Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Ami elmúlik, ami marad

Alma Katsu: Halhatatlan

A címlapon dominánsan szürke tónusok, levelek, egyetlen vörös résszel, egy nő tájba ágyazott sziluettje, a távolban egy férfi alakja, a túloldalon pedig bordó belső borító. Az elmúlás és az élet jelölői is lehetnek e képi minták. „Mi a halhatatlanság?” – A kérdésfelvetés korántsem egyedi, Alma Katsu könyve viszont fordulatos cselekményeken át vezet el minket a válaszhoz. Vajon valóban olyan csodás az öröklét, mint azt a legendás vágyakozás láttatja velünk?

A 19. század elején a puritán amerikai kisvárosban, St. Andrew-ban élő Lanore beleszeret az alapító fiába, akinek élete már születésekor elrendeltetett, hiszen amellett, hogy a közösség sorsa múlik rajta, szépsége mindenkit magával ragad, kiváltságossága pedig kirekeszti a helyi közösségből. Lanore Jonathan iránti sorsszerű kötődését az ajánlás is megerősíti, mely részlet a regényből: „Tökéletes bizonyossággal tudtam tizenkét évesen, hogy tiszta szívemből szeretem Jonathant, és ha nem vele élhetem le az életem, akkor akár meg is halhatok.” Lanore végzete visszavonhatatlanul hozzákapcsolódik Jonathanéhoz, amikor a fiú „Lanny”-nek nevezi el, s ezt mitikus gesztusnak is tekinthetjük.

Lanore vágyakozása Jonathan iránt azért is él századokon át, mert sohasem kerül hozzá olyan közel, mint szeretne, annak ellenére, hogy végtelen létük lehetőséget teremt a nézőpontok átértékelésére. A köztük lévő távolságot képtelen áthidalni: halhatatlan lesz, miközben magát az ördögnek adja, szerelme mégsem viszonzott. A nők határok közé szorított pályái közül kitekintve Lanore azért is látja helyzetét kilátástalannak, mert nem lehet egyenrangú társa Jonathannak. „A fiúk járhatnak iskolába, ha a szüleik megengedhetik maguknak a tandíjat, míg a lányok csak annyi oktatást kapnak, amennyiben az anyjuk részesíti őket […] az én nézeteim szerint a fiúk élete sokkal szabadabb volt.” (37.) A sorok közé beférkőzik az elégedetlenség, amely a megszabottság miatt tartja igazságtalannak a fennálló rendet. Lanore tapasztalatai gazdagabbá válnak a város szélén magányosan élő nővel való megismerkedése után, aki különbözik az eddigi mintaképektől: a függetlenséget mutatja meg. A lány kíváncsisága vággyá terebélyesedik, s a nővel való találkák félig beismert bűnös képzeteket szülnek benne. „A szalag Magdára emlékeztetett; annyira különbözött az anyámtól és a többi nőtől a városban, hogy ez már önmagában okot adott arra, hogy csodáljam.” (53.) A Halhatatlan legérzékletesebb eleme, amely Lanore látni vágyását, a világ iránti nyitottságát írja le, s egyben az ösztönt, amely jelzi, hogy a látottakon túl léteznie kell valami másnak is.

A természet a megalkotott térrel szemben szabadságot ad a gyermekek számára, amely ellentét bizonyos ívet követ a regényben. „A vasárnapi mise után mindig találkoztunk, és olyan társadalmi eseményeken is, mint az esküvők és a temetések, amikor együtt sugdolóztunk a gyászolók csoportjának peremén, vagy teljességgel felrúgva az illendőséget elkóboroltunk az erdőbe, hogy minden figyelmünkkel egymásra koncentrálhassunk.” (36.) A szabályokat áthágó első csók falak között történik, s majdani nagyvárosi életükben a megtévesztés kerül központba. Ezzel szemben közös létük lezárására a gyerekkori, bár átformálódott erdő belsejében kerül sor, nyugvópontra juttatva a – Lanore sorsáról szóló – főszálat.

