2013. Majdnem Auschwitz. Ha elsőre nem is hinnénk, pár lapozás, és már nem vonjuk kétségbe, hogy igenis közünk van mindehhez, mert a múlttal, amivel egyszer majd szembe kell nézni, nem csak a túlélőknek és leszármazottaknak, a szögesdróton túl élőknek is bőven akad elmerengeni valója. Csobánka Zsuzsát kérdeztük új regényéről.
KULTer.hu: A Belém az ujját című első prózaköteted két éve jelent meg. Nem volt gondod azzal, hogy magad mögött hagyd annak nyelvét és világát? Hogy érzed, sokat változtál az előző kötet óta? Volt, amit tudatosan el akartál kerülni, máshogy csinálni?
Alapvetően ugyanazt írom. Amennyiben én változom, pont annyiban változik a szöveg is. A kritikák és az olvasók véleményét figyelembe véve, aztán hallgatva Mészáros Sándor szerkesztőre, a hangokat, szereplőket szerettem volna élesebben elkülöníteni. Kevesebb szereplőt, hogy ne vesszen el annyira az olvasó. Persze ez elkerülhetetlen, és van is bennem némi tudatosság, hogy elveszejtsem az olvasót. Mert hiszek abban, ha hagy magának időt erre, ha megengedi az eltévedést, végül saját magával találkozhat. Sokkal inkább, mintha egy kitaposott úton haladna, ahol fogom a kezét. Fogom a kezét, de talán sokszor ő maga engedné el, mert nem kellemes, amit mutatok. Nem könnyű ez a feszült figyelem. De ez viszonylagos, igyekszem úgy élni, hogy felszámolódjanak a szembenállások, könnyű, nehéz. Mert nincs különbség.
KULTer.hu: Az új könyv címe (Majdnem Auschwitz) hozzá is kapcsol egy gazdag szöveghagyományhoz, a történelmi emlékezet egyik jól argumentált eseményéhez, de legalább annyira el is távolít tőle – hiába várunk egy megszokott, haláltáborban játszódó, lineáris narrációjú holokausztregényt, nem azt kapjuk. Mennyire volt cél prekoncepciókat kelteni egy olyan könyv esetén, ami jórészt felülírja azokat?
Az első szöveg a Litera Duna-legendáriumának felkérésére készült, és aztán abból nőtte ki magát a regény. A barátom azt mondta, írjam meg Auschwitzot és a cipőket, a kolléganőm pedig, hogy a Szabadkikötő vadkacsáit Csepel felé. Ez volt az alap. Aztán Jákob és Edit érdekelni kezdett, meséltek, írták tovább a történetet. A holokauszt viszont rettentő fontos. Beszélni kell róla. De ezt utólag mondom, nem volt bennem didaktikusság. Hogy lett volna, amikor fogalmam sem volt, mi lesz a regényben? Sosem terveztem előtte. Ők ketten voltak fontosak, a kapcsolatuk, valamint a kérdés, hogy ha valaki túléli a tábort, miért képtelen a boldog párkapcsolatra. A polgári, rendezett keretek miért élhetetlenek számára? Mitől menekül? És mindez hogyan öröklődik tovább? Az unoka, János mit kezdjen azzal a felismeréssel, hogy tökéletesen érti és érzi a nagyapját? Hogyan élhető ezek után bármilyen élet?
KULTer.hu: A regény egy kereséssel indul: egy én-elbeszélő igyekszik a múltat üldözött, megalázott nagyszülei történetének megértésén keresztül felfejteni. Ez a figura nem azonosítható mindenestül veled, ám az önéletrajziság aligha áll távol a könyvtől. Mennyiben tekinthetők a te történeteidnek az elbeszélt töredékes események?
Minden igaz, és persze semmi sem pont úgy. Amit leírok, az már átszűrt, szublimált valós esemény, de mindennek én vagyok a gyökere. Nem is értem, ezt mások hogyan, miért tagadják? Azt sem szégyellem, ha ezt egoizmusnak, önzésnek, nárcizmusnak látják. Persze, az, és ostobaság is ennyire kitárulkozni, ezt is lehet gondolni. De én így tudok írni, és csak az hiteles számomra, mint leírható szöveg, ami valamilyen módon kapcsolódik hozzám. Mesélték vagy átéltem, mindegy, vannak közös pontok. Van kapcsolódás. Különben ez a lényeg. A végén a közös pontok. Ahol az érzés a fontos, amit átad a sor, a szöveg, ami közösség megszületik két ember között. Innen nézve végtelenül naivan hiszek az emberben és a kapcsolódásban, pedig egyfolytában arról írok, ez hogyan és miért lehetetlen. Megint paradox, pedig csak két oldala az éremnek.
