Ami a jobboldalnak Wass Albert, az lehet a baloldalnak Erdős Virág. De miért ragadtatnánk el magunkat már a kezdetekkor a(z irodalom)politika irányába? Miért is kezdenénk polgárpukkasztó kérdésfeltevéssel az esztétikai vizsgálat helyett?
A kötet – meglehet – ezt akarja. Ezért agitál, ezért provokál és efelé mozgósít, méghozzá hatásosan. A 2013-as könyvhét egyik sikerkönyvének bizonyult kötet tizenhárom verset tartalmaz, amelyek az úgynevezett politikai költészet vitatott, ámde kétségtelenül beszéd tárgyát képező műfajában íródtak. Nem kivétel ez alól A legszebb vers és könyvbeli szomszédja, a Téli tájkép korcsolyázókkal sem, annak ellenére, hogy előbbit a végkicsengése, utóbbit pedig központi témája miatt a szerelmi lírához is sorolhatnánk a közéleti meghatározás mellett. Ezzel pedig el is jutottunk Erdős Virág legújabb kötetének egy fontos építőkövéhez: a kettős beszédhez.
A „szerelmesnek” címkézhető két verset ugyanis hasonlóan jellemzi a kettős beszéd, mint a kötet többi, szorosabb értelemben közéletinek kikiáltható költeményét. A szerelmes megnyilvánulásoknak mindent, így az érzelmi életet is átható kontextusa egy olyan életvilág, amelyet a mélyszegénység, az élhetetlen kirekesztés és igazságtalan megkülönböztetés tesz elítélendővé a vers beszélője számára. Ez az elítélhetőség egyúttal az elborzadó lírai hang számára a megnevezhetőség egyetlen lehetőségét is jelenti: az ezt a szituációt megteremtők elítéltek és felelősségre vontak lesznek, a létrehozott környezetet pedig élhetetlenként és abszurdként tárják fel az ezt is el szövegei. A rút környezetben megszülető vallomás a legszebb kereséséről – legyen az a vers vagy maga a szerelmes Másik – csupán kétségbeesett, utolsó emléke az emberinek az embertelenségben.
A legszebb vershez képest a Téli tájkép korcsolyázókkalról kevésbé állítható, hogy a szerelmes szituáció az abszurd valósággal poétikai értelemben gyümölcsöző kölcsönhatásban állna. Itt inkább előtér (szerelmi narratíva) és háttér (budapesti miliő) kettősével találkozunk, amely fogalmak használatát a vers címe és a bruegheli hasonlat alkotta keret is indokolja. A németalföldi festő(k)re tett utalás a könyv egészét tekintve fontos előképet idéz meg, hiszen a kettős képi kommunikáció és az abszurd ellenpontozás mestereként számon tartott (idősebb Pieter) Brueghel, ha tetszik, az ezt is el vállalkozásának sikeres 16. századi megvalósítója volt. Az elő- és háttérbehelyezéssel is jelentőségteljesen élő, korának visszásságait bátran felmutató flamand festő munkásságának említése a konkrét versnek mégis inkább kárára, mintsem javára vált. Ennek pedig az az oka, hogy az imént említett kölcsönösség a központi téma és kontextusa között, amely a kettős beszéd alapját képezhetné a Téli tájkép korcsolyázókkalban, a kötet többi alkotásához, kiemelten például a Magyar konyhához viszonyítva erőtlenre sikerült. Statikus elő- és háttérrel találkozunk – a bruegheli dinamikus kölcsönhatás helyett –, amely képtelen a többi vers drámaiságához képest érzékeltetni az inkriminált magyar valóság ábrázolandó abszurditását. A budapesti életérzés már-már utópisztikus könnyedséggel lesz a hangulatfestés eszközévé, igaz, a vers kezdetén világossá válik, hogy ez a hangulat a múlt része. A többi vers fényében ez tehát nosztalgikus merengésként is érthető a jelen borzalmához képest. A Himnusz versbeli parafrázisában a valóság banalitása egyértelmű, de a lírai én számára ez nem ad okot a tiltakozásra: „vérözön se lángtenger csak / hó és latyak köröttünk” (54.). A megszokott dinamika hiánya gyengíti a kettős beszédet, sőt kérdésessé teheti akár a vers kötetbeli helyét is, feltéve, hogy a válogatás ismérveként a kettős beszédmód kiélezettségét jelöljük ki. Ha ettől a szemponttól eltekintünk, a magyarság történelmi és kulturális öntudatának finom, „lábunk közt” korcsolyázó mozgására figyelve elég indokot találunk a vers beválogatására. Akár vitatjuk, akár nem a Téli tájkép korcsolyázókkal kötetbeli szerepeltetését, az bizonyos, hogy a magyar nyelvű szövegben a két angol kifejezés vájta mesterséges lékből alighanem egy is elég lett volna.