Kettejük történetének vége, azaz Jonathan meggyilkolása adja a regény alapját. A befogadó a többszörös megszakítottság által csak az elbeszélés végén tudja helyrerakni a részleteit annak, hogy mi történhetett a gyermekség és a bűntett között. Az a kezdősoroktól nyilvánvaló, hogy Lanore érzelmei végletesek, azonban annak magyarázata, hogyan volt képes a gyilkosságra, kíváncsiságot szül az olvasóban. A kezdő fejezetekben Jonathant csupán mint egy fiatal férfi hulláját láthatjuk dr. Luke Findley tekintetén keresztül, s a történet haladtával, a visszatekintéssel ez a könyv elején látott test élettel, múlttal telítődik. A Luke-nak elmesélt történet – a gyilkosságra adott magyarázat – adja a Halhatatlan keretét. A hullaházban fekvő férfi teste egyszerre bizonyíték a Lanore által elmondottakra, ugyanakkor erős ellentmondást is teremt a címet tekintve. Luke megkeseredett St.-Andrew-i életében váratlanul bukkan fel az elfogott lány, aki hihetetlen állításának – miszerint halhatatlan – bizonyítása után, tettének magyarázataként a regény legjelentősebb egységének elbeszélésébe kezd.

A többszörös történetbeágyazottság lehetőséget ad arra, hogy különböző szereplők aspektusából más-más életutakat tekintsünk át, ám ezáltal felmerül az igazság kérdése. Ahogy Luke számára a Lanore-ral való szökés közben dilemmaként merül fel, hogy talán egy profi hazudozó hálójába került, úgy a lány életébe belépő, a 14. század Magyarországáról származó Adair és az általa elmondottak is megkérdőjeleződnek – a részletek felőli megbizonyosodás pedig lehetetlenné válik. Az elmesélés gesztusa megteremti a hihetőség elbizonytalanodását, illetve lehetségessé teszi az ismétlődést. Az elmúlhatatlan, de halállal telített, egyéni – mégis globális kontextusokba kivetülő – sorsok a történelem ciklikusságát támasztják alá, ahogy azt Lanore napilapokról szóló kommentárja is igazolja: „A történésektől összezavarodtam, mind olyan egyformának tűnt. Ha végignéztem az esti híradót, kellemetlen déjà vum támadt. Mészárlások Afrikában? Vagy Ruanda volt? Nem várjunk, az 1993-ban történt. Vagy a Belga Kongóban, vagy Libériában? Egy államfőt lelőttek? Mélyzuhanásba kezdett a tőzsde? […] Egy háttérben álló szellemnek éreztem magamat a világtörténelemben.” (435.)

Lanore otthontalansága, végtelen léte kilátástalanságból fakad. Sorsa, amely Bostonban, Adairrel való találkozása következtében visszavonhatatlan fordulatot vesz, megoldja a társadalmi egyenlőtlenséget. Azonban így sem sikerül magához kötnie azt, akit magával ránt a gyűlölt létbe, s folytonosan beismerni kényszerül vágya beteljesíthetetlenségét. Jonathan ábrázolása árnyalt, tettei hátterében a megfelelési kényszer áll. „Mindent feladnék, hogy megszabaduljak a kötelezettségeimtől! De nem tehetem, és te szerintem érted, hogy miért nem.” (346.) Lanore-hoz fűződő viszonya annak ellenére őszinte, hogy gondolkodás nélkül kihasználja a lány érzéseit, hiszen őt tekinti egyetlen társának. „Jonathan eleget tudott magáról ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, miszerint valami gonosz bujkál benne, valami, ami büntetést érdemel. Én is tudtam ezt. Mindketten bukottak voltunk a magunk módján, és kiválasztattunk a büntetésre, amit megérdemeltünk.” (385.) Összeköti őket életük évszázados titka is: egy St.-Andrew-i lány halála, bár ennek súlyát csak Lanore részéről ismerjük: számára a bűntudat olyan mély, hogy a vele történtek ellenére is képtelen elfelejteni. A közös tudás kötelék, ami emellett a visszavonhatatlan bűnösség képzetét is generálja, legitimálva a későbbi megaláztatásokat. A felejtés vágya Lanore számára éppoly erős, mint élete befejezéséé – de mindkettő lehetetlen: a hiábavaló öngyilkossági kísérletekre, illetve a kitörölhetetlen bűnösségre több utalást is találhatunk a regény sorai közt. A halhatatlanság egyben örök emlékezést is jelent.

Lanore utal arra, hogy az Adairrel élő halhatatlanok az élvezetek dacára megkíséreltek szabadulni állapotukból − ám sikertelenül. Erre Uzra, a háremhölgy története a legszemléletesebb példa, aki Adair különleges figyelme ellenére próbál minél kevésbé részt venni a csoport élvhajhászásában. A becserkészett emberekre Adair és köre zsákmányként tekint, s dacára annak, hogy Lanore is áldozat volt, könnyedén átsodródik a ragadozók csoportjába, elbeszélésében gyakran nem tesz különbséget közte és a többiek között. Az egyik este meghívott fiút „Adair felkísértette egy inassal a lépcsőn, miközben mi úgy gyűltünk Adair hálószobája elé, mint a sakálok, akik izgalommal várják az aznapi préda elosztását.” (257.) Lanore hangsúlyozza Luke-nak, hogy a társaság szervezett csoportként működött. „Éppen csak elkezdtem együttműködő falkaként tekinteni rájuk, ahol minden tagnak megvan a célja és feladata, és mindenki könnyedén alakítja a szerepét.” (260.)

