Kijelenthetjük, hogy a skandináv zenei kultúra manapság az egyik leggazdagabb és leginkább szerteágazó szcéna. Erre igen büszkék is: a norvégok nemzeti kincsüknek tekintik a black metalt (a hátterében álló sötét bűntettek ellenére), de az izlandiak is büszkék két világhírű előadójukra, Björkre és a Sigur Rós zenekarra. Írásom tárgya, a svéd Cult of Luna szintén nagy rajongótáborral bír (underground szinten).
A zenekar ráadásul (egyelőre) minden egyes kiadványával rászolgált erre a bizalomra. Nincs ez másképp legújabb, január 25-én megjelent hatodik nagylemezük, a Vertikal esetében sem: kiforrott és nagyívű alkotással ismerkedhet meg az, aki beletemetkezik ebbe a hangfolyamba.
Mindig bajban vagyok, amikor valakinek az érdeklődésére adott válaszom után meg kell magyaráznom, mi az a post-metal és a post-rock műfaj. Nincs kiforrva, hogy pontosan milyen zenéket és zenekarokat sorolunk ezen címkék alá, ezért számomra is inkább csak a tapasztalat segít megérezni, hogy egy-egy momentum mitől is „post-”. De azért nagy általánosságban elmondható, hogy ezek a bandák komolyabban nagyjából a kétezres évek elejétől igyekeztek valami olyan formába önteni ötleteiket, amely – az elnevezésből is adódóan – megpróbált túlmutatni az addig megszokott kereteken. A nagy úttörők (Neurosis, Isis, Pelican, Mogwai, Godflesh, Burst – nem, nem volt kötelező az egyszavas név) nem átallottak szimbiózisba hozni különböző stílusokat (például hardcore, sludge, doom, noise), ez aztán fiatalok tömegei számára jelentett inspirációt – olyannyira, hogy napjainkra gyakorlatilag el is fogyott a lendület, a legjobb bandák zöme vagy feloszlott (Isis, Burst) vagy fáradni látszik (Neurosis, Pelican). De azért akadnak még állócsillagok…
Ilyen például a Cult of Luna. A népes tagsággal (három gitárossal, egy-egy basszusgitárossal, dobossal, szintetizátorossal és perkással) bíró csapat az eddig eltelt tizenöt esztendő alatt megkerülhetetlen hivatkozási ponttá vált. Nem érdemtelenül: a kezdeti, agresszívebb kinyilatkoztatásaik (Cult of Luna, The Beyond) után a Salvation című anyagukkal léptek egy kidolgozottabb, átgondoltabb, komplexebb irányba, ahol már nem csak a fékevesztett düh kapott döntő szerepet, hanem a dallamosság, a különböző atmoszférák megteremtése is. Azóta persze sok újdonságot nem tudtak felszínre hozni a svédek, ám mind a Somewhere Along the Highway, mind pedig az Eternal Kingdom egyenes folytatásai a megkezdett útnak, ahol azért a finomhangolások is nagyszerű pillanatokkal örvendeztették és örvendeztetik meg az arra fogékonyakat.
A Vertikal esetében is bátran leírható, hogy a gárda ismerőinek sok meglepetést nem okoz ez a kilenc (bónusz trackkel együtt tíz) szerzemény, ám az vitathatatlan, hogy újabb izgalmas hallgatnivalóval „állunk szemben”, ami bátran ajánlható bárkinek, aki egy kicsit is nyitottabb, s hajlandó az átlagosnál több időt szánni egy-egy lemez megismerésére. Mert azt is fontos kiemelni, hogy ez a fajta zene nem adja magát könnyen. Ami külön érdekessé teszi az albumot, az a koncepció, amely átszövi a dalokat. A banda tagjai ezúttal Fritz Lang megalomán klasszikusához, a Metropolis című filmhez nyúltak inspirációért, ám nem a történet feldolgozására törekedtek, hanem – miként nyilatkozták – inkább „az elgépiesedés, az ismétlődés, a makulátlan, egyenes szerkezetek” ihlették meg őket. Maga a cím (Vertikal), a borító, valamint a legfrissebb zenekari fotó ugyancsak a német némafilmet idézi: a függőlegesség a város szintjeit jelzi, a frontképen égbetörő épületek sziluettjei sejlenek fel, az együttes tagjait pedig úgy fényképezték le, mintha a homogén munkástömeg részei lennének.
