Az 1938-ban, nem sokkal Ausztria német bekebelezése után született Monroe E. Price, a Pennsylvania Egyetem és a Yeshiva Egyetem jogászprofesszora – aki egyben média- és kommunikációelméleti szakember, kisebbségvédő – önéletrajzot írt. Vagyis annál többet, s bizonyos tekintetben kevesebbet is.
Talán túlzás lenne egyetértenünk Charles Fenyvesivel, akinek a könyv hátsó borítóján olvasható szavai szerint Price könyvének (sőt: Bildungsromanjának) izgalma, sodrása sokszor egy Michael Crichton-krimiével vetekszik, és talán a Sajó András előszavában felidézett Sebald-párhuzam is aránytalan dimenziókba helyezi a kötetet, mégis: Monroe Price élettörténete számos okból tarthat számot érdeklődésünkre.
Először is kevesebb, mint a szokványos(?), hagyományos(?) életrajz. Megvan persze a halvány váza a szokásos, kronologikus rendben lefutó életsummázatoknak, azonban az anekdotákra, az Amerikába kivándorló zsidó közösség életének eddig homályban maradt szokásainak feltárulására, érdekességekre, avagy Price életének titkos rejtekeire, netalán W. G. Sebald regényeinek magukkal ragadó alakjaira számító olvasók csalódni fognak. A könyv magán viseli az egyetemi oktató és kutató pontosan adatolt, helyenként száraz összegzését, a kivándorlást, a kisebbségeket érintő jogi mechanizmusok alapos taglalásának stílusjegyeit, tehát nemcsak személyes ön-, illetve korrajz, hanem szociológiai-jogi tanulmány is.
Ugyanakkor Price – saját diffúz identitásának tudatából kiindulva – rendkívül izgalmas kérdéseket feszeget. Először is minden életrajznak szembe kell néznie a „ki is vagyok én?” öndefiníciós problémájával. A szerző számára ez többszörösen bonyolult feladat. Hiszen már ahogy az első fejezetben is rámutat, a probléma rögtön a születési hellyel, ezzel a rejtélyes jogi jelentőségű kategóriával kezdődik: a szerző 1938-ban Bécsben, röviddel az Anschluss után, tehát jogilag a náci Német Birodalomban született, majd hét hónapos korában menekültek szülei az Egyesült Államokba. A születés helye tehát mint identitásképző erő egyáltalán nincs jelen nála. Másodszor: maga a menekülés sem illeszkedik az ismert exodus-narratívákba, legalábbis ami az ő személyét illeti. Nincs hátrahagyott Éden, nincs „durva és veszedelmes kiűzetés” (16.), szülei emigrációja viszonylag – hangsúlyozottan viszonylag – simán zajlott.
Mi a helyzet az állampolgársággal? Price ugyan Bécsben született, de soha nem volt osztrák állampolgár, sőt szülei is elvesztették azt, amikor megkapták az amerikai állampolgárságot. Harmadrészt a szerző nem tartja magát holokauszt-túlélőnek: „az én elbeszélésem oly kevéssé drámai, amennyire egy holokauszt-történet csak lehet” (17.). Ráadásul „a világ ma annyira tele van menekültekkel” (20.), hogy Price története saját bevallása szerint szinte semmilyen kuriózumra nem tarthat számot. Jogában áll-e tehát a jogászprofesszornak, hogy túlélőként vagy a túlélők nevében beszéljen? Nem, adja meg az egyértelmű választ, majd a könyv vége felé vissza is tér ezen dilemmához: „Mentálisan nem voltam eléggé osztrák menekült ahhoz, hogy úgy gondoljak magamra, mint a sérelmet szenvedettek egyikére” (183.); „Tény, hogy kitaszítottak, és hogy átéltem volna az »üldözéstől való félelmet«, noha a csecsemőkor védettségében ténylegesen nem éltem át” (185.). Kié is tehát az a hang, amelyet hallunk? Egy bécsi menekülté? Egy New York-ié? Egy bécsi zsidóé? Egy részben magyar, részben szlovák gyökerekkel is rendelkező monarchiabeli zsidóé? Ha bécsi, akkor melyik Bécsről beszélünk? A zenei, kulturális, a festői, a pszichoanalitikus, a birodalmi Bécsről? Price tudatában van ezen többszörös identitásoknak, és annak, hogy ezen úton haladva még további „önazonosság-bugyrokat” fedezhetne fel, de a szerző nem adja át magát az „önazonosság-méricskélés” örömeinek. Helyette arra a saját maga számára is megdöbbentő tényre keresi a választ, hogy ilyen előzmények után vajon miért folyamodott osztrák állampolgársághoz 1997-ben. Mi hajtotta arra, hogy az őt és családját a harmincas évek végén kitaszító ország állampolgára legyen ismét? Mivel honvágy nem élhet benne, ezért a választ – Leo Spitzert idézve – a „gyökértelen nosztalgiában”, a „nosztalgia iránti nosztalgiában” adja meg.