A kettős beszéd kötetformáló gesztusa különösen világosan mutatkozik meg a Magyar konyha című darabban. Az ellentétek kifejezéséhez elengedhetetlen mellérendelő szerkezet egyik tagját a szakácskönyv instrukcióinak ready made-jében, a másik tagot pedig a szakácsnyelvet hol kísértetiesen utánzó, hol pedig attól szóválasztási különbségei miatt elszakadó, s helyette a magyar valóságra utaló kifejezéssorban érhetjük tetten. A páratlan versszakok a címbeli „konyha” diszkurzusában íródnak, a páros számú strófák pedig következetesen a „Magyar” közélet visszásságait leplezik le tehát. A rendhagyó recept a korrupt közélet rákfenéi mellett a napjainkig visszhangot verő történelmi traumákra is reflektál. Az egykori kommunista diktatúra által megtűrt kettős művészi beszéd 2013-ban felerősített és egyértelműsített, leleplező kiáltása ez a költemény. Talán túlságosan is egyértelmű az, ahogy ezt a kettősséget a versszakok tördelése mellett a cím szedése is az olvasó elé írja. Elegánsabb lett volna kevésbé egyértelműen jelezni, hogy a vers nem (csak) az, aminek látszik. Erdős Virágnak azonban láthatóan nem célja az elegancia ebben a kötetben, ami egyszerre kölcsönöz mozgósítóerőt és hatékonyságot, de helyenként bosszantó direktséget is az ezt is el szövegeinek. A kevesebb, néha több, mondja a köz(hely).
Ezt a direktséget a Ma versében elkerüli a közösségért kiálló és azt képviselve önmagát kiterjesztő lírai én. Az önmagát a nyomor és a kiszolgáltatottság jelképes tárgyaként kimondó beszélő mintegy tölcsérszerű utat bejárva mondja el a keserű dedikációból következő kilakoltatás történeti magját. Aki csend volt a vers elején (26.), a vers utolsó strófáiban az egyik napról a másikra kilakoltatott gyermek lesz. A kilakoltatás tágabb körülményeitől céltudatosan a kilakoltatás konkrét aktusáig szűkülő ábrázolást az teszi izgalmassá, hogy nem fogalmaz meg értékítéletet a metaforikusan mindenné tárgyiasuló én nevében. Meghagyja a befogadónak az ítéletalkotás lehetőségét, például azáltal, hogy nemcsak az áldozattal, de a vérző szívű végrehajtóval, sőt a végzéssel is azonosul (29.). Egyedül a vers elején álló csend az, ami arra késztetheti az olvasót, hogy érzékelje: van, akiről nem esik szó a történetmondásban. A hallgatás pedig az egyetlen, de annál élesebb ítélet, amely a törvényhozókra méretik ebben a jelentéses csendben. A történetmondás eljárásában a van egy országgal rokon Ma poétikailag magasabb nívót képvisel narratológiai párjánál, ezért talán alkalmasabb lett volna nyitóversnek.
A lírai én kilétének meghatározhatatlansága jellemzi a kötet középső, hetedik versét is. A na most akkor beszélőjében a képviseleti líra régről ismert karakterével találkozhatunk, aki a közösség nevében látszólag egyértelmű felhatalmazással szól a szemben állókhoz, jelen esetben a „nagyokosok” csoportjához. A borító hátlapján is feltűnő refrén az egyre gyűlő vádpontok nyomán fokozásként hat a költemény szövegében. A vagyoni, jogi és társadalmi különbségek pólusait kiélező számonkérés a vers végére kiáltássá hangosítja a refrént, amit az élőbeszéd és a rap spontán ritmusára lüktető szakaszkezdetek a kötet egészére is kiterjeszthető alaphanggá formálnak.
