Amibe ugrik, az mély víz, de átússza. Tüdeje minden karcsapással erősebb lesz, s nyugodtak lehetünk: mikor átér a túloldalra, mindenről pontosan beszámol. Potozky László második kötete, a Nappá lett lámpafény a Magvető kiadásában az idei könyvhétre jelent meg.
Az átgondolt szerkesztést tükröző kötet első harmadában az elfojtott érzelmek egyszerre uralkodni kezdenek. Nem lehet nekik megálljt parancsolni. E harmad címadó elbeszélésében egy tanár a nyári szünet kezdetén mintha nyaralni indulna kedvesével, ám a lassan mindent beborító, baljós árnyak tragikus végkifejletet sejtetnek (Csendélet a bányatónál). Valamit visz a víz, s közben mindent eláraszt, mindenhová behömpölyög. Hiába néma a férfi és szótlan a nő, a környező táj helyettük is minden érzelmet elárul. A nő az élet végét várja, talán gyógyíthatatlan betegség miatt. „Esténként, ha befeküdtem melléd, néha még belecsókoltam a nyakadba, és végigsimítottam a hasadon, mert szégyelltem, hogy nem tudlak már megkívánni. Te azonban megfogtad a kezem, finoman letaszítottad magadról, és azt suttogtad, most ne, túl fáradt vagyok, talán majd máskor.” A ház, amelyben utoljára vannak együtt, nyirkos, végső menedék egy kapcsolat utolsó heteiben. A megállás nélkül zuhogó eső előbb a verandát, majd a küszöböt éri el. A férfi megérti, hogy a nő halálával neki is, bár nyilván csak szimbolikusan, véget ér az élet. Hagyja magát elsodorni. „Állok és bámulom a tavat, ami nemsokára kihízza bányamedrét. Mert ez a víz csak áradni tud, leapadni sosem fog.” A következő négy novellában is ez válik meghatározóvá: a kötelékeket semmi nem tudja elszakítani. Akkor sem, ha pusztán funkcionális jelentőségük van. Albert és Marcell testvérek, a sorsuk mintha egyetlen emberé volna, csak kétféle változatban (Csomag a nadrágban).
Ám – Apollinaire-rel szólva − „milyen erőszakosak a remények”: egy kisfiú, akinek neve sincsen, talál egy madarat (A csirke). „A beteg galamb egy pinceablakban várta a halált.” Itt van az orrunk előtt egy gyerek, akinek az anyja prostituált, szinte csak reggel és estefelé találkoznak, a kicsi mégis olyan tiszta, galamblelkű, hogy esze ágában sincs bántani, kínozni ezt a madarat. Esővízben megmosdatja, s elhatározza, hazaviszi. „A szomszéd lányoktól ellesett mozdulatokkal ringatni kezdte”, babázik, játszik vele. Képes rá, hogy mostoha körülményei között is megtalálja, amit a felnőttek már nem tudnak: a dolgok értelmét.
A katarzis ott van, ahol az ember. Potozky gyönyörűen megformált mondatai, ez a csupa jó értelemben véve derűs stíl mindig a jó helyen állítja meg az olvasót. Biztos kézzel vezeti a történetet, eleget tud Mikikéről, Gömbösről és Csókáról is, akik gyilkosságot követnek el azért, hogy a becsületüket megvédjék (Gátépítők balladája). S végül saját életük feláldozásától sem riadnak meg – az események láncolatában ez annyira magától értetődővé válik. Potozky talál módot arra, hogy felvillantsa a diktatúra mára elhalványulni látszó reflektorfényeit is (Disznóölés). Vagy lehetséges, hogy nem a diktatúra volt előbb, az pusztán az önző emberi természet elburjánzásából fakad?