Az elméleti dilemmákat megfogalmazó első fejezet után kezdődik a családtörténet. Mivel az elbeszélőnek személyes emlékei nem lehetnek a menekülésről, az Amerikába érkezésről, a narratívát természetesen szülei és családja más tagjainak történeteiből rekonstruálja. Azonban az élmény mindig csak közvetetten lehet adott, mindig konstruált. Példaként egy 2002-es film (Hontalanul Afrikában) egy jelenetét hozza fel: „mintha saját indulásunk hasonmását láttam volna” abban a részben, amikor egy család Kenyába költözik a náci Németországból (48.). Elérkezünk a család történetéhez, megismerkedünk a Preis- és Engelsmann-család számtalan tagjával, rengeteg leágazásával, unokatestvérekkel, nagybácsikkal, nagynénikkel és egyéb felmenőkkel, leszármazottakkal. Paradox módon maga a családtörténet az, ami a legkevésbé ragadja meg az olvasó érdeklődését. Hiába találhatók fotók a könyv végén, a szereplők-családtagok nem kellően egyénítettek, a számtalan le- és elágazás pedig helyenként követhetetlen. Nehéz érzelmileg azonosulni az olyan névlistákkal, mint például ebben a passzusban:
„Anyám nagybátyját, Armint (Hilda bátyját), annak feleségét (Mitzi Gestetnert) és Elizabeth lányukat, akik Szlovákiában éltek, 1942-ben deportálták Auschwitzba, ugyanakkor, amikor nagyszüleimet is. Mindnyájukat megölték. Hilda legidősebb nővére, Adele életben maradt, de Adele egyik fia, Paul Auschwitzban halt meg másik fiának, Bandinak a feleségével és gyerekeivel együtt. Anyám Margit (Braun) nénikéje életben maradt Budapesten, de gyerekeit, Editet és Imrét elgázosították. Egy másik testvért, Rózsit, a férjével együtt megölték, fiuk, Béla nyom nélkül eltűnt. Rózsi lánya, Judit is életben maradt (és később Palesztinába költözött). Az Ignác nevű fiútestvér (és egy Bianka nevű lánytestvér) Budapesten élte túl a háborút. Ignác lányának, Katónak sikerült elbújnia a szántóföldön, amikor Auschwitzba hajtották őket, és Bianka lánya, Klári is életben maradt” (94.).
Néha a szerző túlságosan elvész a részletekben, ami szintén gátolja a kitérőkkel megtűzdelt történet átélését: „Az iskolában (…) leginkább olyan zsidó gyerekekkel [barátkoztam], akiknek a szülei az 1920-as években érkeztek az Egyesült Államokba, illetve Cincinnatiba. Ott volt Elaine Torf, akinek gyógyszerész volt az apja, Jerry Rubin, aki majd az ország vezető Yippie-jeként [Youth International Party = Fiatalok Nemzetközi Pártja] tesz szert hírnévre (és akinek az apja szeszesitalok házhoz szállításával foglalkozott, aztán szakszervezeti aktivista lett belőle, az anyja pedig az én apám alkalmazottja volt)” (110.). Egy másik példa: „Kiskamasz koromban Michael Pichel barátom hétvégenként elvitt nagybátyjához, egy Porky Lasoff nevű alvilági alakhoz, akinek lenyűgöző birtoka volt (…) Amberly Village külterületén. Porky fivérével, Bobbyval Newportban (Kentucky) illegális játékkaszinókba fektetett be, később pedig a Las Vegas-i Dunes kaszinóba, és úgy nézett ki, mintha egy Runyon-novellából lépett volna elő” (123.).
A személyes és családtörténet fókuszának a hiányát az osztrák állampolgárság felvételének és az önazonosság dilemmájának megválaszolására tett erőfeszítések során azonban bőven ellensúlyozzák azok a finom megfigyelések, amelyek az amerikai zsidóság életét érintik. A család először New Yorkba érkezik, majd az Egyesült Államok szándékának megfelelően Georgia, majd Ohio államban telepednek le (a cél a menekültek szétszórása volt az ország különböző államaiba). Bepillantást nyerünk a szörnyen bürokratikus rendszer működésébe, amelynek során többek között az elképesztő nevű „Országos Koordinációs Bizottság a Németországi Menekültek és Kivándorlók Megsegítésére Áttelepítési Részlege” foglalkozott a menekültek ügyeivel.
