1989 igen jelentős év volt. Sorban dőltek meg a kommunista rendszerek, bársonyos vagy épp véres forradalmak, rendszerváltások zajlottak körülöttünk. Amíg mifelénk a történelem íródott, addig az Egyesült Államokban bemutatták a mozik egy huszonhat éves fiatalember első rendezését, a Szex, hazugság, videót.
Sikeresebb kezdésről álmodni sem lehetett volna. A low-budget dráma elnyerte a cannes-i Aranypálmát, majd a legjobb forgatókönyvért járó Oscar szobrocskát is bezsebelte a film forgatókönyvírója és egyben rendezője Steven Soderbergh. A kirobbanó karrierindítást nem követték látványos produkciók, következő négy filmje nem hajtott anyagi hasznot, így a nagyközönség a kilenc évvel későbbi, sztárokat felvonultató Mint a kámfor után jegyezte csak meg az alkotó nevét.
Pedig Soderbergh a kilencvenes évek elején forgatta Kafka című filmjét, melyben a híres író élete lép posztmodern nászra két leghíresebb regénye, A per és A kastély cselekményével. Jeremy Irons törékeny Kafkája legalább annyira beégett generációm vizuális memóriájába, mint Anthony Perkins Josef K-ja Orson Welles harminc évvel korábbi A per adaptációjából. A ködös, sötét, nyomasztó prágai képek fekete-fehérben idézik meg a huszadik század tízes éveit, de egyúttal Welles alkotását is.
Addigi legkommerszebb rendezésével Elmore Leonard megfilmesíthetetlennek tartott Mint a kámfor című regényét ültette át a vászonra Soderbergh. A főszerepeket George Clooney és Jennifer Lopez játszották. A jól vegyített humor-, akció- és krimielemek egy hangulatos, pörgős filmet eredményeztek, bár a regény olvasói szerint a mozgóképes adaptáció sok hasonlóságot nem mutat Leonard könyvével. Az Amerikai vérbosszú méltatlanul alulértékelt Soderbergh-mozi, talán azért is, mert egy évvel későbbi két filmje túl nagy árnyékot vetnek rá. A történet egyszerű, mint a faék, de a rendezői invenció az ezerszer lerágott csontot is úgy tálalja, hogy a nézőben sokkal több marad a film megnézése után, mint a bosszúmozik bűnös élvezetének múlékony gyönyöre.
A kétezres év komoly mérföldkő rendezőnk karrierjében, hiszen olyan erővel rúgta be Hollywood kapuját, ahogy azóta senki. Az Erin Brockovich, zűrös természet és a Traffic rendezéséért saját magával is versenyben volt, végül az utóbbiért kapta meg az Oscar-díjat. Kétségtelenül nagyobb tömegek számára is élvezhetők ezek a filmjei, de a direktornak mégsem kellett rossz alkut kötnie az elkészítésük érdekében. Az Erin Brockovich-ban már láthatjuk a későbbi filmekre is jellemző társadalmi érzékenységet, a Traffic pedig mintapéldája a Soderbergh-féle bonyolult elbeszélés-technikának és a hozzá illeszkedő képeknek. A szövevényes eseményeket kézi kamerával követi, ugróvágásokat és erős színszimbolikát használ.
Az Ocean’s filmek bevallottan megélhetési szándékból elkövetett dögös, sztároktól hemzsegő heist-mozik, amik megadták a lehetőséget a további kísérletezésre. A kevésbé sikerültek közé tartozik Tarkovszkij legendás Solarisának remake-je, vagy a kétrészesre bontott életrajzi film Che Guevaráról. Felemás érzéseim vannak a 2006-ban elkészült A jó német című neo-noirral kapcsolatban. A fekete-fehér, három narrátort is használó, kihagyásos szerkesztésre, szinte „balladai homály”-ra építő film eleve bukásra ítéltetett a szájbarágós filmek világában. Hiába a titokzatos femme fatale, a sármos Clooney, vagy a berlini romok közt zajló piszkos ügyletek, mégsem sikerül valódi noir hangulatot teremteni. Bár a Casablanca megidézése a film végén megdobogtatja a filmbarátok szívét.
