Quentin Tarantino legújabb filmjében ismét műfajokat kotyvasztott össze boszorkánykonyháján. A Django elszabadul sajátosan elegyíti a spagetti western és a blaxploitation jegyeit a rabszolgaság korát idéző kosztümös drámával. A végeredmény a megszokottnál kevésbé ütős, de a videotékásból lett mester kéznyoma ezúttal is felismerhető rajta.
A Becstelen brigantyk olyannyira magasról tett a történelmi tényekre, hogy a sztori csúcspontjaként a zsidókból verbuvált nácivadász különítmény merényletben végzett Hitlerrel. A Django elszabadul viszont fokozatosan építi fel az egyre hihetetlenebb események láncolatát, így egy sokszor látott s épp ezért váratlannak és meghökkentőnek egyáltalán nem nevezhető véres bosszú képezi a cselekmény tetőpontját.
Az amerikai polgárháború kitörése előtt két évvel vagyunk, Texas és Mississippi államokban, ahol a déli ültetvényesek az urak, és ahol nagy feltűnést kelt Django, a rabszolgából lett fejvadász és mesterlövész, egy fekete, aki szabad, lovon ül és munkájából adódóan fehéreket öldöshet. Társával, Dr. King Schultz-cal együtt még egy helyi potentát is fogadja, s fekete komornyikja legnagyobb megrökönyödésére asztalához ülteti. Django ugyanis rabszolga-kereskedő és mandingo-harc szakértő szerepét ölti magára, hogy kiszabadíthassa a nagyhatalmú földbirtokos tulajdonában lévő feleségét. (A mandingo-harc egyébként nem más, mint két fekete rabszolga – a „sport” zsargonjában csúcsnigger – élet-halál küzdelme, amolyan nagyon szabad fogású birkózás, költséges úri passzió, amelyre fogadni is lehet. Végső soron tizenkilencedik századi gladiátorküzdelem.)
S ha már itt tartunk, sokkal inkább a rabszolgaság érzékletes bemutatása uralja a filmet, a tolerancia kérdése, semmint a címben jelzett italowestern vonulat. Ezen ne lepődjünk meg: ugyanez volt a helyzet a Becstelen brigantykkal, mely egy 1978-as – szintén olasz – háborús film címét vette kölcsön, noha más hasonlóság alig akadt köztük. Valahogy így viszonyul Tarantino legújabb mozija Sergio Corbucci 1966-os Djangojához: nem sok mindenben emlékeztet rá. Az itáliai zsánerfilmet a főcímzenén, a cím betűtípusán és a főhős kivételes lövési pontosságán kívül csak az eredeti Django, Franco Nero cameoja idézi meg. Corbuccinál a polgárháború utáni zavaros időkben a mexikói határ közeli kisvárosban bukkan fel a koporsót maga után húzó, gyalogos címszereplő, akinek célja az arany megszerzése. A nihilista cowboyt hidegen hagyja a belészerető nő is (szerelme halála óta nem akar újabb tragédiákat átélni), gépágyúval lövi halomra a helyi kiskirály embereit és meglopja társait. Tarantino főhősét tiszta cél vezérli: kiszabadítani feleségét a rabszolgaságból. És hiába kell golyót röpítenie sok fehérbe, mégis ott él benne az a morális érzék, mely az 1966-os Djangoból teljes mértékben hiányzott. Az is lehet, hogy kimondatlanul Corbucci mozijának előzményfilmjével van dolgunk, amiben a cowboy polgárháború előtti történetét ismerhetjük meg. Egy biztos: már a film első jelenetében több vér folyik, mint az olasz spagetti western teljes játékideje alatt, pedig ott is számtalan ember hal erőszakos halált. És még valami: a két fejvadász szemérmetlenül szép tájak előtt lovagol el, ami meglepő ellenpontja a szikár, sártól nehéz olasz produkció képeinek.
