Adott egy árverésvezető. Nehéz ember. Elismerik, tisztelik, de nem szeretik. Bogaras figura. Saját szokásainak a rabja, de megteheti, mert hatalma és vagyona van. Nincs viszont magánélete, hideg és érzelemmentes világot épített maga köré. Ez a burok azonban repedezni kezd, amikor egy titokzatos nő kerül a képbe, aki maga is segítségre szorul. Spoilertől nem mentes kritika következik.
Gogol óta tudjuk, hogy sok ember csak látszatéletet él, viszont mechanikus és gépies létezéséből akár a legbanálisabb esemény, mondjuk egy köpönyegre való gyűjtés is kizökkentheti. Vagy a szerelem. De Kafkától azt is megtudhattuk, hogy nem szokott annak jó vége lenni, ha ráeszmélünk addigi helyzetünkre, mert a személyiség változása gyakran személyes tragédiába torkollik. Nemcsak az irodalomban, hanem a filmművészetben is gyakori és hálás téma végigkövetni egy vagy több szereplő karakterének, jellemének alakulását. Giuseppe Tornatore több alkotásában is gyerekek felnőtté válását, testi-lelki változásait kísérhetjük nyomon (Cinema Paradiso, Malena, Baaria). A nagy, epikus tablókhoz vonzódó, önéletrajzi elemekben bővelkedő történelmi, mégis személyes hangvételű filmek olasz mestere ezúttal a dráma jegyében fogott kamerát, a jelenbe helyezte a cselekményt, főhősnek pedig egy nyugdíjhoz közelítő férfit tett meg. Szeretett Olaszországához hűtlen is lett, meg nem is. A teljes egészében angol nyelven felvett film helyszíne egy Bécsből és Rómából összegyúrt európai nagyváros.
Ebben a fiktív városban él a hatvanvalahány éves Virgil Oldman (Geoffrey Rush) árverésvezető, aki pont születésnapján kerül először telefonos kapcsolatba az agorafóbiás Claire-rel, aki szinte ki sem mozdul régi villája egyik titkos szobájából. Virgil tévedhetetlen, ha műtárgyakról van szó. Bármelyik festmény értékét jól becsüli meg és a legjobb hamisítványokat is felismeri, miközben maga sem mentes a csalástól. A film első jelenetében az erősen őszülő főszereplő haját festik barnára, hétköznapi csalás ez, melyre már fel sem kapjuk a fejünket. Viszont Virgil strómanja és barátja (ez a helyes sorrend) segítségével saját árverésein aprópénzért jut hozzá általa szándékosan kevésbé értékesnek felbecsült festményekhez. Lakása titkos termének falain felhalmozott képei – árulkodó módon – egytől egyig női portrék. Ide vonul vissza időnként az árverésvezető, a kamera pedig szinte az ő tekintetét követve pásztázza végig évszázadok festészetének gyöngyszemeit. Virgil számára ezek a csalással megszerzett női portrék pótolják egy hús-vér társ hiányát.
Ismert tény, hogy aki sokat él egyedül és nem kell máshoz alkalmazkodnia, sajátos, különös szokásokat alakít ki, melyekhez minél idősebb, annál inkább ragaszkodik. A főszereplő egy szekrénnyi kesztyűvel rendelkezik, mert irtózik más emberek érintésétől, csupasz kézzel csak a festmények szövetét érinti. Nem használ mobiltelefont, de a vezetékest is egy zsebkendőn keresztül hajlandó csak megfogni. Az étteremben neki felszolgált születésnapi tortán még a gyertyákat sem hajlandó elfújni, mert a nagy napig még másfél óra hátra van. Claire iránt is azért kezd érdeklődést mutatni, mert házában egy 18. századi mechanikus automata fogaskerekeire bukkan, tehát szakmai szenvedélye mellé párosul fokozatosan erősödő érzelmi kötődése. Az antropomorf automatát olyan tökéletesre alkották, hogy annak idején sokakat megtévesztett, és sosem jöttek rá a titkára, miként csaphatott be annyi embert. Magyar nézőként persze Kempelen Farkas híres sakkautomatája ugrik be, ilyet kell elképzelni nyugat-európai változatban. A gépezet összerakásához Virgilnek szüksége van egy szakira, Robertre, aki mellesleg egy jóképű fiatalember. Amíg a megfelelő helyre kerülnek az alkatrészek, addig a nők terén tapasztalt srác tart továbbképzést az aggszűz Virgilnek.
Virgil egyre jobban belehabarodik a nála jóval fiatalabb Claire-be, akit titokban meg is les. Az átélt látvány erős erotikus töltettel rendelkezik, ugyanis az egy szál törölközőben flangáló lány megvágja a lábujját, leül egy székre, hogy kiszívja a vért a lábujjából, miközben a törölközője erősen felcsúszik. Az őt ebben a pózban látó Virgil komoly változásokon esik át a szerelem hatására. Elhagyja a hajfestést és a kesztyűket, megtanulja az okostelefon használatát, sőt egy adott ponton még egy fontos árverésről is megfeledkezik, amit aztán – rá nem jellemző módon – rendezetlen ruhában, izzadtan és dekoncentráltan vezet le. Virgil, a később már viszonzott szerelem által elkezd élni, erős érzelmeket megtapasztalni, viszont ezzel párhuzamosan nyugtalanító jelek is megjelennek. Bár úgy is értelmezhető az életbe és a szexualitásba belekóstoló főszereplő átalakulása, hogy a szokásai rabjából egy szenvedély rabjává vált, ám amíg szakmai szenvedélyét a felhalmozott rutin, a hideg racionalitás és a mérlegelés jellemzi, a csábítás, színlelés és egyéb szerelmi praktikák terén teljesen tapasztalatlan, így a szerelem megfosztja a józan helyzetfelismerés lehetőségétől. A film egyik kulcsmondata is erre reflektál, mi szerint nemcsak a festményeket, hanem az érzelmeket is lehet hamisítani. A végül elkészülő automata a Virgilt ért átverés metaforája, hisz a körmönfont csalás célja az volt, hogy beleszeressen a lányba, aki elhiteti vele, hogy viszonozza az érzelmeit. A hamisítványok nagy szakértője ezt a hamisságot nem veszi észre. Bukása úgy lesz teljes, hogy nemcsak az imádott nő tűnik el örökre, hanem az összes felhalmozott festményét is elrabolják tőle. A puzzle darabkák összerakásakor kiderül, hogy az általa kihasznált régi strómanja és barátja csapta be és árulta el, megbosszulva saját anyagi és művészi megbecsülésének hiányát.
A rendező maga sem tudott néhány jól bejáratott szokásától megválni. Zeneszerzője újfent Ennio Morricone, képei rendkívül esztétikusak, elegánsak, a játékidő pedig meghaladja a két órát. A főszereplőt alakító Geoffrey Rush végre kvalitásaihoz méltó, fajsúlyos szerepben bizonyíthat, ő a film gépezetének legfőbb alkatrésze. Pontos, precíz működésében nincs hiba, maga a film is jól megszerkesztett, végig fenntartja a nézők érdeklődését, de akad néhány repetitív jelenet, melyek elhagyásával feszesebb lehetne a sztori. Vannak azért szándékosan félrevezető szálak, s ugyan könnyen felfejthető metaforikával dolgozik a mozi, a végső fordulat mégis meglepő.
Senki többet (La migliore offerta), 2012. Írta és rendezte: Giuseppe Tornatore. Szereplők: Geoffrey Rush, Jim Sturgess, Sylvia Hoeks, Donald Sutherland. Forgalmazza: Forum Hungary.
