Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

„Fellobbannak képek”

Kiss Anna: Lepkék útján a lélek

Kiss Anna Lepkék útján a lélek című kötete egy tudatalattit idéző, gondolattöredékekkel teli spirituális útra invitálja olvasóit. Egy olyan mitikus világot tár elénk, melynek megismeréséhez teljes bevonódásra van szükség: ha ez megtörténik, a lírai én révülethez hasonlatos állapotát élhetjük át az asszociációkra épülő kötet világába kerülve.

Az álom és a tudatalatti szférája mindig vonzónak tűnik, hiszen ezek a régiók nem irányíthatóak, uralhatóak, és olyan energiákat szabadítanak fel, mely a szabadság – s nem ritkán a félelmetes ismeretlen – megsejtésének érzésével ajándékozzák meg az itt tévelygőket. Ennek a líra útján történő megjelenítése azért is tarthat számot sikerre, mert a megfelelő formában megragadva egy mindennapi életből teljesen hiányzó tartomány feltárását teszi lehetővé. A Kiss Anna által a Lepkék útján a lélekben képviselt töredékes versalkotási módszer pedig képes lehet olvasóját is bevonni ebbe a feltárhatatlannak tűnő világba.

A kötet három ciklusra bomlik: a Hol, a Túl és a Függelék című részek szoros kapcsolatban állnak ugyan egymással, de önálló egységként is megállják a helyüket. A tartalomjegyzék felosztása némileg eltér a kötet tagoltságától, hiszen míg a Hol és a Túl ciklusokat a tartalomjegyzék nem darabolja föl, a Függelék versei különálló részekként szerepelnek. Ezzel nem csak a Függelék tudatos kiemelése válik nyilvánvalóvá, de a Hol és a Túl szoros egysége is, melyhez képest a Függelék kiegészítésként, a kötet mitológiájában megismert, felidéződött elemek bővítéseként értelmezhető. A „hol” névmás (vagy kötőszó) több versben is felbukkan: amellett, hogy cikluscímként fizikai útkeresésre utal, a révülésekben, visszaemlékezésekben és elmélyülésekben absztrakt fogalomként, az én és a világ egy elveszett rétegeként kerül elő. Az általa megjelölt „helyszín” több esetben is a múltbéli világ nosztalgikus, népmesei elemekkel átitatott tájait idézi fel, de olykor a konkrét Magyarországra tett utalások is irányítják az olvasói tekintetet: „Szól, szól a téli / dob, ne vádold magad, / nagyszárnyú / angyalaidat ne hagyd, / tatáim Korhányát, tavát, / Nagyerdőjét, ősborókás / dombjait, Bükk / hasadékát, Velemet – / a lélek helyeit, ezt a / keserves életet!” (40.).

A Hol című fejezet maga is szorosan összefüggő részekből építkezik, melyek több, kisebb egységre bomlanak. A cikluson belüli legnagyobb szakaszok összetartozását a félkövérrel kiemelt, verscímként is olvasható sorszámozott sorok jelzik (1. Közel vagy, mint felhőid, 2. Sárangyalok háza, 3. Bolond nő, kabát nélkül, 4. Nyugtalan, nagy kerék, 5. „Csak egy engedetlen, másféle nép”, 6. Hull a sötét dió, 7. Élem hát a meséket, 8. Szól, szól a régi dob, 9. Minden hónap halálos, minden hónap kilencedik), ám ezek a sorszámozott részletek is különböző, kisebb (időnként dőlt betűvel kiemelt) egységekre bomlanak. Az asszociációs hálóban, a nézőpontváltások kuszaságában inkább a főbb gondolatok motívumai bontakoznak ki, amelyek újra és újra traumatikus tapasztalatoknak adnak hangot. Így például egy gyermek halála, elvesztése is megelevenedik egy-egy képben vagy asszociációs sorban: „felejti az / átvérzett / gyolcsokat, // az ág leoldott / pólyákat / terem, // pólyál a kéz, / pólyál a / semmiben” (24.); „a nővér álma / néhány/ pillanat// leoldott pólyák/ ágon / lengenek // hol lázbeszéd/ismétel / egy nevet” (31.), amelyet a Túl domináns hangjának nevezhető Vadszegfűs nő Halállal való szoros kapcsolata és a Függelék elbeszélőjének gyermekkorban átélt halálközeli élménye rögzíti. A kötet hátlapján ajánlóként szereplő Ejő, hej kezdetű szöveg által közvetített lelki feltárulkozást megcélzó szövegintenció is itt mutatkozik meg leginkább („nyisd ki lélek”, „hozd ki lélek”): az asszociációkra épülő versvezetés mellé egy erős auditív hatásra épülő, szaggatott versritmus is társul. A régi világ képeibe pedig olyan újszerű motívumok keverednek, mint a népi élet elveszett tisztaságát sirató lényként megjelenő ’kitudjaki madár’-é, aki viszontagságos és ismeretlen utakon keresi a régi korokhoz kötődő pozitív értékeket (10, 21, 23, 39.).