A jellemzően munkamániás Soderbergh évente gyakran két filmet is készít, ráadásul úgy, hogy gyakran (álnéven) maga vágja és fényképezi saját alkotásait. A 2000-es évektől aktív producer, s ilyen minőségében Christopher Nolan Álmatlanság, Linklater Kamera által homályosan című mozija, vagy a Beszélnünk kell Kevinről is a nevéhez fűződik. Szoros az együttműködése George Clooney-val, aki számos filmjében szerepelt, több produkciót együtt finanszíroztak, egymás munkáit is oda-vissza, vagy épp olyan – általuk fontosnak ítélt – közéleti-politikai kérdéseket érintő mozgóképeket, mint a Sziriána vagy a Michael Clayton. Nem véletlen, hogy a minőségi rendezést választó Clooney tőle tanult a legtöbbet, illetve a Coen testvérektől, hisz a hollywoodi termeléssel szemben szilárd pontot képeznek, változó mértékű distanciát tartanak a tömegfilmtől, saját, egyéni stílussal bírnak, sok zsánerben kipróbálják tehetségüket és nem utolsósorban nem zárkóznak be a művészfilmek elefántcsonttornyába.
Soderbergh egész eddigi életművére jellemző, hogy a témához választja a stílust, egy jelenetet akár több nézőpontból is megmutat, ha pedig szükségét érzi, dokumentumfilmet forgat. Képes sablonoktól mentesen, rendkívül realisztikusan egy témához nyúlni a ragályfilmtől (Fertőzés) a konzumlányok (Barátnő rendelésre) és a bérgyilkosok (A bűn hálójában) életén keresztül Amerika gyógyszerfogyasztási szokásaiig (Mellékhatások). Az utóbbi évek Soderbergh-filmjeinek valószerűségét kvázi amatőr szereplők is erősítik. Sasha Gray pornószínésznő eszköztelen, minimalista játéka egészen hiteles a testéből élő konzumlány szerepében. A Barátnő rendelésre öt nap eseményeit mutatja be mozaikos szerkesztésben, erősen dokumentarista jelleggel, amatőr játszókkal. A szokatlan beállításokkal és bátor hangvágással operáló film központi témája a kiszolgáltatottság, hátterében pedig ott a 2008-as amerikai elnökválasztás és a gazdasági válság. Gina Carrano harcművész számára sem idegen a kamera, bár jól láthatóan neki is az áll jól, ha nem erőlteti a színjátszást. A bűn hálójában az ő karaktere köré épül, termékeny kontrasztot képezve a sok híres férfiszínésszel, akik az életére törnek. A lendületes, első felét flashback-re építő akció- vagy kémfilm más eszközökkel hatásos, mint e zsáner általában. Felépít egy kiváló női akciósztárt azzal, hogy nincsenek dublőrök, kaszkadőrök, trükkök, se kézi kamerás rángatózás és gyorsmontázs, hanem hosszan kitartott valószerű verekedések, üldözések váltják egymást, és még az is belefér, hogy egy akciójelenetnél elnémul a hang és fekete-fehérre vált a kép. Az egyszerű történet hús-vér realizmusát tovább erősíti a sokszor eredeti hang, a zihálás, az utca zaja. Egyedül a dögös dzsessz-funk soundtrack tűnik idegen testnek a film durván szőtt szövetében. A kevésbé karakteres Magic Mike férfisztriptíz története is a valóságból táplálkozik, a forgatókönyv alapját a főszereplő Channing Tatum korábbi tapasztalatai képezték.