A na most akkor ezen felül két okból is emblematikus képviselője lehet a kötetnek. Egyrészt a valóságábrázolásban a fekete-fehér vagylagosság szemléletét az igazság és igazságtalanság princípiumaival való legitimizálása által, másrészt a saját beszélői pozíciójának említett tisztázatlansága révén tekinthetjük jellegzetes versnek. A befogadói tekintetet lenyűgöző hatékonysággal téríti el a na most akkor és az egész ezt is el lírája egy alapvető kérdéssel való szembenézéstől: ki ruházta fel a képviselet jogával a lírai énből lírai mivé avanzsáló beszélőt? A kifejezésmódjában és problémafelvetésében a kiszolgáltatott, egyszerű emberek nyelvét és beszédhelyzetét imitáló lírai hang itt és a kötet más verseiben a hatalmukkal szociális igazságtalanságot teremtő „ti” ellenében nyilvánul meg, tehát nyelvileg állást foglal. A kísérlet tétje az, hogy a valakik nevében szólás, a képviselet maga is hatalommal jár, amelyet lehet jóra és rosszra is fordítani. Az olvasó döntés előtt áll: úgy olvassa ezeket a sorokat, hogy azokat neki címzik, tehát nagyokosként vagy úgy, mint aki kiszolgáltatott a hatalom számára. A befolyásolás abban a lélektani nüanszban rejlik, hogy a vers címzettjének megnevezése cinikus és lenéző modalitásával távolságot képez a képviselői hang és a megszólított között. Ezáltal az olvasó az elé a döntés elé kényszerül, hogy válasszon: a cinizmus és lenézés áldozata lesz vagy beáll az ártatlanok közé, akiket meg kell védenie az önkéntes képviselőnek. A döntés szabadsága és a befolyásolás retorikai ténye egyaránt adottsága a na most akkor beszédhelyzetének. A hatalom önkényes gyakorlását kipellengérező szöveg beszélője annyiban tehát maga is erőszakot követ el a befogadón, hogy kötelezően választás elé állítja, majd pedig döntésbeli szabadságát befolyásoló retorikája által szabadságában, ha nem is korlátozza, de mindenképpen manipulálja olvasóját.
Mindezt értelmezhetjük egyszerűbben is, ha felidézzük, hogy az eredeti megjelenés helye a Népszabadság volt. A na most akkort a napilapban még a makáma formára emlékeztető szövegként tördelték, a közlés médiuma azonban egyértelmű politikai térbe írta Erdős Virág prózaversét. Eszerint tekinthetünk az ellenszenves pólus allegóriájaként a politikai elitre általában és konkrétan Magyarország kormányára 2013-ban. A közéleti állásfoglalásra és fellépésre szánt politikai költészet (ki mondja meg, hogy mi a politika és mi a politikai költészet?), ne legyünk naivak, megelégedhet ezzel a céllal is. Ennél az ingoványos értelmezési lehetőségnél érdekesebb az alkotás poétikai értéke. A hatásmechanizmusok működése (így kiemelten a politikai költészetként olvasása a versnek) önmagában azt bizonyítja, hogy sikeresen vezeti befogadóját ez a líra. A költemény ritmikája, frappáns nyelvhasználata, fokozó technikája mellett kiemelten erős párost alkotnak a következő sorok: „kinek legyen párnája a / húgyos-sáros aszfalt / ki foglaljon négy személyre / ablak mellé / asztalt” (35.). A kitűnő fokozás sajnálatosan csuklik el a vers mesélő hangvételű, erőltetett befejezésekor: „Békésbe’ és Hevesbe’ / s ki menjen a / levesbe” (39.).