A kötet következő öt elbeszélését a fantasztikum köti össze. Ez akár horrorrá is válhatna, de a fentebb említett derű, a tűpontos történetkezelés annál sokkal többre képes. Az apa előbb egy szokásos méretű akváriumot rendez be a család otthonában (Az akvárium lakói). Ám egy napon mániája kinövi a harmincliteres keretet, s a lakás, a közös élettér kerül átalakításra. Itt sem vonódhat ki senki az események láncolatából. Az őrület valahogy mégsem tűnik ártalmasnak, mert a megszokott hétköznapok díszletei közt marad. Aztán szó szerint leszakad az ég, s ez a csodálatos esemény lehetőséget ad a különc esztergályosnak, hogy megpróbáljon kilépni megszokott életéből (Az ég szerelme). Azonban tovább nem kapaszkodhat a kéménynél, hiába szeretné esetleg az olvasó, a saját élet határa nem végtelen, nem lehet végleg elhagyni „az árnyékvilágot”. Ahhoz meg kellene halni, ennyiben realista ez a próza, és van benne bőséges hit, mert az író azt mondja, „az élet nem olyan reménytelen, csak nézzük egy kicsit másképp”. Sőt cseppet sem didaktikus módon az derül ki a kötet mértani közepén, a címadó elbeszélésben, hogy nem hős az a hős, aki tetteiért nem vállalja a következményeket (Nappá lett lámpafény). Megbocsátást ugyan nem nyer, legfeljebb rövid időre szóló, esetleges nyugalmat.
Aztán megint valami megrendítő következik: olyan élményszagú elbeszélés a koncentrációs táborról, mintha Potozky valóban átélte volna az eseményeket (Kétezer-négyszáz-harminchármas). Történet egy bolondról, aki végül mártírrá válik, a feléje érzett megvetésből így lesz érték, levonható, értékelhető tanulság. Ezt a középső harmadot egy egyetlen mondatba sűrített szöveg zárja (Mi minden fér az esőbe?).
A kötet utolsó harmada summázás és egyben visszatérés a kezdőpontra. Ahogy a recenzió elején említett sors közös, s alóla sem okozó, sem elszenvedő nem vonhatja ki magát, úgy az itt kibontakozó sors is egy közös térben zajlik. Kamasz fiúk csúzlis játéka – persze ólomlövedékkel az igazi – hogyan lehetne ártalmatlan egy olyan helyen, ahol időnként igazi katonák gyakorlatoznak (Hámozott fatörzsek)?
„A cukorgyár mellett jártunk Adikával”, kezdődik az utána következő elbeszélés, „mikor fejünk fölött elhúzott a késő délutáni járat” (Madárles). Mi más szolgáltathat kézenfekvőbb eszközt a menekülésre, mint puszta kézzel felkapaszkodni egy repülőjáratra? Mindez a késő nyolcvanas, kora kilencvenes évek valamelyik szocialista lakótelepén, ahol az egyetlen szórakozást egy félvak apa pornókazetta-gyűjteménye jelenti. Amit a föld nem ad meg, mert már terméketlen, azt majd megadja az ég – persze földhözragadtabb módon, repülőgép formájában „dobva mentőövet” egy fiatalembernek, aki mindenáron ki akar kerülni a reménytelenség közegéből. Ezt folytatja a sorban az a történet, melyben a szegény író hasztalan keres boldogságot egy ápolónő mellett (Repülés hazafelé). „Hamarosan a felhők következnek. Vastagon tornyosulnak egymásra, de korántsem áthatolhatatlanok, s onnan nincsen egyéb hátra, csak az ég. Az pedig már maga a tisztaság”. Fogja magát, és a levegőbe emelkedik.Ez így szép és jó, mégis esetleges. A hős kitart a terve mellett, ám boldogulására semmi garancia sincsen. Ha nem marad más, csak a menekülés, csakis emberi mérték szerint. Potozkynál nincs deus ex machina, ám a derű „égig emel”.
A közös térben az elszántság mellett szükség van humorra, úgy mégiscsak elviselhetőbb egy kezdő író sorsa, aki szorult helyzetében és a dicső pályakezdés reményében hajlandó egy idős, alkoholista írótárshoz költözni annak lakótelepi legénylakásába (Kiképzés). A cím tökéletesen lefedi mindazt, amit, akár egy hétpróbát, az ifjabb kibír az öregebb mellett. Nem vonódik be teljesen annak félrecsúszott sorsába, viszont készen kap egy ars poeticát, amit a fülszöveg is külön kiemel. A zárónovellában egy kézirat beszél egyes szám első személyben saját keletkezéséről, s mindebben talán az irodalom lényege is megfogalmazódik: az értéket és a mértéket úgyis az utókor fogja meghatározni, így az író fölszabadul a „tökéletes alkotás” kényszere alól. A borító is klasszikusan elegáns, a sötét tónusok ellenére nem nyújt komor képet, jól illeszkedik a kötet hangulatához.
Potozky László: Nappá lett lámpafény, Magvető, Budapest, 2013.
