A román kori timpanonokon a magyarországi templomoknál gyakoriak az életfa szimbólumok. Életfát és díszkaput látunk modern kivitelben Köves Éva kiállításán is? Fotók töltik ki a falfelületeket, végtelenített a mozgás, tükrözés és körpanoráma tárul elénk. A látvány elbeszélő költemény, ritmus és rím, akár a homlokzat és a kirakat, látszólag minden előttünk történik, látható. A látszat otthonos világában járunk.
Szellemképek jönnek létre, tükörképek, amelyeken a kettőződés felfogható egyben teremtésként is, amelynek révén beavatkozunk az életünkbe, a fényképezett valóságba. A tükröződés más világba vezet, ahol nincs megnyugvás. Örökös a kétely, a nem-azonosság, az arc elvesztése és más formában való megjelenése, átalakulása, formálódása is. Spirituális értelemben mindenki marad a helyén, a helyszínek változatlanok, de semmi sem biztos. Álom és valóság keveredik egymással. Közvetve a pénztárcáról is szól a kiállítás, az életmódról, amely kötődik egy tárgyvilághoz és a tárgyak használóihoz. Szimbiózis jön létre, nincs káosz, a képek futnak, a homlokzatok és kirakatok új és új arcukat mutatják. Folytonos az eltakarás, a kitakarás, a renoválás, a megőrzés.
Bárhol is kezdjük el nézni a kiállítást, nincs végpont, csak limes. Kapuátjárók, téli ligetes kertek, légifelvételek vagy nagy magasságból exponált utcarend, rejtvény. Nem tudni, hol is kezdjünk el járni. Mozgatjuk a fejünket és szemünket, szokatlan a fal kitakarása, nemcsak hosszában, hanem horizontálisan is, és a képek gondosan ívelnek, követik a helyszín adottságait, hajlatait, ablaknál, termen belüli átjáróknál, sarkoknál. Belesimulnak a fotók a falba, panorámareklámmá állnak össze, a külcsín fontosságát hangsúlyozzák, „fecseg a felszín, hallgat a mély” (József Attila: A Dunánál).
Köves Éva az egymásmellettiséggel a látó és gondolkodó ember szabad asszociációinak ad teret, mintha csak azt az utasítást adná: keressétek, kutassátok, hol készült a fotó. Ám egy idő után már nem azon törjük a fejünket, hogy ismerjük-e a helyszínt, hanem az lesz fontos, mit is jelentenek számunkra ezek a felületek, síkok, kockák, tükrök. Hogyan válnak zárt egységgé? Ez lenne a halhatatlanság, a reklám halála és megdicsőülése, a maradandóvá váló pillanat? Gyorsan változik minden, sok a hasonlóság, de váratlan mozdulatokon, gesztusokon pihenhet meg szemünk. Kiemelődünk a síkból, a rejtettségből. Konzolok, gyámkövek, gyámdeszkák, kampós szegek, oszlopok és ívek világa a miénk. A pillanat esetlegessége örök. „A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda” (Radnóti Miklós: Páris). Igen, lejt, és lejteni is fog már. Köves Éva tudja, miért. Képei erről vallanak.
Nincs graffiti, a fotók lesznek azzá, jellé és mondattá, elmondható és letűnt, illetve jelen világgá. Fejjel lefele fordított képet látunk (Franz Marc: „Úgy festeni meg a világot, ahogy azt az állatok látják”), a világ változik. Holnap mást kell venned és hordanod, mert a divat diktál. Takarékosság és pazarlás egyszerre. A kirakati árunak a legelőnyösebb tulajdonságát kell meg- és felmutatnia. Frusztrál. Kényszerfogyasztásra ösztönöz. Hisz a többiek is azt birtokolják. A biztos márkát választjuk, ha van rá pénzünk, ha nincs. Többnyire van, többnyire nincs. Meglátni, megszeretni, megvenni: siker és öröm. Ilyen helyekre eljutni biztosan az. A látványról mégis: „Úgy érezzük, bármelyik pillanatban levethető, különösebb következmény nélkül eltávolítható. Baselitz mindenekelőtt épp erre a kiolthatóságra építi poétikáját: a világot nem azért szemléli, hogy lefesthesse, hanem azért festi le, hogy minél előbb elfelejthesse.” Köves Éva sárgáspiros, méhsejtes képeit nem lehet eltávolítani, ellenpontot képeznek, arra kényszerítik szemünket, hogy megpihenjen rajtuk, egyben vízválasztóként is szolgáljanak: van fenti és van lenti világ. Egyik sem felejthető, de az öröklét mindig megkezdett (Szabó Tibor: Megkezdett öröklét, Balassa Kiadó, 2003.), Dante velünk jár-kel a világvárosban is.
Köves Éva Közös dolgaink című kiállítása 2013. február 20-ig tekinthető meg Budapesten, a Tat Galériában.
