Közös dolgaink a kiállítás címe. A Tat Galériában a falat tapétaszerűen borítják be a fotók, elhelyezésük látszólag véletlen, pedig valójában tudatosan megkomponált az egymáshoz való viszonyuk. Utcákat és utcaneveket, városrészt, templomot, reklámszöveget, márkanevet és hermelinbundát is látunk.
Összetett világ, tükrök és kirakatok világa, akár a homlokzat, a ház eleje, a ház arca, néha lefedve, csomagolva. És számos arcot látunk, többnyire (női) kirakati bábukét, sohasem meztelenül, örökös munkában, mindig mutatnak valamit és csábítanak, hogy magad is olyan ruhát hordj, amilyet ők viselnek. A kirakatot általában üveg választja el az utcafronttól, s belülről sem járható körbe, zömmel kívülről nézhető csak. Örökösen ismétlődik az átfazonírozás, attól függően, milyen időszak van.
„A kirakat: testet öltött reklám, az üzlet szeme. Mégpedig a járókelők tekintetét elkapó szem.” Fönt és lent. Levegős helyszínek, magasságok. Közeli és távoli, megtört fények, felbukkanó árnyak, éles arcélek, tompa ívek, zökkenők és hajlatok. Végtelenített kép. Folyik, és folyásának nincsen vége, mindent közrefog és körbefon. Körpanoráma, akár a Körszállóban is lehetnénk, ott, ahonnan André Kertész olyan szépen lefotózta a cédrusfákat.
„A kirakat szeme nem az a szem, amely lát, hanem amelybe belenéznek. Belenéznek azért, hogy keressenek, lássanak valamit. A kirakat előtt elhaladó, a kirakatból az üzlet lelkét olvassa ki. A kirakat az üzlet tükre, néma felhívás a közömbös sétálóhoz. A kirakat festmény.” A kirakat fényben áll. Fénylik, csillog, felragyog. És talán az is így jár és érez, aki a kirakatba tekint.
Amit megragad Köves Éva a látható világból ezeken a felületeken, az tárgyszerű, érzéki, érzelemmel telített. Alig hagy valamit üresen, mégsem érezzük a zsúfoltságot, a terhet, amelyet ezek a portálok, homlokzatok, falfelületek viselnek és hordoznak. Nem a muzeális érték az uralkodó, nem városvédő hevülettel akarja bemutatni az épületrészeket, üvegfelületeket, amelyek az ember alkotta környezethez köthetők, egyben a megvalósított, mesterséges természet tárgyai, motívumai. Különböző sík- és térbeli alakzatok, stílusjegyek zaklatott ritmusát és harmóniáját figyelhetjük meg munkáin. Mindkettőre akad példa. A felületek a vágy világába is elvisznek, mert a divatot is megidézik, az öltözködési kultúrát, a fogyasztási szokásokat, bundát, szájrúzst, cipőt. Terelnek, sugallnak, kidomborítanak, tájékoztatnak, hatást keltenek és váltanak ki: mit vegyünk és hol, a hely szellemét teszik fontossá. „A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van.” (Hamvas Béla: Az öt géniusz, Életünk, 1989.) Gyakran feje tetejére állított felvételeket látunk, Baselitz képei jutnak eszünkbe, de kilencven fokkal elfordított csendéletet is felfedezhetünk, mintha a tárgyak fittyet hánynának a gravitációra, de ennek az ellenkezője igaz. Ha a földünket, amely forog, messzebbről vennénk szemügyre, ez a látvány tűnne valóságosnak, mert az emberek és a tárgyak a földgömb bizonyos részein „fejtetőn” állnak.
Modern világvárosok (London, Párizs, Helsinki) lüktető, változatos és mégis hasonló formáját, jellegzetességeit fedezzük fel Köves Éva képein. Bartók Csodálatos mandarinja bolyong ebben a dzsungelben, és nem Tarzan. René Clair Párizsi háztetők alatt-ja is ebbe a világba kalauzol el. Radnóti Hispánia, Hispánia című versében írja: „Két napja így zuhog s hogy ablakom nyitom, / Páris tetői fénylenek / felhő telepszik asztalomra / s arcomra nedves fény pereg.” A falakon nincs belövés, korom, szemünk mégis látja őket, ha a Budapestet megidéző képkockákra tekintünk. A mi városunk, a miénk, szeretjük, el nem hagyjuk, visszatérünk hozzá, ha ki is költöztünk a zöldbe. Köves Éva a fekete-fehér fotókat vászonra festett színes sejteket ábrázoló festményekkel kapcsolja egybe, azaz összeköti, ékszerezi őket, mintha egy koronát látnánk, amelyet a városlakók viselnek, láthatatlanul. A sejtek burjánzása arra is utal, hogy a genezis közös, világunk és benne lévő dolgaink közös eredetűek. Tekintetünk hol lent, hol fent, mintha egy gömbben lennénk, keressük az egyensúlyi helyzetet, a viszonyítási pontokat.
Köves Éva fotósorozatától elkülönülő alkotásaiban is a tükröződés és tükröztetés a fő motívum. Legyen az arckép, fotel, sziluett. Letisztult alkotások, világos és átlátható renddel. Erősen hat ránk a látvány, tudjuk: „Az első benyomást nem lehet másodszor elkezdeni.” (Dr. Orell Géza: Az ügyes eladó kézikönyve, 1931.)
Köves Éva Közös dolgaink című kiállítása 2013. február 20-ig tekinthető meg Budapesten, a Tat Galériában.
