A Godot Galériában jelenleg látható kiállítás a több éve futó Kortárs Magángyűjtemények sorozat része, sorrendben a tizennyolcadik. Ezúttal Simó György tárja elénk kollekciója egy-egy darabját.
Tizennégy neves művész képei láthatóak a tárlaton: Bullás József, Clemens Krauss, Csontó Lajos, Gyenis Tibor, Hecker Péter, iski Kocsis Tibor, Kudász Gábor Arion, Köves Éva, Moizer Zsuzsa, Muntadas, Pintér Gábor, Szacsva y Pál, Szűcs Attila és Alexander Tinei. Lehetetlen mindegyikről írni. Simó a kortárs festészet elkötelezettje, affinitása van a jelen alkotásaihoz. Nyitott személyiség, nemcsak hazai festők vannak a tárlaton, hanem nemzetközi alkotók is, a gyűjtő ízlése és válogatása biztosítja, hogy bármelyik kiállja az idő próbáját.
Harmincéves és hetvenen túli festők alkotásai is sorakoznak a falakon. A középkorúak vannak többségben, azaz zömmel már befutott alkotókról van szó. A régi képük is többet ér ma, mint a vásárlás idején. A befektetés megtérülne, ha Simó árverésre bocsátaná őket. Nem teszi, méghozzá a gyűjtemény ereje okán. A kiállított képekben ott a valóság, vagyis a valóság látszata, az egyedi világlátás és az egyedi formai megvalósítás. Ha utánoznak is (iski Kocsis Tibor: See it…), olyan körültekintően és természetesen teszik, hogy a megszületett alkotás nem szorul a megidézett alkotó erejére, sőt figyelmére sem, külön világ születik. Nem kerülik el a változást, maguk is igénylik azt, nem merevednek saját ikonjukká, még akkor sem, ha tudják, jelentős, amit csinálnak. Ez a szerteágazó alkotói attitűd érvényesül.
Keresem a fonalat, mint annak idején Thézeusz. Szűcs Attila Kádárjában a szürkeség ragad meg, éltem abban a korban, tudom, mit jelent belesimulni a környezetbe, szürke nyúlnak lenni, és várni, mikor vadásznak le, ha megmozdulsz, ha egyéni módon akarsz bármit is tenni. A képek között vannak összefüggések. Bullás József Üveg(es) hullám III., Gyenis Tibor Örökpanoráma, Hecker Péter Apu kézen áll, Kudász Gábor Arion Tréler, M1 autópálya, Szűcs Attila Trabant fával című alkotása mind groteszk helyzetre épül, egyszerre a valóságra és annak ellentétére, a kimondott és ki nem mondott gondolatokra és érzésekre. Bullás színnel mondja el azt, amit a többiek valamilyen tárgyhoz kötötten, netán személyhez kapcsolva fejeznek ki. A viszonyunkat a valósághoz, a világhoz, önmagunkhoz. Mindegyik művész nyitott a groteszk világlátásra, fogékonyságuk ugyan eltérő intenzitású, de a cél közös: meghökkenteni a nézőt, s egymást. Függetlenségükre büszkék, és természetesnek tartják, hogy a világgal diskurálnak, kiállítanak, elszenvedik a láttatás kínját és gyötrelmét, s aztán újraélik az egész folyamatot, mert enélkül nincs művészet. Bármilyen impulzusok is érjék őket, saját javukra fordítják azt, és szélirányba állnak. Nem kényszeríthetőek, önjárók, még akkor is, ha idővel belátják, az út, amelyen haladnak, nem oda viszi őket, ahova igyekeznek.
Muntadas a leghíresebb alkotó a gyűjteményben. Alkotásának címe: Tanácskozás. Az újságokban ma is lehet ilyen képeket látni. A helyzet feszült, valaki mégis unja, befogja fülét, nem akarja hallani, amit már sokadszorra mondanak. Elvész a festmények között. Nem érvényesül. Nem jön át, hogy a tömegmédia milyen hatással van a befogadóra, mit erőszakol rá, és miről nem beszél végső soron. A manipuláció erőszakossága vész el, illetve annak tudata, hogy ki vagyunk szolgáltatva a médiának.
A sorozatból kiragadott képek, fotók esetében érzem, hogy a párjuk hiányzik, ha az a pár több is, mint kettő: (Csontó Lajos: Ne figyelj, érints, Clemens Krauss: Das Körper Problem V., Szacsva y Pál: Reprojekció II.) Épp a körbejárhatóságuk veszett el, az a felismerés, ahogyan a képek önmagukat kiteljesítik a sorozatban, azaz bevégeznek valamit. Még akkor is zavaró ez, ha önállóan is értelmezhetőek. A befogadás előtt képződött akadály, amit nem lehet elkerülni, lévén egy gyűjteményről van szó, ahol nem lehet meg minden a sorozatból. A zűrzavar persze csak látszólagos, nem éreztem, hogy a művek labirintusából ne lenne kijárat. Van és lesz is. Thezeusz is bolyongott a labirintusban, mire sorsa beteljesedett, meg kellett ölnie a szörnyet.