KULTer.hu: A regényben sorsokkal találkozunk, amelyeket közvetett vagy közvetlen módon meghatároz Auschwitz, ám a középpontban jellemző módon nem az átélt tapasztalatok megértése áll (nem a résztvevők, hanem a leszármazott nézőpontja érvényesül a múlt kutatásában). Miért lett számodra most, 2013-ban fontos Auschwitz? Mit is akartál te magad rajta keresztül megérteni?
Önmagam. A gyerekkoromat. A félelmeimet, a döntéseimet, a gyávaságom. De ezeken túl azt is, hogy miért vagyok, vagyunk egymáshoz ennyire kegyetlen(ek). Valóban arra ítéltetett az ember, hogy egy ponton túl ne legyen képes a másik emberre figyelni? Vagy ha figyel, amögött mindig önérdek áll? Ha figyel is, nem jól teszi… És ugyanakkor mindennek az ellenkezője is igaz. A rabság, amit egymásra kényszerítünk, pontosítok, amit én valakire kényszerítek, az a másik oldalon végtelen szabadságot ad, ha lecsupaszítom a felesleget. Ha merek mögé menni. Magam mögé és a másik ember mögé. Amikor megszületik a valós kíváncsiság, az elfogadás és az alázat. De én ettől még nagyon messze vagyok. Azért is mondom, hogy a gyerekkor.
KULTer.hu: Hét – a holokauszthoz nem is nagyon kapcsolható – város köré fonódó, rövid fejezetekbe tagolt történeteket vagy pillanatképeket olvasunk, melyek nem könnyen rekonstruálható módon, de érezhetően egymás felé tartanak. Mégis, akadhat olyan olvasó, akinek elsőre alaktalan lesz az összkép. Kérdés, hogy egy kirakóhoz hasonlóan összeállítható egyáltalán? Lezárható-e a múlt megértésének folyamata vagy minden egybekapcsolódó történetszilánk szükségképp újabb kérdések kiindulópontját jelenti?
Alaktalan, mint az élet, és én nem tudok szabályokat rá. Én lennék a legboldogabb, ha lehetne. Ha nem kéne állandóan résen lenni, ha lenne bármilyen bizonyosság. De nincs. És így mindenki a saját képét rakja ki. Akinek nincs türelme, az vágja a sarokba, dobja ki, akkor nincs velem dolga. Vagy annyi a dolga, hogy a kukában landoljak. Az is jó. Szeretnék végre nem akarni mindenkinek megfelelni. Így a megértés helyébe is más lép: az elfogadásé, elfogadni, hogy nem lehetek mindenkinek kedves. És ez rendben van. Szóval, most jövök rá, amikor többet gondolkodom utólag a könyvről: nem megérteni kell Jákobot, hanem elfogadni. Elfogadni, hogy ugyanaz van Jánosban. Ugyanaz a félelem. És Edit is ettől nagyszerű asszony, hogy megtanulja elfogadni Jákob választását. Ennek kell a szeretetnek lennie. Hogy hagyod, hogy a másik menjen, ha képtelen veled együtt élni.
KULTer.hu: Az első regényed után is az lehetett a benyomásunk, hogy a szívdobbanásokban van a lényeg: ez a lirizált prózanyelv nem elmesél egy történetet, hanem láttatni akar valami azon túlit; egy-egy nehezen megragadható érzést tapogat körbe, a többi (a történet) csak keret. Így azonban sokszor hiábavalóan keresünk kapaszkodót az elszórtan jelentkező, eseményszerű, „kézzelfogható” narratív elemek regisztrálásához, úgy érezhetjük, mégse jutottunk általuk közelebb Edit és Jákob, illetve Lulu és Goran történetéhez. Kezdettől fogva cél volt, hogy maga az olvasás is a történeteket szervező kereséshez váljon hasonlóvá, hogy a szereplőkhöz hasonlóan mi is folyton csak úton legyünk valaminek a megértése felé? Mit sugall a könyv: lehetséges a megértés, és ha igen, el is mondható, vagy a megértés valójában mindig néma marad?
Igen, ez a keresés az olvasóé is. Így lehet egy könyvnek tétje. Ha önmagadra kérdezel rá olvasás közben, és válaszokat adsz, de legalábbis kérdéseket teszel fel. Ráadásul a keresésben élet van, a mozgás, a pulzálás, ami keringet. Szeretem ezt a megértésben lévő némaságot, ahogy írod. Olyan nehezen tudunk csöndben maradni. Együtt hallgatni. Nem zaklatni egymást a kérdésekkel. Na, abban lehet megértés. Ott, ahol már mindegy, mit értettél meg.