Az én vétkem ugyanezt a fokozó szerkezetet követi, és az Archaikus Apolló-torzó közismert magyar fordítását is imitáló caudában a na most akkornál is gyengébben sikerül a kiélesített befejezés. Az ellenpontozás ugyan megvan, ám az utolsó előtti sor „de te” (25.) szavai dadogva állják útját az egyszerű, mégis többre hivatott zárósor kicsengésének. Ugyanennek a poétikai helyzetnek nívós megoldását találjuk a Mikor kötetzáró versének feszültséggel teli keretezésében. Az én vétkem korábbi részei mindazonáltal annál kiválóbbak. Az anaforák alkotta felsorolás ezúttal nem válik fokozássá minőségi értelemben, ehelyett a mennyiségi fokozás az intertextuálisan megidézett közgyónás mulasztásra vonatkozó kategóriáját tölti meg túlcsordulóan. A hatás részben a gondolatkezdő szavak („hagytam”) hosszú szótagjait követő rövid, sűrű ritmus által felgyorsuló, majd a gondolat zárásaként legalább egy, de inkább két hosszú szótagos lassítás ritmusváltásainak tudható be. A konkrét felsorolás a magángyónás beszédhelyzetét eleveníti fel, azonban az elsorolt bűnök tárgya, a kötet koncepciójába illően, a közösségi bűnök közé tartoznak. Így létrejön az a sajátos játék, amely a magán- és közgyónás között oszcillálva a vallomás és vallás, individuum és társadalom kettősei között nyit átjárást. A lírai én, hasonlóan a na most akkor kapcsán mondottakhoz, itt is képviseleti szerepben jelenik meg. Ehhez azonban inkább úgy jut el, hogy kiterjeszti önmagát, a közösség lelkiismereteként gyónja meg a magyar valóság ábrázolt bűneit. Ez a gesztus rímel a Ma lírai énjének szituálására. Jogosult lehet az az értelmezés is, hogy nem az én kiterjesztéséről, hanem szerepcseréről beszélhetünk. A szerepcserét a lírai én úgy hajtja végre, hogy a na most akkorban megvádolt „nagyokosok” szerepében a rossz döntéseket követően felelősséget vállal tetteiért a vádló közösség (képviselője) előtt. Az első értelmezés egy hosszú, József Attiláig visszavezethető hagyomány részesévé avatja a verset, amely önmagában értékes, ám a kötet saját világán belül nagyobb poétikai jelentősége van a második iránynak.
A lírai én le-/elfoglaló önkiterjesztésének másik tanúja az „Ezt is elviszem magammal” cím, amely részben a kötet címadójává is vált. A borító hátsó fülén olvasható eligazítás akkurátusan hivatkozik az idézőjelek között szedett cím kapcsán a verset megzenésítő Kollár-Klemencz László szellemi termékére. A versparafrázis slágerként terjed megzenésített formájában. Kétségtelenül ez az egyik legerősebb szövege Erdős könyvének. Ha a kortárs magyar valóság felől olvassuk a verset, akkor az egzisztenciateremtés miatt bekövetkező elvándorlás költeménye ez, ha metafizikai értelmében vetünk számot az egzisztencia fogalmával, a halál elmenetelét verseli meg az ezt is el. Az elviendő dolgok lajstroma erre is, arra is enged következtetni, ami ismételten a kettős beszéd lehetőségét teremti meg. Nem szűnik meg a valóság két részre bontott értékelése, de a búcsú nosztalgikus beszédhelyzete többet enged láttatni a pozitívumokból, illetve a felhánytorgatható negatívumokat is rezignáltan sorolja a szükséges veszteségek közé. Sajátos párja a szóljatok légyszi a című vers mozgósító enumerációjának. Amíg a kötet elején a lírai én cselekvésbe szólítja a valóság szegmenseit, addig az „Ezt is elviszem magammal” felébresztés helyett lemondóan nyugtázza, hogy mi szegődik hozzá mozgósítás nélkül/után. Mindkét versben karakterisztikus és ezért találó észleletekből építkezik a lírai valóságábrázolás. Ezért érthető módon kevés elemmel is megkapó érzékletesség és pontosság jellemzi a kialakított világképeket. A mozgósításhoz a rap, a búcsúhoz pedig egy prózaritmushoz közeli megoldás segíti el a lírai ént.
Ezekhez a versekhez képest a közelítő, a nincs mese és a magyar gyerek gyógyítja kevéssé sikerült alkotásai Erdős Virágnak. Ha egyet mégis ki kellene választani az utókor számára, akkor az a közelítő lenne, amely kísérletet tesz a beszédmódok találkoztatására, ami azt eredményezi, hogy egyenes idézetek is más helyi értékkel ellátva, váratlanul szólalnak meg. Ennek példája lehet a „tarlott bokrai közt” (9.), amely a felújított kontextus nyomán, a fővárosi utalások miatt allúzió lesz Tarlós István főpolgármester nevére, ez pedig a beszédmódok dialógusa nélkül nem születhetett volna meg.
