Íme, a nőstény. Természetes élőhelye a nagyvárosi, civilizált környezet. Megfigyelt példányunk Európa minden nagyvárosában őshonos, de az Amerikai Egyesült Államok metropoliszaiban is föllelhető időnként.
Nagyon kényes fajtáról van szó, ezért viszonylag sokat kell dolgoznia azért, hogy elérje a számára éppen megfelelő komfortszintet. Például képtelen hosszú távon elviselni a hideget, a meleget, a párát, az esőt, a szelet, a túlzott napsütést, a hóról, a fagyról és az egyéb szélsőséges időjárási viszonyokról nem is beszélve. Inkább az éjszaka aktív nőstények csoportjába tartozik. Nem veti meg a tudatmódosító szereket sem, sőt a kényelmi állapot eléréséhez előszeretettel él az alkohol, a marihuána és más narkotikumok használatával. De mindez senkit se tévesszen meg: erős és ügyes teremtmény, aki képes önmagáról gondoskodni. Magányos és méltósággal teli vadász: éppen ezért képtelen a hosszú távú kötődésre, amire hihetetlenül vágyik, de természete időről-időre föllázad kapcsolatai ellen.
Most pedig menjünk hozzá közelebb, és vegyük szemügyre fizikai tulajdonságait! A nőstény külleme rendkívül változatos: testét szőrök, bőrök, bundák, selymek, kelmék és szövetek boríthatják. A nőstény kaméleonszerű átváltozásra is képes, előszeretettel él a mimikri módszerével. Ehhez kiváló eszközei vannak: a legkülönbözőbb rúzsok, szemfestékek, alapozók, arcpirosítók állnak rendelkezésére a megtévesztő átalakuláshoz. A Budapest belvárosában, az Andrássy út és a Nagykörút környékén talált Lili Blumenschein nevű példánynál az átváltozásnak egy sajátos típusát figyelhetjük meg: éppen Edie Sedgwick, az amerikai díva, Andy Warhol egyik múzsájának bőrébe bújik. A Lili Blumenschein típusú nőstény kora megsaccolhatatlan, erre még az olyan tapasztalt és nagy tudású megfigyelők sem képesek, mint Karafiáth Orsolya, aki sok elszánt kutatóhoz hasonlóan Kicsi Lili címmel könyvet szentelt a nőstények tanulmányozásának.
A szerző könyvében természetesen igyekezett pontos lélektani ábrázolást is adni megfigyeltjéről: „Lili csodálatos volt. Kenyérre kenhető, édes, bájos, tündéri, egy tünemény. Lili egy idióta volt. Egy hisztis pina, tomboló elmeháborodott, megszállott, aki elől futva kell menekülni. Nem lehetett előre látni, melyik Lili bukkan elő éppen, nem volt átmenet, nem voltak viharjelzések, de lehet, hogy csak én nem láttam, én nem érzékeltem, mikor lesz a lámpa zöld éppen, vagy piros, nem tudtam kiszámítani, mikor következik a jó és mikor a katasztrófa, viszont aztán remekül követtem a váltásokat, szerencsére szinte azonnal rá tudtam simulni a hangulatingadozásaira […] Egész lénye könyörgött a figyelemért, kicsikarta magának a reakciókat, általában mindegy is volt neki, milyen érzéseket kelt, csak hatni akart mindenáron. Elcsábítani, megijeszteni, de elsősorban kitűnni vágyott, mindent bevetett a cél érdekében.”