KULTer.hu: A kötet egyik fő témája az emberek közötti kapcsolatok, egymás megértésének, meg nem értésének misztériuma, a közeledés és a távolodás megmagyarázhatatlan rejtélye − néha már-már Auschwitztől függetlenül. Különösképp azok a sorsok érdekeltek, akiket szétzilált a holokauszt, vagy tényleg el lehet kissé vonatkoztatni ettől? Van Jákob és Edit történetében valami általános, hétköznapi, azon túlmutató, s ha igen, mi lenne az?
Mindenképp túlmutat Auschwitzon, vagy ha úgy tetszik, ez egy metafora, innen a cím is, és az a képtelenség, hogy az emberek miket meg nem tesznek egymással akár szeretet címén is. A hétköznapok is lehetnek ugyanolyan súlyosak, mint a tábor. Ezzel nem lefokozni akarom mindazt, ami történt, épp ellenkezőleg, arra hívnám fel a figyelmet, hogy ennyi év elteltével félelmetesek vagyunk. Az iskolai erőszaktól a buzizáson át a cigányozásig. Ugyanaz az emberégetés megy. A szó minden fajta értelmében.
KULTer.hu: Embereket látunk, akik közé folyton befészkeli magát valami − a végső belátás talán, hogy a szeretet sem elég („a szerelem” hiába „kiegyenlítődés”). Hogy látod, mi az, ami alapvetően meggátolja, hogy a szereplőid (tágabban az emberek) boldogok legyenek egymással, ahogy olvasható: „el merjék hinni, hogy a boldogság kifeszíthető”, tartósan, ne csak átmenetileg? Összeérő sorsok miért távolodnak mégis mindig el, mi az az erő, ami eltaszítja őket egymástól?
Ha erre tudnám a választ, nem lenne miről írnom. A boldogsággal az a baj, hogy mindig függvény. Ők boldogok akarnak lenni, és ez valakitől függ. Egyedül gyengék, félnek és állandóan kapaszkodnak a másik emberbe a szeretet címén, amivel aztán lehúzzák őket, egymást. Mert két fél ember nem egészíti ki egymást. Két egész tudja egymást feljebb emelni. Vagy legalábbis segíteni, tanúja lenni annak, a másik hogyan lép felfelé a saját útján. Társnak kellene lenni, tanúnak. Együtt szemlélődni. De ez kibicsaklik, és csak a saját dolgaink mutogatása lesz belőle. Hogy nézd, milyen szép vagyok, nézd, milyen szépet alkottam. Ekkor elkezdődik a játszmázás, és szép akkurátusan megfojtjuk egymást.
KULTer.hu: A Majdnem Auschwitz különösképp az a könyv, amelyet rögzült előfeltevésekkel nem biztos, hogy örömmel olvas végig az ember: itt az olvasó nincs kézen fogva, helyette leginkább magát kell végigvezetnie, már csak abban az értelemben is, hogy a megértés mindig egyénhez kötött esemény. Szerinted milyen a könyv ideális olvasója?
Nem hiszek abban, hogy lenne ideális ember, ideális olvasó. Az olvassa, aki örömét leli benne. Aki kíváncsi rám. Ha unatkozik, olvasson mást, rövidebb annál az élet, hogy ne örömmel töltsük ki.
KULTer.hu: Még ha van is elmozdulás az első regényhez képest, azért az új kötet sem nevezhető hagyományos „történetmesélős” könyvnek. Van tervben, hogy a jövőben határozottabban is elmozdulsz ebbe az irányba? Vagy a Hideg bűnök után ismét a líra jön?
Kész egy kötetnyi vers, de az új regényből is van már vagy 100 oldal. Ez utóbbi a világítótorony Goranjáról szól majd, az ő életét meséli el. Mindezt egy tanítvány–mester viszonyon keresztül. Az volt az alapkérdés, ha Isten 7 nap alatt teremtette a világot, és az tökéletes, mi veszi rá a festőt, az írót, a zenészt, hogy teremtsen valami biztosan tökéletlenebbet? Mi történik benne a 10. nap délutánján? Ortodox ikonok, délszláv háború, Krakkó, kicsit közép-európai keresztmetszet, de tőlem ne várjon senki hagyományos történetmesélést. Akkor biztos nem okozok csalódást.
A fotókat Hofgárt Károly készítette.
A regény egy a KULTer.hu-n még novellaként megjelent részletét itt olvashatjátok el!