A Túl című rész formailag egy dráma szerkezetét idézi fel: rövid, az alaphelyzetet felvázoló bevezető után a versrészletek különféle szereplők szólamaivá alakulnak. A ciklus középpontjában a Vadszegfűs nő áll, az egyes hangok pedig az ő lelke különböző tartalmainak, mélyrétegeinek adnak hangot („valami a szélből / sejlő, múló / város, // valami a / szélből, változó / kiváló, de még / ennek annak / életemnek látszó, // valami / világon átérő, / mi vélem / álomból, halálból, /nyugalomból / és nem – […] valami, a lélek / földjén / halhatatlan, / valami a szélből / fölmerül / hívatlan”, 70.). Ebben a mitikus, szimbolikus „párbeszédben” megszólalnak többek között a fátyolkák, akik a fény, az égi hatalom felé törekednek, akár az életük árán is. A gyíkok, akik folyamatosan csak a diadalmas „sárkányi” mivoltukat emlegetik föl, olyannyira azonosulva a múlttal, hogy a vágyódásuk jelenbeli énjük elvesztéséhez vezet, ezért a „Mi, gyíkok …” (81.) kezdetű szakaszt követően az önmeghatározási kísérleteik is kudarcba fulladnak. Megszólal a világtól elforduló nézőpontot képviselő almamoly is, aki csak saját almájában és gubójában kíván létezni („Nem harcolok világba! / egyetlen almával kell / elbírnom valahogy”, 62.). A Hol ciklus modern, a spiritualitást elfelejtő világához hasonlóan itt is megjelenik két olyan szereplő, akik képtelenek követni társaik gondolatait: a’Szivi’-hez és ’Szivi volt pasijá’-hoz tartozó – szövegkörnyezetből stilárisan kiugró – versrészletek jelentik ezt a beavatottságon kívüliséget. (Szivi: „Mi van? …!”, 50, 56, 61.; „Itt mindenki hülye?! Hová kerültem?!”, 62.) Kettejük – a mantraszerű szövegáramlást folyton megszakító, gyakran értetlenkedő – hozzászólásai csupán egymásra reagálnak (Szivi volt pasija: „Te most égetsz engem, Szivi?!”, 103.).

A harmadik rész, a Függelék követi a Hol asszociációra épülő, refrénes, a sorok laza kohéziós erejéből építkező versszerkesztési módját („fölérzik a / füvek nagy / hulláma / változásra, / a holtak / ellebegnek, / fölérzik a / füvek nagy / hulláma / változásra, // csak az élők / felednek”, 151.), ám a hangsúly itt már az egyes szövegvariációk ismétlődésére, felvillanó képeket imitáló felütéseire helyeződik. Ebben a ciklusban olyan versek kapnak helyet, melyek nagy része ajánlással kezdődik, ami talán nem annyira illik a kötet kompozíciójába, hiszen a mély, tudatalattiból kiáramló gondolatok közvetítése nehezen összeegyeztethető az ajánlás által implikált üzenetfunkcióval. A szabad asszociációs szerkesztés ebben a szakaszban képes legkevésbé érvényesülni, ezek a versek nem rendezhetőek egységbe, gondolati rendjük is többször megbicsaklik, olykor kizökkentve az olvasót a kötet sajátos világából („Virág múlása, / ébredése, // a lét mélyebb / regiszterébe, // ha majd a lét / halvány vetése”, 185−186.).

A verseskötet legeredetibb és legerősebb vonása egyedi motívumhálózata, az ehhez tartozó sajátos hangulatot kölcsönző, ráolvasásszerű ritmikussága, illetve a lelki folyamatok kusza, mégis összefonódó hálózatainak helyenként érzékeny megjelenítése, ám a könyv mégis képtelen egységgé összeállni. Ehhez az is hozzájárulhat, hogy a szokásostól eltérő tipográfiai jelölések nem mindig tűnnek indokoltnak, mert bár a dőlt és normál betűtípusok jelölői lehetnek mind a lírai én változásának, mind az álom és a valóság között húzódó hangszínek váltakozásának, mégis talán finomabb eljárásnak tűnne, ha ezt a szövegek maguk volnának képesek érzékeltetni. A gyakran használt többszörös sortávolságokat pedig szintén nem minden esetben érzem funkcionálisnak, annak ellenére, hogy jelzik a versvilág szándékolt töredezettségét. A szükségtelen tipográfiai alakzatoktól eltekintve azonban a kötet képes arra, hogy közös merengésre, elcsendesülésre hívjon, s olvasóját végigvezesse a lelki útvesztőkön.

Kiss Anna: Lepkék útján a lélek, Kortárs, Budapest, 2012.