Olyan legyen, ha ránézel, ne jusson eszedbe semmi, kéri a kiállítás címe a Godot Galériában. Nem a semmi ágán ül szívem, és belépve a kiállítóterembe szemem sem a semmit látja. Sötét tónusokat, markáns arcokat látok, ugyanazt többször és mégis nagyon különféléket, akkor is, ha a portré alanya nem változik. Ez a művész maga.
Nemcsak a ‘semmi’, hanem a ‘se’, a ‘senki’, a ‘semerre’, a ‘semmiből’, a ‘semmiség’ és a ‘semmibe’ szavakból is építkezik a festő, ezek felhasználásával ad címet képeinek, s tart ezzel mégis valamerre. Nem légüres a tér, hiába sugallja a kiállítás címe, hogy ne jusson eszünkbe semmi, ha a festményekre nézünk, ez rögtön megtörténik. Ez serkent csak igazán gondolkodásra. A portrék ikonszerűek, frontálisan ábrázoltak, szemünkbe néznek.
SEMMIBŐL – SEMMIBE csöppenünk, az önarckép mellett a festett hollóházi tányér már rég a múlté, hány évtizeddel ezelőtt díszítettük városi lakásunk falát ezekkel, gyűjtögettük, cserélgettük, óvtuk, és ma ezek már nagyrészt a semmibe vesztek. Bokályt sem tartunk a könyvespolcaink tetején. Valami megváltozott, amit menteni próbáltunk, aminek nem tudtunk funkciót adni az idegen, urbánus környezetben, elveszett, törékeny volt amúgy is. SEMMIBE – foszlik, kapjuk a hírt, miközben nagyon is ott van a portré. A férfi halántékához tartja a mutatóujját, mintha fejlövést imitálna, önmagát lőné főbe, de ha értenénk a jelbeszédet, a siketnéma nyelvet, bizonyára más jutna eszünkbe, talán a gondolkozás, az ész, az agy, az ötlet, vagy ki tudja, de nem nézek utána a jeleknek, azt szeretném megérteni, amit a művész mondani akart.
SENKI többet, három magyar, bizony három a magyar igazság, ki kell várni, egyből nem megy, háromig még tudunk számolni, de nem mindenki elég kitartó. A SEMMI – miatt sír a művész újabb hollóházi tányérral, három gyertyával. A vastag, egyszínű ecsetvonás glóriaként veszi körül a fejet és a tányért, összetartoznak (a tányérmotívum visszatérő, a körforma a teremtés és tökéletesség szimbólumaként jelenik meg, eszünkbe juthat Palkó korábbi tárlata is, ahol csak kör alakú képeket állított ki). A SEMMITTEVŐ – szelíd mosoly című képen mintha a fura élénkzöld sapkasál egybevarrná, gúzsba kötné az elkínzott arcot, de azért Jobb a SEMMINÉL, hogy az almában gyertya ég. Mint a Jézus szíve képeken, itt a fény. A SEMMIBEN – sem hasonló komor portré, jelbeszéde két kézzel talán újból a hármas számot mutatja nekünk, SEMMISÉG – elporladt levegő is van, a férfi egyik fülét bedugja, másik kezével sprayt pumpál a szájába, asztma kínozza, légszomj. SEMMIT sem változott, csak sapka és ruha nincs. Levelek díszítik a festményt, gyerekrajzok, írás, az arcon és a háttérben, a múlt rétegei, ezt viseli. Aztán már SEMERRE sincs egy lélek se, az alak kis szobrot tart a kezében, amely talapzaton áll, de ha messzebbről szemléljük a képet, úgy tűnik, mintha gépfegyver volna. A művészet akár ölhet is?
Elfogytak az önarcképek, Nesze SEMMI – fogd meg jól, szól ránk a művész, megfogni már nem lehet a szobrot, az ölelkező pár ledöntve padlót fogott, SEMMIVÉ válik a négy patáját égnek mutató ló (oroszlán) szobor. Tehetetlen, megcsúfolt tárggyá változott. A művész megidézi az elődöket, a nagyszülők mint két aszott gyümölcs: a nagyapa hatalmas körte, szürreális, agy is lehetne, vagy hatalmas sonka, mellette kés fekszik, majd az anya és az apa is így jelenik meg. Az alakzatok titokzatosak, meghökkentőek, agytekervényt is belemagyarázhatunk vagy akár tűzzománc bevonatot is hozzáképzelhetünk. Ezeknél a festményeknél az eredeti régi képkeret még morbidabbá teszi a látványt, csendéletté váltak felmenőink és mégsem hallgatnak: szólnak hozzánk, ha odafigyelünk. Ránézünk a képre és halljuk őket, magunkat, és ez nem semmi.
Folytonosan a szellemvilágba igyekszik az alkotó, a semmibe, de nem ér el oda. Útközben jön rá, hogy sorsa van és küldetése. A semmiből világot építeni, gondozni és növeszteni, majd terjeszteni ezt a világot. Jelekkel, mozdulatokkal, ruhákkal, arckifejezésekkel. A folytonosság igényét ébreszti fel bennünk, vajon mi honnan folytatódunk, honnan eredünk? A művészt a megértés vezeti, legyen az jó vagy rossz, és ha nem is csalódik, olyan képzete támadhat, hogy nincs folytonosság, a folytathatatlanság uralja a világot. A képek címeiből a semmi szótárát lehetne megalkotni. Közhelyszótárt, mert ezt a nyelvet sokan használjuk, filozofikus értelemmel. Julianus barát kutató-kereső szellemét és útját villantja fel több portré is. Talált is, meg nem is. Az őshazában élne, de oda nem juthat el.
Nádas Péter írja: „Csodálatos a vallásoknak és a kultúrának az a törekvése, hogy testetlenítsék a tudatot, hogy semlegesítsék a látást. Ide akarnak visszatérni, a halál elé, a születés előttibe. Vissza akarnak térni a semleges látás képességéhez, amelyet személyként egy életen át megőrizünk. Ami persze hiábavaló kísérlet, de gyönyörű kísérlet.” (Nádas Péter: Saját halál – élmény és értelmezés, Tattva Tudományos Folyóirat, 2009/9.) Palkó nyelve nyelv előtti nyelv, ezért használ jeleket, a képteremtés ősi nyelvét. Mégis értjük, mit akar velünk közölni.
Palkó Tibor Olyan legyen, ha ránézel, ne jusson eszedbe semmi című kiállítása 2013. április 13-ig tekinthető meg Budapesten, a Godot Galériában.