Az ifjú Monroe Price-nak az elbeszélés szerint nem okozott különösebb gondot a beilleszkedés, ugyanakkor fel kellett figyelnie a zsidó menekültek közösségén belül is megtapasztalható finom rétegzettségre. A cincinnati bérházban, amelyben nagyrészt hozzájuk hasonló menekültek laktak, például nagyon nem volt mindegy, hogy valakinek a családja német vagy osztrák zsidó bevándorló, sőt az sem, hogy mikor érkeztek (1900 előtt, 1930 előtt, vagy a harmincas évek végén). Itt kellett rádöbbennie az „önazonosság-méricskélés” olyan eredményeire, hogy példának okáért bár az apja üzletembernek számított, itt mégsem volt az, az európai hatás és ízlés tekintetében viszont a Price-család vezette a rangsort a bérházban. Az amerikai asszimiláció fokában egy bizonyos Kaelter-család járt elöl, a bérházban lakó echte amerikai Hague-családot viszont szinte mitikus tisztelet övezte (102.). Az önbesorolás hasonlóan kifinomult kapaszkodóiként szolgálnak a zsidó vallási közösségek is. Csak Cincinnatiban három irányzat volt megtalálható: a „túlságosan orthodox, túlságosan német” Új Remény közösség, a Price-ék által követett mérsékelten orthodox irányzat és a reformvallás színtere, a Rockdale Templom, amely a zsidó vallás szinte semmilyen külső jegyével nem rendelkezett (107−108.).
A családi viszonyokon, a bonyolult és egymásba fonódó történeteken, valamint az amerikai társadalmi viszonyok komplexitásán kívül mi jöhetne még szóba az amúgy is képlékeny önidentitás megalkotásánál? Egyrészt az emléktárgyak. A családi fényképek, vitrinben tárolt tárgyak, különféle történeteket generáló csecsebecsék sokunkban idézik fel az önazonosság folyamatosságának valamilyen látszatát. Price azonban rendkívül szimpatikus módon ezekkel szemben is szkeptikus: „A tárgyak átmenetiek. Állandóságuk, illetve a tárgy és a személy (…) kapcsolatának állandósága illúzió. A tárgyak felhalmozása nem más, (…) mint a mulandóság emlékműve” (26.). Itt érkezünk el az életrajz két meghatározó metaforája közül az elsőhöz, a homokozóban játszó kisgyerekhez. Az elbeszélő vele azonosítja magát abban az értelemben, hogy „a homokozó metaforája a dolgok ragaszkodás nélküli előállításának gyakorlatát ünnepli, a felhalmozásukra, szaporításukra tett erőfeszítést”. Eme tevékenység „célja, hogy megbizonyosodjunk saját létezésünkről” (27.). Ebben a tekintetben telitalálat a könyv magyar címe, a Menekülő tárgyak (angolul: Objects of Remembrance, „az emlékezés tárgyai”). A tárgyak valóban menekülnek előlünk, és sokszor egyáltalán nem vagy csak közvetetten, mások elbeszélésein keresztül képesek felidézni egy-egy eseményt. Másrészt az életrajzban felemlegetett családi ereklyék a birtokosaikkal együtt valóban menekültek 1938-ban, és – hogy továbbszőjük a gondolatot – megmenekültek. További lehetőséget kínál az irodalom világa. Itt Price Thomas Mann Felix Krulljával képes azonosulni, azzal a valóságot manipuláló, leleményesen trükköző figurával, aki – az előző metaforát továbbgondolva – homokvárakkal tudja becsapni közönségét.
