Hímzőkör: Házibuli III. (négy hangra)

I.:

Nem én megyek haza. Csak az a sánta Isten, akinek már nincs teste. Elfolyt az égen. Markolnék utána, de alig hiszek. Már minek. Minek? Rá kéne gondolni, az arcára, ami kilóg a tenyeremből. Tűrögetem a zsebembe. Vigyem magammal? Ha szerelem, akkor nem ártana. Akkor talán falevél lehetne. Morzsolgatom. Ő csak hallgat belül. Álmos. Én csak izgatott. Még nem nyertem soha semmit. Most itt ez. A másik. Vékony karok és hajszálak. Élő. Ha elviszem, etetni kell majd. Mint egy állatot. Nem csak ma, majd minden nap. Nem is tudom. Nem megyek haza. Kerülök a tejúton egyet. Nézem a város mozaikos rohadását, a foltokat és a köveket. Lebegek a vaktérkép pontjai felett. Szabadon lélegzem. Nehéz visszatérni. A föld már alig fog magához. Mégis. Pöttyösre égett csillagok vagy vizes vattafelhők. Gondolok rá. Nem tudom hova rejteni, mindenhonnan kilóg. Gondolok. Az üvegszerű ajkakra, ahogy szétrepednek a hazugságban. A játékos mozdulatlanságra, ami fogva tartja a csendet. A filmre, amit addig nagyítok magamban, amíg csak egy lehulló arc lesz. Egészen kerek. Élő. Emberi. Mégsem falevél.

J.:

Elhalad, nem néz hátra és nem kérdezi,
merre vezetnek a plakáttal kirakott vonalak,
egyszerűen eltéved, felülírja szokásos vonalait és
nem találja magát, megsokszorozva a tér közepén,
Átéri fáit, napjait, öleléseit, messzire nyúlnak testei, erei vonalán a város térképe
csak a holnap reggelhez képest van mindig hidegebb
nem várok majd sokáig, ha elmentél visszatartom a levegőt
hogy ne szellőzzön ki mellőlem illatod.

D.:

És most betépve itt szobrozok. Na, szép. Vé, Vé, te drága jó barát! Ha nem adom ki a titkod, most itt állnál velem. Támogatnál, fognád a hajam, míg hányok. Helyette csak állok itt, hülye kismalac, és azt üvöltöm: forró vizet a kopaszra! Nem tudom, hol az én farkasom, jó volt-e a bosszú. De legalább itt a taxi. Hajj, a sofőr is ugyanaz. Pf… Csúszok az időben, úszok a tulipánban. Mint egy méh a bibén. Ú, de kibaszott költői! Méh… száj… Vé, én sajnálom a te méhed! Sajnálom a lepcses pofám… „Tessék?”, kérdi a taxis. „Mindegy”, mondom. Oly mindegy – ha már fogas nem lehetek többé…! Fékezünk, zsibbadok. Elém tartja a kártyaolvasót. „Mennyit üssek?”. Egy ideig bámulok rá, hátha szemmel verem. De kivár – azzal a kopirnyó fejével. Tessék! Ez egy ilyen este… „Kerekítsen nullára.” (Gyűjtsön hajhagymára!) Tahó.

K.:

Rám maradnak a roncsok. Végigállni az összes ajtózárást, megnézni külön-külön a hátakat, kabátok, modor vissza.

Rajtam nem látni elmozdulást, ügyelek a végén is, fogadom a kézfogásokat, alázatosan arcot tartok a zsíros, cigarettás vagy hányásszagú szájaknak, kezem nyitott tartásban, visszafogottan sürgetem a búcsút, ügyelek a mimikámra, gyertek-jöjjünk máskor is.

Vannak szerelmesek, az egyetemista arca nagyon piros, azt hiszem őszintén meglepődött egy pozitív fordulaton, az idősebb szégyellős, még alig hiszi el.

Kilincset fogok, nyitok, kész. Csak neki engedtem, hogy saját maga csapja be, most az ő nyomán viselkedem, helyrehozom a mi váratlan fordulatunkat.

Fogom a kilincset, másik kezem tárva, a fogasok kiürültek, a megfelelő elköszönésen gondolkodom és megtalálom most is.

I.: Szabó Imola Julianna
J.: Baki Júlia
D.: Sós Dóra
K.: Tóth Kinga