„24 év dalai” – így hirdették a Tankcsapda idei utolsó fővárosi buliját, amely a Budapest Parkban valósult meg, ám a szlogen ellenére inkább csak a tavalyi év dallamai csendültek fel a koncerten. Részben a nagy hírverésnek, részben a barátságos jegyáraknak köszönhetően abszolút telt ház volt.
A Tankcsapdások már idejekorán hírül adták, hogy aki Budapesten akar találkozni velük, most jöjjön, mert idén már nem utaznak fel többet a fővárosba önálló koncertre, még az év végén sem. A szokásokhoz híven a Fűrész filmek zsigerekig hatoló szólamai jelezték, hogy itt bizony kezdetét veszi a buli. Aki hozzám hasonlóan pontban nyolcra futott be, már bajban lehetett, hiszen így csak a tömegen átverekedve tudott a színpad közelébe kerülni.
Nem kellett sokat várni, s jöttek a dalok. Pontosabban: a tavalyi dalok. Noha a közvetlenül a színpad előtt pogózók ugyanúgy skandáltak Lukáccsal, a többséget hidegen hagyták például a Rockmafia Debrecen számai. Persze emiatt az új albumot nem temethettük el, hiszen néhány felcsendülő dallamával olykor mégis sikerült megindítania a közönséget (a lázadó Hatalom nélküli rend, az erőteljes 1000 ördög, vagy a melankolikus-romantikus Lejárt lemez segítségével), de ezek a számok még nagyon idegennek tűntek, s valami, az a plusz, amitől működnek a Tankcsapdás dalok, hiányzott belőlük. A Rockmafia Debrecen előrelépést jelent a 2009-es Minden jót!-hoz képest, de valamiért még mindig hiányérzetünk lehet.
Ám ez nyilván nem tántorítja el az egyszeri rockéletérzésre vágyókat, főleg, hogy nagy-nagy betűkkel, félreérthetetlenül ott virított az összes plakáton a felirat: „24 év dalai”. A koncert első felében viszont csak ímmel-ámmal csendültek fel 2009 előtti számok. Kezdésnek érkezett például két igazi klasszikus, a Fiúk ölében a lányok és a Mindig péntek. Néha már-már kétségbeesettnek tűnt, ahogyan a tankok népszerűsíteni próbálták a Rockmafiát, de végülis, mondjuk ki, ez (is) a dolguk. A közönség lelkesedése viszont látványosan alábbhagyott, amint egy-egy frissebb dal csendült fel, mindenki felderült viszont, ha Jö[tt]ek a férgek, vagy ha Rio felé vették az irányt.
Az egyre többször unatkozó Parkba látogatóknak közben az is láthatóvá vált, egy ventilátor hogyan is szponzorálja Laci szélben lebegő fürtjeit. Az rendben van, hogy neki a frizurája a védjegye, de az ilyen allűrök valahogy mégsem illenek a kemény rocker imidzshez, és valljuk be: ha már odáig jut az ember lánya, hogy egy rockkoncerten nem a zene keríti hatalmába, hanem a színpadi kellékeket kezdi tanulmányozni, ott már komoly bajok vannak.
Szerencsére a koncert második felére a tankoknak is feltűnt, hogy mégsem az igazi ez így utolsó fellépésként, ezért elő is kerültek az igazi klasszikusok. Be vagyok rúgva, Azt mondom állj!, Nem kell semmi, Legjobb méreg, A Rock & Roll rugója, valamint az elmaradhatatlan, akusztikus gitárral kísért Egyszerű dal. Az már visszatetsző húzás volt, hogy az utána megkezdett Örökké tart című nótát nem fejezték be, pedig már az egész Park elénekelte az első versszakot. A zenekar is engedhetett volna, hisz ez a két szám összetartozik.
A végére tehát élvezetesebb lett a buli, befejezésként a Tankcsapda is megígérte: nem hagynak el minket. Remélem azért, a legközelebbi budapesti koncert már élvezetesebb lesz, és újra azzal a lendülettel fog szólni A Rock & Roll rugója, ahogy azt annak idején tette. Adja az ég!
„24 év dalai” Tankcsapda koncert, Budapest Park, Budapest, 2013. június 14.