A számokon ténylegesen is érezhető egyfajta ridegség, letisztultság és egyszerűség, mint ahogyan repetitív megoldások is szép számmal akadnak (az ismétlés végletekig fokozása amúgy is meghatározó jellemzője a „post” előjelű stílusoknak). Nem meglepő módon ezúttal az elektronikának is nagyobb a szerepe, jóval több sampleres, ambientes, noise-os, szintetizátoros résszel találkozhatunk itt, mint bármikor korábban (elég csak a nyitó The One-t, a Vicarious Redemption és a Mute Departure felvezetőit vagy a The Sweetet meghallgatni).
A német filmipar korai időszakának (expresszionizmus) egyik legfontosabb rendezője az osztrák származású Fritz Lang volt, aki olyan alkotásokkal írta be nevét a hetedik művészet történelemkönyveibe, mint a Dr. Mabuse, a Nibelungok, az M – Egy város keresi a gyilkost, a Vörös utca vagy éppen a Metropolis. Utóbbi, 1927-ben bemutatott műve (amelyet a korszak legnagyobb költségvetéséből készített el) több szempontból is érdekes: egyrészt fontos állomás a sci-fik és utópiák világában; másrészt a technikai kivitelezése (makettek, speciális effektek, fényképezés) még mai szemmel nézve is lenyűgöző; harmadrészt az eredeti film csupán néhány hétig létezett. Utána többen és többféleképpen újravágták, s egészen 2008-ig csupán rövidebb változatokat ismertek belőle, mígnem Argentínában találtak egy hosszabb verziót, amellyel majdnem sikerült a teljes anyagot rekonstruálni. A történetet a film mottója („Az agy és a kéz között a szív a közvetítő.”) összegzi. Metropolis három szintből áll: a mélyben a munkások homogén masszaként élik dolgos és lelketlen mindennapjaikat, amelyek főleg a második szinten, a géptermekben zajlanak (ők a Kezek). A gépek felügyelete és üzemben tartása segíti elő azt, hogy a felső szinten élők jól érezhessék magukat, s hogy maga a gigantikus méreteket öltő város is működésben maradhasson. Mindennek az ura Joh Fredersen (az Agy), aki a rend fenntartása érdekében keményebb eszközöktől sem riad vissza, így a munkások iránt szimpátiát érző fiával, Frederrel (a Közvetítő) is összekülönbözik.
Szintén párhuzam vonható a Metropolis és a lemez között tehát a monumentalitás okán. A film leginkább hatalmas terei, grandiózus díszletei, valamint a nagyszámú statisztéria, a nagyszerű technikai megoldások, trükkök alkalmazása miatt vált ismert és elismert művé. A Vertikalban is érezhető egyfajta katartikus impozánsság, s ez olyan tételekben manifesztálódik, mint a majd’ húszperces, doomosan méltóságteljes Vicarious Redemption, a remek Moog szintetizátorfutamokat rejtő I: The Weapon vagy az LP talán legerősebbje, az In Awe Of, amely esszenciáját jelenti a Cult of Luna komplex, építkező jellegű dalszerkesztésének.
Emellett említést érdemel még a klipesített Passing Through is, főleg amiatt, mert kissé szokatlan a bandától, hogy egy ennyire egyszerű, melankolikus szépségű dallal álltak elő – ez volt egyébként az első téma, amely felmerült a lemez megírásakor. A videót Svédország egykor legnagyobb idegklinikáján forgatták, fagypont körüli hőmérsékleten.
Előrevetíthető, hogy az év egyik legjobb metal albumával rukkoltak elő a svédek. Külön jó hír, hogy május 1-jén Budapestre, az A38-ra is ellátogat a csapat, amely 2013 egyik legemlékezetesebb eseményének ígérkezik. Töltse csak be mindenkinek a szellemi horizontját a Vertikal.
Cult of Luna: Vertikal, 2013.