A második metafora az újrahasznosítás. Az életrajz legizgalmasabb részei azok, amelyekben az elbeszélő egy látszólag tényszerű megállapításból sokat sejtető analógiákat képes kihámozni. Ebben az esetben az apja foglalkozásából indul ki, aki először gyapotpihe-kereskedő volt (tehát a nehezen kiszedhető pihét hasznosította újra), majd rongyhulladék-kereskedéssel foglalkozott. Price szerint a munka, a kutatás is hasonló tevékenység: „a kutatást tekinthetjük a régi gondolatok újrahasznosításának, átalakításának és újként való megjelenítésének” (119.). Ezen a figurán és figuratív nyelven keresztül – amelyen talán a Walter Benjamin-i rongyszedő alakja is átsejlik – érthető meg az elbeszélő szubjektum életének néhány fontos állomása. Például egyik első állása, a lexikonokkal való házalás, amely „bevezetett a rábeszélés létfontosságú művészetébe, a marketing, a PR és a propaganda alapjaiba” (124.). Rendkívül izgalmas szociológiai minielemzést olvashatunk a házalás tevékenységéről, és ami a legfontosabb, a szerző ezen keresztül kapcsolatot talál saját (elképzelt) múltjához is: ugyanis a cél behatolni egy ismeretlen házba, az ott élőket végső soron a papírok hatalma által rákényszeríteni valamire, és ami legfontosabb, a mágikus aláírás által, „mely a papírt jogokká és kötelezettségekké változtatja” (125.) – és máris megérkezünk a harmincas évek végének Ausztriájába. Hasonlóan rezonál a szerző egyetemi tanulmányainak azon szakasza, amikor is dolgozatot ír a nyugat-amerikai bányászati törvényekről, kimutatva, hogy „azok a törvények és szabályok, melyeket az állam végül is jóváhagy, származhatnak a helyi tevékenységek káoszából is” (127.). Innen már csak egy lépés annak kimondása, hogy „én is olyan helyen és időben születtem, ahol és amikor a tulajdonjogot hirtelen meg lehetett változtatni, és a »kormányzatnak« nevezett valami esetlegesnek minősítette azt, ami régóta elfogadott volt, és normának azt, ami korábban esetlegesnek minősült” (127.). Az alaszkai jogvédő tevékenysége során Price „az eszes udvari zsidó” szerepét játszotta: „úgy fogtam föl a jogot, mint egyfajta színházat, melyen lehet csavarni egyet, meg lehet változtatni” (131.). Karl Popper normatív és Wittgenstein abszurditást preferáló filozófiája közül egyértelműen ez utóbbit részesíti előnyben: „az abszurdum elfogadása a problémamegoldás lehetséges módja” (131.). Az elbeszélő az édesanyjától hallott népmesékből is ezt a határokat feszegető, alkalmazkodó, az életre egyszerre ironikusan és gyakorlatiasan tekintő felfogást olvassa ki: „kellő ártatlansággal, szerencsével, okossággal és állhatatossággal felvértezve talán vagy biztosan meg lehet úszni a gonoszság következményeit” (164.) – és íme, ismét a Price-család sorsáról olvasunk.
Az életrajz kétségtelenül legszimpatikusabb vonulata ez a távolságtartó, az esetlegességet elfogadó, játékos életszemlélet. Logikusan következik, hogy Price szkeptikusan szemlél minden rögzített, állandóságot sugalló narratívát (talán a lineáris, leszármazásos családtörténet ezért tartozik a könyv gyengébb részei közé). A nosztalgikus narratíva gyakori toposza, a visszatérés és az ebből származó kudarc itt is megjelenik, azzal a különbséggel, hogy ez esetben nem igazi, hanem „gyökértelen” nosztalgiáról van szó, a nosztalgia utáni „nosztalgikus” vágyról. Amikor például megtekinti azt a turistalátványossággá alakított hajót, a Queen Maryt, amelyen szülei elhagyták Európát, tárgyilagosan jegyzi meg: „nem tudtam rendesen elképzelni, hogyan kapcsolódik a múltamhoz” (49.). Hasonlóan lehangoló az élmény Rechnitzben, ahová azért megy, hogy megnézze, hol működött a család egyik ősapja, Kohn rabbi: „átmentem Siegendorfon, ahol (…) a helyi banda umcacázott az alkonyatban. Egy háztömbbel arrébb (…) náci emléktárgyakat árultak használt könyvek és más csecsebecsék társaságában” (174.). A rögzített hely tehát nem áll ellen a változásnak, az állandóság semmilyen látszatát nem tudja nyújtani. A szülőházánál, a bécsi Taborstrassén tett látogatás is hasonlóan ironikus. Az utca „vendégmunkások és külföldi bevándorlók tanyája lett” (204.). Azonban az emlékek nosztalgikus felidézésének kudarcát átveszi egy másik felismerés, amikor belép egy afrikai étterembe: a tulajdonos gyanakodva méregeti a fehér embert, viszont az egész bizarr jelenet azt a félelmet idézi fel benne, „amit a zsidó boltosok élhettek át 1938-ban, amikor egy fenyegető ismeretlen lépett be hozzájuk” (205.).
