varratszedő
hajnalban verte álmom ajtaját hiányod
szakadt ruhában láttalak nemrég
egy tejescsárda előtt sietni
cipőd alá tegnapi szenny jutott csak
ki kérte hogy visszanézz a búcsúkor
kondenzcsíkodon át is látom könnyeid
kicsapódni a kétségbeesés arcán
még vonszolod magad a drága sírba
de életedből hová lett a rezgés
a szeretet láncreakciója véget ért
s már csak a robbanásod gyönyörű
melyben én voltam a hasadó anyag
üregek
gyöngéd ropogás ahogy lelkem összegyűröd
már csak itt hagyott leveleid rendezgeti a kéz
elveszlek innen hogy oda rakjalak át
ezalatt elejtem mozdulataid emlékét
amikor még ablakomban álltál modellt a vágynak
az eléd dobott takaró ráncaiban vándoroltál
s én nyomodban a rostok fonalát követve…
most csak eltűnés rekedt hangja a por völgyein
kezed kulcsát bádogtestem motorjához vettem
ha arcom fogtad sebességet váltott a szív
a fékezés szabályai mindig elmosódtak
hiába állt meg az ész a magaslat peremén
az érzelmek lesújtanak a tétova vándorútra
nincs menekvés a testnyílások folyamától
könnyek vízesése váladéktavak felett
mielőtt a szájból a kín nyála kicseppen
megmenekülni a kiszáradástól
Kiemelt kép: PDP