Végezetül utalnunk kell a kötet címére is, amely kicsinyítő tükörként mutatja meg a kötet egészét. A hiányos szerkesztésű mondat immár idézőjel nélküli idézet az „Ezt is elviszem magammal” címből, amint arra a borító korábban emlegetett mondata is utal. Ennyiben lehet ez a kötet egyike a búcsúzáskor bepakolt „száz útravalónak”, ami a szerző részéről elég szerénytelen megoldás lenne, pedig a borítókép ajtaja azt sugallja, hogy kilépési lehetőség előtt vagy – az ajtó feletti biztonsági kamera látványa miatt még valószínűbb, hogy – már a kilépés utáni helyzetben találja magát a befogadó. Lehetséges azonban a másik, önostorozóan végletes olvasat is, hiszen 2006 őszét követően a politikai költészet képviselői méltán vethetnek számot az őszödi beszéd „elkúrtuk” kifejezésével. Megkockáztatható, hogy az ezt is elkúrtuk kiegészítés sem adekvát.
Ahelyett, hogy a találgatásokat folytatnánk, arra érdemes rákérdezni, miért jöhet létre a találgatás? Mi értelme a hiányos mondatnak? A kisbetűs ezt is el mondatrészből hiányzik az alany és az állítmány. Annál határozottabb a tárgy jelenléte. A borító alapján összeolvashatjuk Erdős Virág nevével a címet és ennyiben találhatunk alanyt a mondathoz, amelynek ily módon állítmánya lehet a kötetbeli tizenhárom vers. A különböző betűszínek azonban kihúzzák a talajt ez alól az értelmezés alól is. A cím a kötethez hasonlóan nem kívánja pontosítani, hogy ki a beszéd alanya, nem tudjuk, hogy ki mondja, amit mond, és azt sem tudjuk, hogy mit akar állítani. Egyedül a tárgyraggal ellátott mutató névmás adhat kapaszkodót. Erdős Virág legújabb kötetének majdnem minden szövege ugyanerre törekszik: figyelmünket a tárgyra szegezni. A versek közélethez csatlakozó tárgya nem hagyja, hogy másra is figyeljünk. Például arra, hogy ki az, aki beszél arról a bizonyos tárgyról? A tárgy mágneses vonzerejét kialakító kötet arra sem hagy lehetőséget, hogy a megfogalmazott állítmányaira és az azokból következő állításokra reagáljunk, azokat (például a megosztottságot, a kiszolgáltatottságot, a hatalommal való visszaélést, a kibírhatatlan állapotokat) olyan természetesnek veszi, mint a levegővételt. De azt is kitakarja az eddigiekkel összefüggésben a diktatórikus tárgyat felmutató diktalírikus vállalkozás, hogy mindez hogyan mondatik el nekünk. A tárgy kizárólagossá tételét mesterien megvalósító kötet ezért válthat ki a befogadókból elsősorban politikai reakciót a poétikai helyett. Politikai jelentősége pedig van a kötetben foglaltaknak, nem is kevés. Mivel azonban, Kosztolányit követve, kritikusként csak a szépről és a rútról merhetünk valamit is megfogalmazni, csak annyit állapíthatunk meg, hogy éppen a politikai hozadéka az, ami vélhetően el fog enyészni egy-két évtizeden belül, és akkor a politikai tárgy mögül előtüremkedik a poétika, látványosabban, mint most. Poétikailag pedig ennek a kötetnek nincs túlzottan nagy jelentősége a kortárs magyar irodalomban. Ez a könyvcím nem a posztmodern jegyében hiányos. Sokkal közelebb állnak a kötethez a 19. századi magyar irodalom első felének hasonló törekvései, nem véletlenül találunk éppen erre a korszakra vonatkozóan direkt utalásokat a tizenhárom versben (pl.: 9, 49.). Ez persze korántsem negatívum. Erdős Virág ezt is el című kötete aktualitásokra egy hagyományos képviseleti poétikával világít rá, több versében is kifejezetten jó színvonalon. Ezt is elérte.
Erdős Virág: ezt is el, Magvető, Budapest, 2013.