A Kicsi Lili című esettanulmányban egy másik típushoz tartozó nőstény leírásával is találkozhatunk. A szintén rendkívül összetett és bonyolult személyiséggel rendelkező példányra természetes élőhelyén, egy neves budapesti gimnáziumban talált rá a szerző. Az egyébként kiváló magyar és dráma szakos pedagógus, Mari „Kortalan dívának tűnt, igazi vampnak, és erre ugyancsak rápakolt az öltözködésével. A Karády-filmekből koppintotta az alapötleteket, és dobta fel ezzel-azzal, láncocskákkal, rózsákkal, ékszerekkel. Szerette a régi ékszereket, képes volt hajnalban felkelni a hétvégén, és kimászni az Ecserire, régi ruhákat is szerzett onnan, a rongyostól, ahogy ő nevezte a vénlányt, aki régi ruhákkal kereskedett, nála vett hatvani csipkéből blúzt, ónix melltűt, régi bocskai gombjaiból kialakított gyűrűt, bő cigányszoknyát. Káprázatos vállkendőt vett, lélegzetelállító szövetkabátokat, amiket aztán Erzsike gondos kezére bízott, és így is olyan, de olyan sikkes lett, hogy arra nem léteznek szavak. És a kalapjai, fejdíszei…”
Az ambiciózus Mari számára szintén problémát jelent a mértékletes életmód megtartása. A többi nőstényhez képest a Mari típusú az átlagosnál ádázabb küzdelmet vív az öregedéssel: megdöbbentő módszert alkalmaz önmaga fiatalon tartására. A nőstények világában ritkán fordul elő, hogy az idősebb nőstény túlságosan közel engedi magához a fiatalabb nőstényeket. Leszámítva persze, ha anya lánya viszonyról beszélünk, de tanítvány és mester között szokatlan a testi érintés, vagy a túlzott érzelmi, lelki, ösztönös és fizikai közelség kialakulása. A Mari típusú nőstény mintha erejét a fiatalabb nőstények vagy hím egyedek közelségéből nyerné, mintha frissességét és örök életét társaságuktól és érintésüktől várná. Ezekben a viszonyokban kiéli féktelen uralkodói vágyait, és szinte a végtelenségig űzi hatalmi játszmáit fiatalabb „barátaival”, azonban igazi kötődésre ő sem képes: gyors győzelmét megünnepli, majd újabb ártatlan lelkek elrablásába kezd.
Karafiáth Orsolya művében két kevésbé veszélyes ragadozó leírása is szerepel. A feljegyzések szerint a méregfoggal nem rendelkező Mama típusánál a liliknél és a mariknál megfigyelt kötődésképtelenség korántsem figyelhető meg. A nőstényeknek eme alfaja egyszer választ párt élete során, de hozzá a halálig hűséges marad. Ha pedig párjukat valamilyen szerencsétlenség folytán mégis elveszítik, már soha többé nem képesek más hím egyeddel új kapcsolatot létesíteni. A tragédia bekövetkeztétől kizárólag gyermeküknek, gyermekeiknek szentelik életüket. A Karafiáth Orsolya által leírt Mama a végtelen jóság, türelem, fegyelmezettség és megbízhatóság megtestesítője, az anyai szeretet mintaképe, az örökké aggódó és szerető szív. A maga módján szintén túlélő típus, akinek az a célja, hogy gyermekét a lehető legboldogabbá tegye ebben a földi életben, és megvédje a Mari és a Lili típusú ragadozóktól.
Az olyan naiv kis csemeték, mint Lia azonban szinte törvényszerűen sétálnak bele a Mari és a Lili típusú nőstények csapdájába. A Lia típusú nőstények főleg azok, akik serdülőkorukban elveszítik az apjukat, különösen szorosan kezdenek el kötődni a Mamához. Az apa és rajta keresztül pedig a megfelelő férfikép kialakulása hiányában kapcsolatai könnyen vakvágányra kerülhetnek, érzelmileg befolyásolhatóvá válhatnak, főleg abban az érzékeny időszakban, amikor a szelíd kis csemetében éledezni kezd a szunnyadó nőstény. Amikor a kis nőstény találkozik a birtokló passzív-agresszív Marival, azonnal az érett nőstény bűvkörébe kerül, és eleinte örömökkel, majd fájdalmakkal teli függő viszonyba jut „fogvatartójával”. A Lia típusú nőstények örök tragédiája, hogy párkapcsolataikban mindig az alárendelt szerepét öltik magukra, így kiszolgáltatva magukat elnyomó párjuk hatalmi játszmáinak.
