„Van-e olyan mondat, amit csak nő fogalmazhat meg?” – tette fel a kérdést Papp András író Forgách Andrásnak legújabb, 12 nő voltam című novelláskötetével kapcsolatosan. A könyv debreceni bemutatóján szó esett apáról s lányáról, szerelmes kövér nőről, balettozó kislányról, eszkimó feleségről és a rejtőzködés misztikumáról. Ugyanis Forgách András is ezt tette: rejtőzködött. De mostanra minden felszínre került.
A 12 nő voltam című könyv ősszel látta meg a napvilágot, viszont az író elmondta, hogy a novellák némelyike már korábban megszületett, ahogy ő fogalmazott: „rendelésre”. Néhány éve húga, Forgács Zsuzsa szerkesztőként női szerzőkből álló elbeszéléskötetet tervezett kiadni. Mikor végül az egyik novella írója elállt a közléstől, megkérte Andrást, hogy írjon neki egy új szöveget, női álnéven. Ekkor született meg Forgách András első, de nem az utolsó női énje, András Hanna, s egyben a 12 nő voltam kötet első novellája, az Alekszej. Később ezekbe a női szerepekbe bújva olyan gátlásokat vetett le magáról, melyekkel Andrásként nehezen tudott megbirkózni, így nem csak a történetek sikere késztette a folytatásra.
A szerepjátszás és a nemváltás vonatkozásában Papp András részéről jogosan merült fel a kérdés: el kellett-e nyomnia Forgáchnak írás közben férfi identitását? A válasz meglepően evidens: nem, mégpedig azért nem, mert az író egyébként sem tartja magát egy, a sztereotipikusan „macsós”, kemény férfinak. „Túl sok bennem a női érzékenység, az empátia” − mondta. Így nem okozott különösebb nehézséget a belehelyezkedés ezekbe a női szerepekbe, sőt új személyiségei ötletekkel, tippekkel látták el írás közben, ami még gördülékenyebbé tette az alkotás folyamatát. A szerző elbeszéléseinek kiadásával kapcsolatos ellenkezése hiábavalónak bizonyult: húga nem sokáig engedte titkolni, milyen jó női író is valójában. Ilyen úton került az olvasók elé a 12 nő voltam.
A beszélgetés során szó esett a könyv történeteinek témaválasztásáról. Ha ugyanis kezünkbe vesszük a könyvet, s elolvassuk a borító hátoldalára írt szöveget, rögtön feltűnik, hogy nem mindennapi helyzetekkel találkozunk az elbeszélésekben. Olvashatunk egy nőről, aki egy eszkimóhoz megy férjhez, egy másikról, aki az űrben akart csókolózni, egy harmadikról, akit a legjobb barátnője meggyilkolásával vádolnak, egy negyedikről, aki a Budapest−Párizs járaton lefogy 25 kilót és így tovább, míg elérünk a tizenkettedikig, aki egy széthasított fejű férfit szeretett. Ezen egzotikusnak mondható történetek olvasása igényel egyfajta szürreális fantáziát a befogadótól. Mindegyikben van valami abszurd, de valamilyen módon bele kellett helyezni őket a hétköznapok világába ahhoz, hogy hitelesek legyenek és valószerűként fogadják el őket az olvasók. Erre jó példa az ötödik novella – A madárkülsejű kutya, aki szereti a hazáját –, amely egy tolmácsnőről szól, aki férjhez megy egy eszkimóhoz, pedig utálta a hideget és a férje szagát is, és akinek tulajdonképpen a mestersége a közvetítés, a nyelvek közvetítése, de az írás mint olyan maga is lényegénél fogva az.
Forgách nem akar nagy igazságokat és közhelyeket megfogalmazni a nőkről. Mindössze egy kalap alá gyűjti azokat a motívumokat, de nevezhetjük őket akár toposzoknak is, melyek mindannyiunk – és azt hiszem, itt nem csak a nőkről beszélhetünk – életében meghatározó szerepet játszanak: szerelem, anya, apa, karrier. Vékony Anna színművésznő ekkor egy idevágó részlet felolvasásával kapcsolódott be a beszélgetésbe, a szöveg egy kislányról szólt, aki táncosnő szeretett volna lenni. A kislány „pályafutása” tulajdonképpen a semmivel kezdődött, ugyanis a tánctanárnő, Amália minden alkalommal odaállította a tükörterem kellős közepére, ahol mozdulnia sem szabadott, s bizonyos, hogy az ebből tanult fegyelem és szigor tette őt később sikeres és elismert előadóművésszé.
Papp András szerint a tudatos szerkesztettség egy olyan poétikus nyelvet kölcsönöz a novelláknak, amely egységessé teszi a könyv szövegvilágát. Ez a homogénnek mondható hang lehetőséget ad arra, hogy egy nagy egészként, ne pedig sok kicsi, egymástól független történetként olvassuk a könyvet. Az író azt is megerősítette, hogy valóban vannak olyan szálak a novellák között, melyek összefutnak, mintha egyik és másik nő élete egybefolyna, viszont hozzátette, hogy ez nem szándékolt szerkesztési technika volt a részéről. A könyv szinte magától született, Forgách nem foglalkozott olyan kérdésekkel, hogy legyen-e a nőknek közük egymáshoz. Persze, az ismétlődő motívumok ezt nem teszik kizárhatóvá.
Egy képzeletbeli keretet adva a beszélgetésnek, s ezzel egyidejűleg némi magyarázattal szolgálva a címválasztásra is, az író beavatta a hallgatóságot az utolsó novella történetébe. Papp András ezekkel a szavakkal illette az utolsót: „Tökéletesen megírt elbeszélés, sikertörténet!” Maga a cím is hatásos befejezésnek bizonyul: A tizenkettedik. A novella egy a Brassó–Budapest vonatjáraton dolgozó pincérnőről szól, aki énekesnő szeretett volna lenni. Ami inkább utóbb, mint előbb, de végül megvalósul. Ebben a történetben válik világossá az olvasó számára, hogy a 12-es tulajdonképpen egy misztikus szám: minden tizenkettedig reinkarnáció lehetőséget ad arra, hogy az igaz szerelmesek találkozzanak. A nő a novellában pedig Puccini Pillangókisasszonyának 12-ik jelenetéből énekel, s a 12-es szám végigkíséri a könyv egészét.
A beszélgetés végezetével szó esett Forgách folyamatban lévő munkáiról. Jelenleg Nádas Péter Párhuzamos történetek című művének színpadra vitelén dolgozik – magát az ötletet a szerző, Nádas igen humorosnak és egyben lehetetlennek vélte, hiszen bonyolult vállalkozásról van szó. Továbbá felvetődött a kérdés, hogy lesz-e folytatása a 12 nő voltam című könyvnek, de az író nem gondolkodik ilyesmiben. Azért egy lelkes érdeklődő felvetette, a 12 férfi voltam című kötet lehetőségét is, amitől a szerző egyáltalán nem idegenkedett, sőt hálásan megköszönte az ötletet. Nagy izgalommal várjuk hát a folytatást.
Forgách András 12 nő voltam című kötetének bemutatója, Libri Könyvesbolt, Fórum, Debrecen, 2013. november 21.
A fotókat Áfra János készítette.