A tagokról Adair világosítja fel Lanore-t, így a különféle helyekről és korokból származó emberek a történelem jellemzően sötét pontjait mutatják be. Alejandro múltját is megismerhetjük, aki az inkvizícióból menekült. Donatello és Tilde alakjának ábrázolása csupán néhány sajátságban, múltjuk egy meghatározó eseményében merül ki. Alejandro alakja több árnyalatot kap, a háttérben meghúzódó éleslátó karaktert ismerhetünk fel benne, aki látszólagos ártatlanságával a legtöbb rombolásra képes. „Ez volt az ő szerepe a csoportban, hogy megnyugtassa a feszülteket és a bizonytalanokat, hogy lecsitítsa és lehiggassza az áldozatokat, hogy azok ne vegyék észre a közeledő csapást.” (259.)

Érdekes, hogy a több szálon futó regényben Uzra egyszer sem szólal meg. Alakja kiemelkedik a többiek sorából, így Lanore és Uzra között csendes kapcsolat jön létre, hisz mindketten kiemelt áldozataivá válnak Adair kegyetlenségének, bár Uzra néma léte bizonytalanságot hagy múltját és alakját illetően, míg Lanore bűnei elhangzanak. Köztük is valamiféle ismétlődésnek lehetünk tanúi, melynek legszemléletesebb bélyege az azonos tetoválás. „Adair úgy döntött, egyformán jelöl meg bennünket. Az, amit velem szándékozott tenni, nem különbözhetett túlzottan attól, ahogy vele bánt.” (394−395.) Uzra meggyilkolása, a róla való elfelejtkezés újabb bűnként kísérti Lanore-t, bár sejti, hogy a háremhölgy számára megváltás a teremtője általi halál. „A földre rogytam, és megfogtam a lány kezét, de az már ki is hűlt, talán mert a hozzánk hasonló esetekben a lélek sebesebben száll ki a testből, türelmetlenül vágyva a szabadulásra.” (403.)

A kudarcok hangsúlyozzák a halál és az eltávolodás lehetetlenségét, hiszen Lanore el akarja felejteni saját történetét, ahogy az Adairtől hallottakat is. A szerkezet legbensőbb szintjét jelentik az Adair életét elbeszélő fejezetek, amelyek időben a legrégebben fellelhető szálakat tárják fel. Mint Alejandro szavai megfogalmazzák, vezetőjük kifürkészhetetlen teremtő és pusztító hatalom, mely képzetet a „kezem és akaratom által” – feltámasztáskor használt – igéje is támogatja. „Hidd el: mostantól ő a te istened. […] Ő mindent megadott neked, amire egy halandó csak vágyhat, de csak addig, ameddig úgy tartja kedve. Nem fog habozni kitölteni rajtad a haragját.” (248−249.) A felső hatalom kiléte kérdéses, ahogy az is, hogy állapotuk mit takar pontosan: a mágikus, ördögi vagy az alkimikus feléledés bizonytalansága kínozza Lanore-t, aki egy végzetes felfedezéssel közelebb kerül a felelethez.

A történet, amely felfejti, hogy az idős orvosnak eladott fiú hogyan vált szörnyeteggé, ugyanúgy egy teljes életutat képez le, mint az, amelyet Lanore Luke-nak mesél. Adair és Lanore sorsának párhuzama sok elemből tevődik össze: ilyen a saját választást kirekesztő mások általi döntés életükről, az egyén felett gyakorolt meggátolhatatlan hatalom, az ebből adódó félelem, a szökési kísérlet, ennek brutális büntetése, illetve a menekülés az emberségét elvesztő fogvatartótól. Adair karaktere a történet során elfogadhatóvá nem, de leképezhetővé válik, s árnyalt képet fest a pszichés változásokról, valamint talán a lélek kárhozatáról is. Azonban a regény legmeghatározóbb – leghátborzongatóbb – fordulata kétségbe vonja az összefüggéseket, ezáltal megkérdőjelezi az addig kialakult képünket a szálakat ördögien mozgató Adairről, így pedig bizonytalanságba taszít minden róla alkotott elképzeléssel kapcsolatban.