„Mióta Lilivel vagyok, mintha mindig hármasban lennénk, Mari már a megismerkedésünkkor mellénk állt, ott volt mellettünk észrevétlen, irányított és régi reflexeket mozgatott meg újra, eltemetett, lefojtott, lehazudott érzelmeket mozgósított, és ez az árnyék-Mari most röhög, mert sikerült beépülnie a szerelmembe, voltaképpen ő volt szerelmes bennem, és ettől egy pillanatra elakadt a lélegzetem, bennem nem is volt semmi az általa szított lángoláson, vak őrületen kívül, semmi, ami a sajátom lett volna.” Karafiáth Orsolya könyvének címével ellentétben valódi főhőse Lia, akinek végig kell járnia a szenvedés kínkeserves kövekkel kirakott útját: meg kell szenvednie a Papa, majd a Mama halálát, ami évekig megbénítja az életét. Ráadásul középiskolai magyartanárjához fűződő beteges és „bűnös” viszonyából is ki kell gyógyulnia, majd főnökével, Lilivel való kapcsolatában ugyanazt kell végigszenvednie. Vajon képes kiszabadulni az önként vállalt elnyomásból, és elég erős ahhoz, hogy önálló életet éljen egy hozzá méltó párral? Mondjuk egy erős és határozott férfivel?
Karafiáth Orsolya szikár és olvasmányos nyelven írt könyve többek között erre a kérdésre keresi a választ: képesek vagyunk-e átírni a saját sorskönyvünket, képesek vagyunk-e tanulni a hibáinkból, és önmagunkon fölülemelkedve új utakra lépni, majd megtalálni a szerelemben, a párkapcsolatban a boldogságot? A női szerelmeket és a nők közti erotikus viszonyokat ábrázoló Kicsi Lili hiába tűnik gender olvasatot kínáló, provokatív leszbikus regénynek: egyáltalán nem az. Karafiáth Orsolya műve természetesen érinti a nők közti szerelem társadalmi elfogadottságának problematikáját, de sokkal inkább a bennünk élő ösztönökről és a párkapcsolatokban felszínre kerülő belső, rejtett szándékokról szól.
A szerző bevezet bennünket az emberi psziché féregjárataiba, ahol sokszor pusztító erők laknak. „Mindenki öl, aki szeret”, mondja Oscar Wilde, míg Jean-Paul Sartre szerint „a pokol − az a Többiek”. Karafiáth Orsolya pedig pontosan tisztában van ezeknek a tételeknek az igazságával, és regényében alá is támasztja őket azokkal a határhelyzetekkel, amelyekbe belehelyezi figuráit. Mari, Lili, Mama és Lia alakjai eleinte bántóan stilizáltak és papírmasészerűnek tűnnek, de a történet előrehaladtával a szappanoperára hajazó, kilúgozott párbeszédek és a karaktersablonok megtelnek tartalommal és élettel. Végül, amikor túlságosan elszabadulnak az indulatok, már legszívesebben visszatuszkolnánk a könyvbe a papírból kiemelkedő nőstényördögöket és bestiákat.
Az extravagáns stílusáról ismert eredeti költőnő, Karafiáth Orsolya a Kicsi Lilivel megérkezett a regényírók világába. 2008-ban megjelent kevésbé sikerült Maffia klub című regénye után neki kétségtelenül sikerült felülemelkednie önmagán, és egy olyan könyvet írnia, ami tanulságos és szórakoztató lehet bárki számára. A mai civilizációs betegségek, nagyvárosi neurózisok, a se veled, se nélküled függőségi kapcsolati krízisek megfigyelésének és enciklopédiájának a hírek szerint lesz folytatása. Reméljük, a Nagymesternő minél előbb előrukkol egy olyan remek regénnyel, mint a Kicsi Lili.
Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili, Scolar, Budapest, 2012.