A nem szokványos műfaji produkciókat rendező és finanszírozó Soderbergh számára nagyon fontos a közéleti-politikai tematika, például az olajbiznisz (Sziriána), a mccarthyzmus (Jó estét, jó szerencsét!), a nácizmus bukása (A jó német), a korporációs korrupció, kartellezés (Az informátor!), a kokainkereskedelem (Traffic), a nagy cégek ellen küzdő betegek (Erin Brockovich, zűrös természet), netán az epidemiológia (Fertőzés), vagy épp a gyógyszeripar, mely a Mellékhatások című, legújabb filmjében tematizálódik. Az Egyesült Államokban is döbbenetes mennyiségű pénz van a gyógyszergyártásban, ami nem lehet véletlen, ha arra gondolunk, hogy az ott élők mértéktelenül sok gyógyszert szednek. Ezerféle fájdalomcsillapító és antidepresszáns van a piacon, és én magam is ismerek olyan alabamai embert, aki szinte függővé vált egy erősebb fájdalomcsillapítótól. Mivel pedig a lelki bajok sokkal nehezebben kezelhetők, jóval tovább tartanak, mint a fizikai sérülések, fájdalmak, így meg is van rá az esély, hogy huzamosabb ideig antidepresszánsokon élje valaki az életét, azok összes mellékhatásával együtt.
Emily (Rooney Mara) férje négy év után szabadul a börtönből, ahová belső kereskedés miatt került. Martin (Channing Tatum) tele van új tervekkel, újabb gazdasági vállalkozást akar tető alá hozni. De Emily nehezen dolgozza fel az új helyzetet, mély depresszióba esik, öngyilkosságot kísérel meg. Egy pszichiáter (Jude Law) kezdi el kezelni, de a felírt gyógyszer nem javít a fiatalasszony közérzetén. Így a doktor a legújabb, nagy médiafelhajtással reklámozott antidepresszánssal próbálkozik, mellyel remek eredményeket ér el, csakhogy a szernek van egy kellemetlen mellékhatása, az alvajárás, ami a filmben tragédiához vezet. Dr. Banks bajba kerül, vizsgálódni kezdenek körülötte, lehet, hogy műhibát követett el? Addigi élete pillanatok alatt megváltozik. A kórházban és magánrendelőjében egyaránt keményen dolgozó, túlterhelt orvos körül elfogy a levegő, az addig busásan fizető orvoslátogatók felmondják a szerződést, szakmai hitele elillan (a média még egy régi, kellemetlen ügyét is felmelegíti), sőt felesége is elhagyja. Komoly bajban van és mindenki elpártol tőle. A szimpatikus orvossal együtt a néző is átélheti, hogy lehet úgy csoportosítani a tényeket, hogy rosszul jöjjünk ki belőle, és ha érdekeket sértünk, akkor kíméletlenül befeketítenek. A gyógyszer gyártójának ugyanis az a célja, hogy a pszichiáter vigye el a balhét, a termék véletlenül se kapjon negatív reklámot. Dr. Banks természetesen nem hagyja magát, és egyre furcsább összefüggéseket fedez fel.
Soderbergh ebben a filmjében is felnőttnek tekinti a nézőt, a helyzeteket nagyon realisztikusan ábrázolja, a szereplői a legkisebb ellenállás felé igyekszenek. A csavaros történet képileg keretes kompozícióba rendeződik, míg kezdő flash-forward jelenete rögtön felkelti az érdeklődést. Jude Law, Rooney Mara és Catherine Zeta-Jones is hitelesen és jól hozzák a karaktereiket.
A hírek szerint az idei cannes-i filmfesztiválon mutatják be Soderbergh utolsó filmjét, méltó keretet adva rendezői pályafutásának. A Behind the Candelabra a las vegas-i szórakoztatóipar egyik 70-es évekbeli sztárjának, Liberacénak az önéletrajzi regényén alapul. Úgy hírlik, az amerikai mozikban be sem mutatják a főhős és jóval fiatalabb férfi partnere homoszexuális kapcsolatát középpontba helyező alkotást. Az idén ötven éves direktor a filmrendezést azért hagyja abba, mert elmondása szerint elért egy olyan határt, melyet már nem tud átlépni, illetve több időt szeretne szánni a festészetre, a színházra, és a Twitteren mondatonként posztolgatott regényére. Halkan kérdezem meg: ha mindezekben kiélte magát, vajon nem talál-e mégis újabb kihívásokat a filmkészítésben? Ha igen, annak csak örülni fogunk.
Mellékhatások (Side Effects), 2013. Rendezte: Steven Soderbergh. Írta: Scott Z. Burns. Szereplők: Rooney Mara, Jude Law, Catherine Zeta-Jones, Channing Tatum. Forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.