Django bátor és könyörtelen fellépése, mely egyértelmű felülkerekedés az uralkodó fehérek módszerein és játékszabályain (megtanul lőfegyverrel bánni, cowboy ruhát hord, lovon jár, furfangos, bosszút áll a sérelmeiért) reményt csepegtet a még rabszolga feketékbe, akik példaképként tekinthetnek szabad fivérükre. A másik póluson Stephen áll, a földbirtokos Calvin Candie első számú szolgálója. Az öreg néger teljes mértékben azonosul gazdája látásmódjával, rasszistább a legelvadultabb rednecknél, elfogadja és szolgálja az alávetettség rendszerét. Django célja elérése érdekében, a látszat kedvéért maga is asszisztál a rabszolgák megkínzásához, de vakmerő akciója messze túlmutat önmagán, és nem csak felesége kiszabadítását vetíti előre. Stephent ezzel szemben kielégíti a többi fekete feletti hatalma, ura hű kutyájaként szimatol a gyanús idegenek után, morog és harap, ha nem a régi rend szerint mennek a dolgok.
Tarantino a komoly témát a tőle megszokottnál kevesebb humorral oldja fel. A lincselni induló klántagok vicces panaszkodása a rosszul elkészített csuklyákról erősen kilóg a filmből, a maga választotta, feltűnő ruhában parádézó Django pedig a groteszk kifinomultabb esztétikai minőségét hordozza. Schultz doktor a játékidő első harmadában elapadó humorforrás, Candie és Stephen karakterének is van nevettető vonása, de nem ez a leghangsúlyosabb. A flashbackeknél a rendező más nyersanyagra forgatott, régies hatást adva Django emlékeinek (ezt a vonalat erősíti a filmstúdió retró logójának használata is). Tarantino kedvenc színészei közül Christoph Waltz, a Becstelen brigantyk zseniális Hans Landa ezredese kapta a legnagyobb szerepet King Schultzként. Előző filmje bábeli nyelvzavarából csak a fejvadász néhány mondatos német szövege maradt mementóként, no meg Waltz Arany Glóbusszal jutalmazott teljesítménye. Samuel L. Jackson szintén kiválóan játssza Stephen szerepét, bár öregítő maszkjától nem könnyű felismerni. A Halálbiztosból megismert női kaszkadőr, Zoe Bell itt nyúlfarknyi szerepet kapott, arcát ezalatt is végig kendő fedi. Jamie Foxx és Leonardo DiCaprio újoncok a Tarantino-univerzumban, de becsülettel helytállnak. Foxx hitelesen hozza mind a feleségéért tűzön-vízen át küzdő, mind a felhergelt, bosszúszomjas, de mégis alapos és előrelátó főszereplőt, DiCaprio pedig elegánsan szadista félművelt ültetvényes. A rendező ahhoz a korábbi szokásához, hogy mára levitézlett, korábbi sztárokat ad vissza Hollywood filmiparának (ld. Travolta, Kurt Russell) hűséges is maradt, meg nem is. Most Don Johnsonra esett a választása, ám Big Daddy szerepe hálás ugyan, mégis túl rövid, hogy a Miami Vice James Crockett nyomozója ismét reflektorfénybe kerüljön.
Amíg előző filmjét egy perccel sem éreztem hosszabbnak a kelleténél, itt jót tett volna, ha feszesebben vágnak, a Django utolsó harmadában ugyanis akadt egy-két üresjárat. A magyar szinkron is csökkenti a film élvezeti értékét, bármennyire is helyükön vannak a hangok. Mindezek ellenére az operatőri munka emlékezetes képekkel ajándékoz meg minket: a fehér gyapotra fröccsenő vér például biztosan sokáig velünk marad. Ha nem Tarantino filmje volna, sokan ünnepelnék a bátor, erőszaktól nem tartózkodó rendezést, a fordulatos forgatókönyvet, de így azt mondhatjuk: volt már jobb is!
Django elszabadul (Django Unchained), 2012. Írta és rendezte: Quentin Tarantino. Szereplők: Jamie Foxx, Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio, Samuel L. Jackson, Kerry Washington. Forgalmazza: InterCom.
