igazítja, kicsit más lehet, máshogy gyűrődhetnek rajta a percek, más esésűek lesznek a tekintetek, más életet játszhat, mintha egy színpadon lenne. Mert lehetett volna pilóta, ejtőernyőzés közben elveszett kalandor, Párizsban élő szobafestő, hangya kockás-piszkos talpak alatt, egy rúzsos száj feletti pötty, por mások szemében, angol tanárnő, aki nem szereti az angolt, ablak, amin kinéz egy másik szereplő, repedés a földön, amibe belebotlanak az emberek. De ő egyik sem lett. Eltette a lehetséges életeit későbbre, aztán olyan mélyre sikkasztotta el őket valamelyik farmerzsebébe, hogy már nincsenek meg. Talán annyiszor mosta ki őket, hogy elmosódtak és szétfoszlottak teljesen, mint az ottfelejtett mozijegy, papír zsebkendő. Vagy nem emlékszik, melyik zsebben lapulhatnak, pedig minden zsebét kiforgatta már.
Bea szoknyájában olyan lába lett, mint Beának, meg olyan feneke. Adél lába 36-os, Dóra 39-es lába mégis belefér a cipőjébe. Pedig még a talpukat is összeillesztették, Bea a szomszéd szobában fetrengett, néha kifutott hányni. Körülöttünk meg a borosüvegek. Nézd meg, mennyivel nagyobb az enyém!, mondta Dóra, behajlította lábujjait és megmarkolta Adél apró lábfejét. Látod, ilyen kicsike a lábad.
Volt Beának egy nagyon szép, fekete ruhája, a derekánál meg lehetett kötni, ujjatlan, azt sokszor viselte Dóra, olyankor tetőtől-talpig Bea volt, a hangja is, meg az illata. Bea-hang és Bea-illat, Bea-szerep. Dóra ilyenkor mindig elszomorodott, mert Bea nem beszélt, próbálta felejteni a múltját, hogy az anyja véletlenül esett teherbe, őt nem akarták, az apja elhagyta, és mindenért őt okolták. Mert neked nem szabadna lenned, egy véletlen vagy, szerencsétlen véletlen, kolonc, cseszd meg, az vagy, kolonc, szóval edd meg a levest, de azonnal, ha már megcsináltam. Dóra hallotta a szavakat, nehezek voltak és hangosak, kattogtak a fülében, és hiába fogta a fülpiszkálót, hogy most kiszedi onnan, hiába állt fél lábon, fogta be az orrát, fújta ki a levegőt és ugrált, semmi nem jött ki. Miután levette Bea ruháit, a szavak csak akkor halkultak el. Ez a Bea, nem semmi. Fáj a fülem az anyja hangjától, mondta, miközben a fülét dörzsölte.
Bea meg, ő egyszerűen szerette, hogy nincs. Ahogy felvette Dóra ruháit, és szépen eltűnt bennük. Halvány lett, átlátszó, mint a fehér csipkés függöny az ablakon, mögötte az utca, a másik épület ablakai. Ez mondjuk senkinek nem tűnt fel.
Adél is eltűnt Dóra ruháiban. Nem lepett már meg, amikor reggelente az erkélyen csak a füstölő Kicsi Sophie mozgott a levegőben, és egy csésze kávé lengett ide-oda. A rádió meg közben ment, a főbérlőnké volt, Egyidősek vagyunk, dicsekedett, hatvanöt évesek. Recsegett egy kicsit, és csak egy adó jött be rajta, egyikünk sem ismerte, és egész nap régi számok szóltak. Mindegy, csak menjen valami. Adél maga is szeretett elveszni egy kicsit, ilyenkor úgy gondolta, már szobor, Dóra ruhái pedig jók voltak neki, erre.
Adél mindenét odaadná, Bea meg akar halni, de rá vigyáz valaki odafentről, de te, rólad nem tudok semmit, veled mi van? Velem mi? Aha, veled mi? Sosem adtam semmimet Dórának, nem akartam, hogy én legyen, én meg nem akartam ő lenni. A katica nem lehet lámpa, ezt mondta mindig anya, amikor utánoztam valakit, ez volt a hobbim, utánozni, ahogy apa dobol a karfán, pofozkodni, ahogy a kedvenc színésznőm szokott, ismételni, amit mások mondanak, főleg amit anya mond, de a katica nem lehet lámpa, ismételtem. Rám nem illenek mások ruhái, mondtam Dórának, tudom, hogy nem marad az enyém, nem tudom úgy hordani, mert vissza kell adnom. Sok mindent adtam már vissza. Embereket is. Embereket?, nézett rám Dóra felhúzott szemöldökkel, Igen, embereket, visszaadtam őket önmaguknak, hogy aztán másnak adhassák magukat, teljes egészükben, ruhástul, mosolyostul, borostástul, mindenestül, tudod, valaki újnak, aki cipeli őket, cipeli a kettétört, véres szívükkel, a varasodott sebeikkel, a mázsás szavakkal teli táskájukat. Úgy látszott, Dóra megértette, én nem fogok cserélni vele, se ruhát, se karkötőt, se cipőt, mert azután semmit nem akart felvenni, ami az enyém volt. Egészen ma reggelig.
Ma reggel arra keltünk fel, hogy Dóra eltűnt. Összepakolta a ruháit, és elment. Magával vitte Bea fekete ruháját, Adél cipőjét, az én egyik karkötőmet. Se ajtócsapódás, se ég veletek, se levél. Nem értettük. Pár nap múlva a ház hirdetőtábláján megjelent egy felhívás: VIGYÁZAT! VESZÉLYES! MÁR A KÖRNYÉKEN IS MEGJELENT A RUHATOLVAJ!
Mondom, én mindig mindent elveszítek. Nyírjatok ki! A katica nem lehet lámpa.