Az életrajz ezen pontjain a szerző kétségtelen érdeme, hogy nem elmesél, hanem a képzelet segítségével megmutat. Az állandóságot sugalló homokvárakról megmutatja, hogy képlékeny anyagra és anyagból épülnek, fikciók, de ezek a fikciók sokkal izgalmasabbak, mintha a várak kőből lennének. Ugyanez a helyzet a könyv zárófejezetében, ahol Price az osztrák jóvátétel dilemmáit tárgyalja, és azt, hogy Ausztria szerepe, megítélése, öndefiníciója hogyan változott a háború befejezésétől, amikor egyértelműen a felelősség nélküli „áldozat” szerepet osztotta ki magára egészen az 1990-es évekig, amikor – szinte átesve a ló másik oldalára – „megjelent a csoportos perindítás technikája” (196.). A könyv a Ranger és Hobsbawm által bevezetett „a hagyomány kitalálása” gondolatával zárul, nagyon szimpatikusan szkeptikus megjegyzésekkel a „tények” célszerű válogatását, az intézményesített emlékezetpolitikát és ebből következő felejtést illetően. Az állampolgárság megszerzése logikusan nem járt semmilyen revelációval a szerző számára; a konklúzió szerint: „Furcsa módon inkább érzem magam otthon a thaiföldi rizsföldeken, mint a Taborstrassén, gyerekkorom színhelyén” (208.).
Ami a fordítást illeti, alapvetően gondos és pontos munkát tartunk a kezünkben. Ugyanakkor az utolsó simítások és pontosítások mintha elmaradtak volna. A fordító helyenként zárójelben odateszi a lefordított kifejezés eredeti megfelelőjét, azonban az egyes bizottságok, szervezetek, intézmények esetében ez nem következetes. Megnyugtató lett volna olvasni, hogy például mi lehetett az „Elsőként az Angol mozgalom” (109.), a „Kizárólagos Földértékadó mozgalom” (79.) vagy a „DP tábor” (99.) eredeti megnevezése (ez utóbbiról a 129. oldalon derül ki, hogy a DP jelentése „displaced person”, vagyis „menekült”). Hasonlóan furcsa megfogalmazás a „lila szóhasználat” a 38. oldalon. Néhol elkelt volna egy-egy lábjegyzet (a lábjegyzetekkel ugyan bőségesen ellátott könyvben) az amerikai kultúrában kevésbé járatos olvasó számára, például a Horatio Alger-figura (29.), a „Runyon-novella” (123.), a „nativista érvek” (56.) vagy a „meritokrácia” (111.) kifejezéseknél. Nem ártott volna egységesíteni az indián lakosokra vonatkozó „bennszülött” és „őslakos amerikai” szavakat (128.). Bosszantóak a lépten-nyomon felfedezhető elírások, elgépelések. South Warick neve a 78. oldalon „w” nélkül szerepel, később (helyesen) Warwick-ként. A nagymama, Gella neve a 80. oldalon ebben a formában olvasható, a 86. oldalon Gelda-ként, a 87.-en Gella és Gelda alakban is, a könyv végi fényképalbumban Gella-ként. Remélhetőleg ilyen elgépelés eredménye „Johnsson” elnöksége (111.), az ismert szexológus nevét viselő „Kinsley-jelentés” (helyesen: Kinsey) (152.) és a „tízedik” (146.) és „tízedikes” (154.). Végül pedig a nyelv wittgensteini esetlegességét és eredendő ambiguitását is illusztrálhatná a Wittgenstein’s Poker című könyv, amit a fordító „Wittgenstein pókerezik” címmel ültetett át magyarra. Ennél sokkal durvább játékról volt szó, ugyanis a szóbeszéd szerint a híres 1946-os Popper-Wittgenstein vitában ez utóbbi filozófus egy piszkavassal (poker) hadonászva adta elő az érveit.
Összefoglalva: Monroe Price életrajza kevesebb és több is, mint önéletrajz és korrajz. A könyv olvasása által nem kerülünk feltétlenül közelebbi kapcsolatba a Monroe Price nevével illetett szereplővel vagy családtagjaival, ugyanakkor az életrajz ürügyén az elbeszélő rendkívül izgalmas és továbbgondolandó aspektusokat hoz a felszínre identitással, az „identitás-bugyrokkal”, a hely, az állampolgárság és a törvények általi meghatározottsággal kapcsolatban. Jó erre emlékeznünk, ha aláírunk egy dokumentumot, vagy születésünk helyét automatikus mozdulattal kanyarítjuk oda egy űrlapra.
Monroe E. Price: Menekülő tárgyak – Bécsi álmok Amerikában, fordította Gács Anna, Háttér Kiadó, Budapest, 2013.