Az első életét eltemető Lanore a Luke-kal való találkozás idejére biztonsággal mozog az egymást követő korokban, bár tudja, hogy lelkiismereti bizonytalanságai örökre rendezetlenek maradnak. „Nem tudtam elnyomni annak a sok rettenetes dolognak az emlékét, amit tettem, és arra, hogy milyen élvezetemet leltem a sötét örömökben – nem csoda, hogy kétségként merült fel bennem, vajon maradt-e még a számomra feloldozás.” (325.) Azok a múltba fúló emberek és történetek, amelyeket nem illesztett a helyükre, megoldatlanok, önmaguk jelölői maradnak. Európába utazva a lét, az ösztön és a tudat határát kutatja, s megkísérli ezek formáinak felderítését, ám olyan nyomra bukkan, amely mély önutálatba taszítja. Érdekes rész, amely Lanore alkimisták és misztikát kutatók utáni nyomozásáról szól Európa városainak eldugott utcáin. A találgatásokba vesző felelet a halhatatlanságra, ahogy Adair bizonytalan sorsát illetően is láthattuk, nyomasztó: „Ez a professzor azt feltételezte, hogy a lélek, amely a halott személyébe vagy tárgyba szállt, a démonvilágból érkezett […]. Egy démon, akinek engedelmeskedni kell. Ennél tovább nem tudtam hallgatni. Azóta nem kerestem a magyarázatot.” (426.)

Lanore története szerint a halhatatlanság nem nyújtott mást, csak függést egy hatalomtól, amely önkényesen rendelkezik a szubjektum felett. A megszabadulás és a bizonyosság pedig így valóban örökre elmúlt. Mindez pedig nem egyezik a halhatatlanságról élő képzettel, amely éppen a függetlenségre helyezi a hangsúlyt, hisz úgy gondolhatjuk, ha az idő hatása alól kikerülünk, önmagunk feltétlen urai lehetünk, miközben valójában egyedül a bizonytalan és időtlen várakozás marad.

Alma Katsu: Halhatatlan, fordította: Farkas Veronika, Agave Könyvek, Budapest, 2012.

Hozzászólások

  1. Nem akarok kekeckedni, de nem igazán értem, hogy amikor a fiú “Lanny-nek” nevezi el Lanorét, az miért számít “mitikus gesztusnak”?

    És ha már az egymást követő korokban való mozgásnál tartunk, esetleg egy félmondatnyi utalás elkelt volna Virginia Woolf Orlandójára…

    Egy utolsó megjegyzés: “Adair karaktere a történet során elfogadhatóvá nem, de leképezhetővé válik…” – ez mégis mit jelent?

  2. Ursula P: mi az, hogy elkelt volna az utalás? Miért lenne feladata egy recenziónak felsorolni az összes szövegközi kapcsolatot, ami az adott szövegben fellelhető? Ez a kioktató stílus itt nem menő, nem konstruktív, finomítson rajta vagy kívül tágasabb…

  3. Kedves Antikekec: nem akarok senkit “kioktatni”. De az a helyzet, hogy a szerző, azzal, hogy vállalta a megjelenést, és közzétette az írását az interneten, vállalta azt is, hogy esetleg kritika éri. Vagy akkor le kell tiltani a kommenteket. Egy szóval sem mondtam, hogy egy recenziónak feladata felsorolni az “összes” szövegközi utalást. Csak egyet említettem, azt is úgy, hogy javított volna – szerintem – a kritika minőségén, ha egy félmondatban valahogy kontextusba helyezi a művet. Nem megsértődni kell, hanem reagálni. Bennem kételyek, kérdések merültek fel a kritikával kapcsolatban, ezeknek adtam hangot. Ennyi. További szép napot!

  4. Kedves Ursula P.! A recenziót nem kívántam konkrét irodalmi alkotásokkal párhuzamba állítani, de az Orlando valóban beleillene az érvelésbe. Az Adairra vonatkozó részt úgy értettem, hogy mivel karaktere egyértelműen negatív (valóban ördögi), az olvasó megítélése nem pozitív az irányába, viszont a férfi által elmesélt történet mintegy magyarázatot ad arra, hogy mi változtatta őt azzá, ami. Így, bár ha nem is lehet elfogadni tetteit, mégis láthatjuk pszichés torzulásának útját, amely által közelebb kerülhetünk a figurához.
    Köszönöm a reagálásokat! Szép napot!

A hozzászólások le lettek zárva.