Köves Éva illuzionista. Csendélet című munkájának témája a kirakat, a tükröztetés. Retikül, egy pár magas sarkú női cipő néz szembe velünk, nem nyitott, inkább zárt a felület, a tér. A két tárgy a kirakat éke, de a beállításuk ezt nem igazolja, éppen a tükröztetett háttérrel fokozza le a divatőrületet, éri tetten a csábítást, meg kell venni, ami kínálja magát, még elérhető, bár valójában elérhetetlen. Nem tömegárut látunk. A kép háromosztatú, geometrikus struktúrája is a rendre, a racionalitásra, az emelkedésre, a lépcsőkre utal. A látvány konkrét, a tükrözés sem töri meg azt, hagyja érvényesülni. A csendélet gyümölcseit nekünk kell a tányérra raknunk.
A világ birtokbavétele modern és furmányos egyszerre. Értelmezik azt, amit mások nem akartak értelmezni, készpénznek tekintenek dolgokat, amelyeket mások nem akarnak elfogadni. Hiába a tömegmédia, pillantásuk nem homályosul el, tisztán látnak ott is, ahol egyébként nem kellene, nem várják tőlük, mert az ember gyarló is egyben, és ezt a gyarlóságot nem vetik meg. Tudják, hogy egy szövevényes, alig átlátható világban élünk. Szacsva y Pál Reprojekció II., Alexander Tinei My father was a policeman és Moizer Zsuzsa Portré című műve a múlthoz, a gyökerekhez vezet vissza bennünket, és tudatosítja, hogy abból mit vállalunk, vállalhatunk. Nincsenek kész válaszok a felmerült gondokra, maguk sem csodatévők. Kódolni kódolnak, rejteni rejtenek, de tudják, a nézők pillantására szükségük van, hogy önmaguk érvényességét megéljék, viszonyuk legyen alkotó és befogadó között, mert látni, a rés egyre tágul, egyre nehezebb megragadni, elcsábítani a néző pillantását. „Nem akarom, hogy engem ismerjenek. Azt akarom, hogy a képeimet ismerjék!”
Szűcs Attila Kádár című képe rokona Muntadas fotójának. Talán éppen egy nemzetközi tanácskozáson szólal fel Kádár, vagy éppen most vette át Brezsnyevtől a kitüntetést, amely ott fityeg a hajtókáján. Jellegtelen arc, a szem zárt, nem véletlenül. Távoli és távol is esik tőlünk a férfi arca. Figyelnek rá, de ez a figyelem is csak háttér. Felszín. Nincs jelen az árulás, de semmi rokonszenvet nem ébreszt bennünk a kép. Újsághír. Lefokozva, miközben fontos szöveg hangozhat el. Hazugság. Megtévesztés, magyarázat. A kép keretét lila vonal futja körbe. Hagymázas vonal, mese. De nem tündéri mese, nem tündéri realizmus, Szűcs Attila profán módon teszi helyére a múltat, nem azt mondja, milyen lenne, ha…, hanem fordítva: ilyen volt… Trabant fával című képe ironikus, ott a telek, ott az autó, odaképzeljük a rántott húst uborkasalátával. Ünnepi ebéd, az élet kis fordulataival és nagy megalkuvásaival. Kádár és Trabant. Padlógázzal. Száz év magány. Kék a tenger, kék az ég. Most az elveszettséget, a kiúttalanságot jelentik. Szűcs ezt bravúrosan úgy ábrázolja, hogy csupán a látványra koncentrálunk, nem pedig a mögöttes jelentésre. A valószerűtlen valóságossá lesz, arcot kap, holott nem is látunk arcot a képen.
A tárgyi világ, amit a képek sugallnak, szegényes, töredezett. Fétisek uralják, a viszonyaink pedig benne kisszerűek, vérszegények, keressük a boldogságot, és azt mondjuk, hogy nincs boldogság, de nincs boldogtalanság sem. Egy olyan világban élünk, ahol a javak uralkodnak, uralják a lelket, uralják a jövőt is. Abszurd világ. Ötlet és innováció. Ott van mindez a képekben, hol erősebben, hol gyengébben. A vizualitás élő, formailag gazdag világot tár elénk. De a megjelenítés változatossága, a váratlan megoldás sok titkot is temet. Az alkotás és az alkotó így lesz mindig hiteles és szuverén alak a befogadó szemében, s a gyűjteményben is.
A Kortárs magángyűjtemények XVIII. – Válogatás Simó György gyűjteményéből című kiállítás Budapesten, a Godot Galériában tekinthető meg 2013. május 18-ig.
