Árvák
Ki fia-borja vagy te? Kinek a nevét viseled, mint egy hidegben hátadra vetett pokrócot?
A mi családunkban legfőképp a férfiakkal van a baj. Titkos a múltjuk, csak annyi tudható, hogy elhagytak vagy befogadtak minket. Olyanok, mint a hiány. Férfiágon mindig találni egy-egy ilyet, hogy ne legyen biztos még a nevünk se. A Marcik: így hívtak minket a faluban. Néném ezt sokáig titkolta, dugdosta a születési leveleket, nem akarta, hogy a családból bárki megsejtse a múltunkon esett szörnyű csorbát. Merthogy dédapám talált gyerek volt. Ám nem akármilyen, meséli apám nővére, olyan csomagolásban leltek rá, hogy nem akárki pereputtya lehetett. A Marciknak tán nem volt saját, hát befogadták, felnevelték, nevet kapott. A családi legendárium nem tisztázza, hogyan történhetett a feltehetőleg pólyába göngyölt gyermek megtalálása. Lehet, hogy képzeletünk szőtte kalandosra a történetét.
Tehát lelenc, gondolom tovább. Ebben a faluban századok óta tart az árvák nevelése. Nincs nevünk, örökbe fogadtak, az állami gyermekmenhely kiadott szülőkhöz, aztán nem jött értünk senki, a mostohák nyakán maradtunk. Hányszor jutott eszembe kamasz koromban, hogy az anyám nem az anyám, az apám nem az apám, csak magukhoz vettek. Romantikus gondolat. Pedig nem így volt, csak az érzés volt igaz, az elhagyatottságé. Mintha nem is én keresném hiába a helyem, hanem valaki más sorsa, élete itatódott volna a zsigereimbe. Gondos mostohánk nevet adott kóbor életünknek. Ebből építkezünk. Mint a régi házat, a bútorokat, a csárdát, a jószágot, életeket, fejfákat és holtakat magával ragadó árvíz után a frissen felhúzott sarki vályogházban, amelyre előbb-utóbb kikerül a csizmaforma cégér, nagyapám neve és mestersége: Úri és női cipész.
Anyai nagyapám felmenőinek kilétét homály fedi. Nevét anyjától kapta, aki már születése előtt egy másik férfitól leánygyermeket nevelt. Nem volt szép, sőt kerek fejű, gombszemű, vaskos asszony, vékony ajkakkal. Úgyhogy nagyapám finom vonásai, arcának, bőrének és tartásának görög, bizonyos részeit tekintve nemes cigány jellegzetességei, hosszú ujjai és inas, finom keze arra engedtek következtetni, vér szerinti dédapám szép szál, ám feltehetőleg déli származású férfiember lehetett, aki csöppet sem hasonlított nagyapám nővérére.
Dédanyám rosszlány volt, így mondják, büdös kurva más szóval, három férfitól szült három gyermeket, és úgy hírlik, az első két férfival biztosan nem állt házastársi kapcsolatban, özvegyül nem hagyták. 1909-et írtunk a kisfiú születésekor, nem dúlt háború éhes katonákkal, mikor természetes lett volna megejtett lányként tisztességben boldogulni. Ám hogy mégis miként történt, rejtély maradt azóta is. Harmadik gyermekét már attól a franciás nevű férfitól szülte, aki feleségnek kérte, és vállalta, hogy sajátjával együtt felneveli két idegen gyermekét. Nem tudom, nagyapám valaha megkérdezte-e Juliannát az apjáról, és hogy Julianna nem akarta-e örökre vaksötétbe rejteni múltját, titokban leste-e az apa, volt-e tudomása gyönyörű fia létéről, figyelte-e sorsát, postázott-e pénzt. Talán csak képzelem, úgy rémlik az elbeszélésekből, érkezett alkalmanként küldemény, amely a fiú becsületben felnevelését támogatta.
Egy Fejér megyei kun faluban éltek, Váli-víz mellett a völgyben, ahol a nagy költő lejegyezte a végzetes sorokat, amelyek minden mélypontomon felrémlenek. Most tél van és csend és hó és halál. Többször pusztává vált ez is, de a király udvarbírájától kapott nevéhez hű maradt, és nem vált a történelem martalékává. Sokat emlegette nagyapám, olykor látogatást is tett később, már felnőttként a faluban, talán élt még a rokonságból arra valaki. Nővére s húga Szentmihályra költözött, közös vidékre velünk, s ritkán összejártak. Mondják, húgával, akivel melegebb viszonyt ápolt, kapcsolatuk alapja nem csupán az együtt töltött gyermekkor volt, hanem, hogy nővérükkel ellentétben mindketten kimaradtak az örökségből, amikor ’48-ban dédanyám másvilágra távozott. Talán mert utolsó éveit Julianna az idősebb nővérnél töltötte, ő fogadta be s gondoskodott róla családjával. Férje hentesmester volt, nagyapám nála inasoskodott, volt mindenes és segéd, ott tanulta ki a szakma fortélyait. De nagyapám száját – így képzelem – ritkán vagy tán sosem hagyta el a szó, apám. Holott tisztes mostohája lett a komoly férfiember, aki úgy hasonlított nejére, mint egyik tojás a másikra.
Anyám sem emlegette apai nagyszüleit, mintha nagyapám erőteljes személyisége mindent felülírt volna, és már nem is titoknak, inkább lényegtelen semmiségnek tetszett volna a mindörökre homályba boruló származás. Persze anyám sok rendbeli árva lett, anyját elvesztette, gyűlölt mostoha nevelte húgával valahol egy Szent István körúti ház emeletén, ahonnan az első adandó alkalommal nagyanyjáékhoz menekült, húgát a szipirtyónál hagyta, legalábbis addig a pillanatig, míg nagyapám megelégelte a csapdának bizonyult frigyet, és egy reggel anyám húgát azzal az üzenettel engedte iskolába, hogy minden fontosat vigyen magával, mert nem oda fog hazatérni, ahová eddig. Többé már nem. Felejtse el a rosszat, hogy sír, nézi a nővére hátát, aki vissza sem fordul, elmegy örökre, és nem mondja, hogy érted jövök. Kegyetlen élet. Anyám. Mi történhetett, mi lehet az a visszavonhatatlan, amiért anyám gondolkodás nélkül magára hagyta húgát? Nem tudni, de nem véletlen hullt ki fejéből, és került a fontossági sorrend legvégére az ismeretlen férfi, rejtélyes, sosem látott dédapám.
A nevünk mindkét ágon elveszett. Apám az örökbe fogadó, anyám nagyanyja nevét viselte. Valahol minden szál megszakad. Aztán az erős továbbviszi. Nálunk a nők azok. Név, néma jel, a mi árvaságunk.
Kiemelt kép: PDP
Nehéz, nehéz.