A londoni Fabric klubhoz köthető legendás mixsorozat 66. epizódját ezúttal Ben Klockra, a német technoipar egyik jeles képviselőjére bízták.
Berlin, 2005: a hajdani Ostgut helyén megnyitja kapuit a Berghain klub és a benne található Panorama Bar. Maga a hely több ok miatt is erősen kilóg a többi hasonszőrű szórakoztatóipari intézmény közül, például a VIP-szektor teljes hiányával, a szokatlanul szigorú beléptetőrendszerrel, valamint azzal, hogy a belső térben nincsenek tükrök és olyan felületek, amelyekből a partizó szembesülhetne a saját képmásával. Ezen intézkedések miatt is gondolják sokan úgy, hogy a Berghain bejárata egyben egyfajta időkapu is: aki belép rajta, hirtelen 1990 körül, a techno hőskorában találja magát, ahol a zene még nem az egyik legutolsó dolog volt a buliba igyekvő fiatalság igénylistáján. A Berghain palettáján ennek megfelelően a techno old-school, ám mégis valamelyest ráncfelvarrott felfogása élvezett prioritást (ezzel szemben viszont a kistesó, a Panorama Bar inkább house-orientált), amelyet olyan rezidensek közvetítenek a nagyérdemű felé, mint Cassy, Marcell Dettmann vagy André Galluzzi. És Ben Klock.
A klubhoz nem sokkal a kezdetek után egy kiadót is társítottak, amely hagyományőrzés céljából az Ostgut Ton nevet kapta, itt eleinte a házon belüli DJ-k mixei, majd albumai jöttek ki szépen sorban, később azonban már olyan, a műfajt kicsit tágabban értelmező arcokat is beválogattak a repertoárba, mint Scuba, Shed vagy Martyn. A lista később tovább bővült pár régi motorossal is (például James Ruskin és Luke Slater): ezen minél szélesebb befogadói réteghez szólni kívánó szelekció részben a sokszínűsége, részben pedig a Berghain-kultusz miatt azt eredményezte, hogy az izgalmasabb techno-történések iránt érdeklődők rangsorában a label elég magasra kapaszkodott fel. Klock első – és mindmáig utolsó – nagylemeze szintén itt jelent meg: a 2009-es One bebizonyította, hogy a német a korongok pörgetése mellett a saját tartalom gyártásával is igen jó barátságban van. Eme tényt az albumhoz szorosan kapcsolódó Before One EP-vel erősítette meg még jobban, amiről a Subzero című szám a közönség instant kedvencévé avanzsált – a két kiadvány úgy tisztelgett a negyedszázados stílus előtt, hogy nem tévesztette szem elől a korszerűséget és az előremutatást, méltó lenyomata volt az Ostgut által alkalmazott metódusnak. Ennek megfelelően Klock maximálisan kamatoztathatta egyik nagy erényét, a kétarcúságát: egyszerre volt képes az egyik percben visszafogott, absztraktabb ütemeket pakolgatni, hogy aztán a másikban az eddigieket elfelejtve senkit és semmit nem kímélve keményen lesújtson valamilyen izmosabb portékával.
„Welcome to the warehouse” – köszönti még valahol a mix elején Klock a hallgatót Technasia Final Quadrantjába ágyazott hangmintával, amit úgy effektez, hogy a „Welcome to our world” töredéket halljuk ki belőle, ezzel viszonylag korán tudtunkra adja, hogy itt legalább ugyanannyira Ostgut, mint amennyire Fabric-válogatás pörög éppen, előzetes igényeinket kéretik ennek fényében belőni. Ekkorra már azért nagyjából körvonalazódik, hogy Klock ezúttal otthon hagyta a puhábbik énjét, de azért az első szakasz még így is könnyen fogyasztható a maga két-három elemre épülő minimál felvezetésével (Truncate – Ratio 1), a karcos alapra rávezetett szinti-prüntyögésével (DVS 1 – Spying, egyenesen a Klockworks kiadótól), valamint a 20 éve pályán lévő detroiti Kelli Hand fortyogó acid-fürdőjével. A mix csak eztán borul be igazán, és válik egy mindent felemésztő, csikorogva-zakatolva menetelő gépszörnyeteggé, amely két helyen szinte már elér saját teljesítőképességének határához. Először is Josh Wink klasszikusából, az Are You There?-ből kapunk egy súlyos átiratot Klocktól, ami simán ellopja a showt, két számmal arrébb pedig Steve Rachmad Rotary-jével – ha lehet – még ennél is messzebbre merészkedik: a szám utolsó harmada akkora pusztítást végez, hogy azt már nem lehet hová fokozni. Klock ezért a bő egy órás lemez végét ismételten lazább trackekkel aggatja tele, ahol tiszteletét teszi többek között Mathew Jonson, akinek melodikus előadásmódja nem is jöhetne jobbkor, plusz még egy James Ruskin-örökzöldbe is belefutunk, ami a célegyenesbe fordít minket, ahol Alva Noto Moonphaser 2-esében hallhatjuk, ahogy a tönkrement hajtásmechanizmus az utolsókat rúgja.
A mix további fénypontjai azok a kis meglepetéscsomagok, melyek Klock remixeit és editjeit tartalmazzák. A már említett Wink-himnusz mellett a válogatás kellős közepébe például egy saját fazonjára szabott, teljesen lecsupaszított Burial-finomságot ágyaz és köt össze hibátlanul egy D-Knox-nótával. Robert Hood Never Grow Old című szerzeményéből is kapunk egy vokális mintával megtámogatott vágott verziót, amellyel nem is annyira burkoltan üzen közönségének: még mindig ott vagyunk, ahol minden elkezdődött, és ha tovább is lépünk, gyökereinket sohasem felejtjük el. Ezen mottó a mixben hallható előadók névsorára pillantva bizony meg is állja a helyét, a műfaj nagy öregjei mellett számos ifjú reménység szárnybontogatásait is megtapasztalhatjuk (köztük azért akad egy-két kevésbé sikerült darab is). Tulajdonképpen egy kozmikus kapcsolódási pontként funkcionál múlt, jelen és jövő között, illetve egyes stílusok között is, ugyanis Klock tagadhatatlanul kikacsint a house irányába. Azzal a bizonyos fenti idézettel tiszteleg a Chicagóban található egykori Warehouse klub előtt, ahonnan valamikor nagyon régen útjára indult az egész műfaj.
A Berghain rezidense a Fabric 66-on megmutatta, hogyan lehet időn kívül értelmezni és bemutatni Detroit univerzális nyelvezetét úgy, hogy egyszersmind ahhoz a generációhoz is szóljon, amelyik elmondhatja magáról, hogy ott volt a születésnél, de azoknak is adjon fogódzót, akik egyelőre csak tájékozódni próbálnak a stílus sötét, benzingőzös labirintusában. A mixnél frappánsabb választ pedig nem lehetne adni arra a kérdésre, hogy miért Ben Klock és az Ostgut-holdudvar a legjobb dolog, ami a technoval az utóbbi 10 évben történt.
Ben Klock: Fabric 66, Fabric, 2012.
