A lemezkiadók idén valósággal elkényeztették a hetvenes évekbe visszavágyó zenerajongókat: új albummal jelentkezett többek között a Deep Purple, a The Stooges és a Black Sabbath. Ebbe a sorba állt be a csaknem négy évtizede játszó Motörhead is, akik októberben jelentették meg huszonegyedik albumukat Aftershock címmel – utórengésekre azért ne nagyon számítsunk, inkább egy izgalmasan összerakott, pörgős és minőségében talán minden eddigit felülmúló hanganyagra.
A lemez címe valóban megtévesztő lehet, mintha valami utolsó erőből kilehelt búcsúzóról lenne szó, holott ez korántsem így van. A lemez igazi, kemény heavy metal, némi bluesos és punkos beütéssel fűszerezve, ahogyan ezt már a zenekartól megszokhattuk, egyszóval nem úgy tűnnek, mint akik már belefáradtak a rock’n’roll-ba. Bár rocksztárként megöregedni kiégés és elpuhulás nélkül önmagában véve is hatalmas teljesítmény, az Aftershock ettől sokkal többet teljesít: a megszokott, hamisítatlan Motörhead-hangzás mellett valahogy azt az érzést kelti bennünk, mintha most a hosszú stagnálás után kicsit szintet is lépett volna a banda. Azt ugyan már a korábbi lemezeket hallva is sejthettük, hogy ebből már nem lesz floridai nyugdíjas otthon, de nem sokan hitték volna, hogy ennyi év és kiadott lemez után még számíthatunk ekkora zúzásra.
A legtöbb kritika hosszan taglalja, hogy mennyire összeszokott a zenekar, hogy hány évesek és milyen egészségügyi meg egyéb problémáik vannak – de szerintem ez teljesen lényegtelen, a teljesítményükkel ezúttal igazán magasra tették a lécet, amit talán nem is fog más zenekar egyhamar felülmúlni. A tehetségüket, a profizmusukat szintén lényegtelen tárgyalni – aki még nem hallgatott Motörheadet (létezik ilyen?), az is nagyon hamar ráérez a stílusukra, akár az Aftershock-ot, akár más albumukat hallgatja. A felállás egyszerű: van egy világklasszis dobosuk (Mikkey Dee), egy villámgyors gitárosuk (Phil Campbell) és egy élő legenda énekes-basszerosuk (Lemmy Kilmister), akinek olyan a hangja, mintha rozsdás szögeket evett volna reggelire. Nagyjából úgy kezdték, mint bármelyik rock zenekar, mégis véghezvitték azt, ami a zene világában szinte lehetetlen: szinte jobban bírják, mint negyven éve, s tudnak újat mutatni, miközben ők maguk nem változtak semmit.
Az albumon hallható számokat szépen be lehetne osztani mindenféle kategóriákba, mint Ady költészetét a középiskolában: vannak a szerelmes témájú dalok (Lost Woman Blues), az apokaliptikusak (Death Machine), meg az ars poeticák (Do you believe). Persze a repertoár ettől sokkal komplexebb, hiába mondják sokan, hogy „a Motörheadnek minden száma ugyanolyan”. Az albumot a meglehetősen zúzós Heartbreaker indítja be, mint bedöglött motort egy jól irányzott rúgás, és a nagyjából hasonló kaliberű Paralyzed zárja le. (Előbbihez már kész a videoklip is, Lemmy meglehetősen LSD-s hatású rajzaival.) Mindkét dalban, illetve az album közepe táján elhelyezett Going to Mexico-ban is hallható a kísérleti jelleggel bevezetett és remekül bevált visszhangtechnika, ami az eddigi albumaikon nem igazán volt jellemző.
Viccesek az életmű korábbi eseményeire való apró utalások, visszajátszások, amelyek dallamfoszlányok, rímek szintjén jelennek meg, és talán csak a nagyon elkötelezett rajongók veszik észre őket. Ilyen például a Queen of the Damned-ben feltűnő „She’s coming up here / Let’s make it very clear” rímpár, ami a rockhimnusz-kategóriás Born to Raise Hell kezdősorait idézi meg. Ha már Queen of the Damned, az egyébként iszonyúan gyors és punkos szám címe véletlenül megegyezik egy filmével, ami pont a rockzenén keresztül elérhető istenülés témáját tárgyalja (melyhez a zenekar, vagyis inkább Lemmy olyan közel került, amennyire csak lehet).
Visszatérve az albumra: részben a számok tudatos és hatásos elrendezéséből adódik, hogy a hallgatóság nem sok pihenőt kap, a különböző témájú, stílusú és tempójú dalok látszólag random módon váltják egymást, mégis felfedezhető valamiféle kiegyenlítődésre való törekvés. Bár több a kicsit dühös, depressziósabb vagy kiábrándultabb dal (End of Time, Death Machine, Knife), összességében megmarad a pozitív alaphang. A szex, drog, rock’n’roll hármasát sokadjára is felvonultató szövegek és mindehhez a tényleg nagyon pörgős zenei aláfestés már önmagában elég katartikus élményt nyújt a műfaj kedvelői számára, a lassú számok is szokatlan élvezetet nyújtanak az üvöltéshez szokott füleknek. (Ne feledjük, a világ leghangosabb zenekaráról beszélünk és ez hivatalos!) A legszívmelengetőbbek talán mégis azok a produkciók, amelyekben egyfajta rocker-életbölcsességként megjelenik a sok-sok év tapasztalata, némi önironikus humorral és töretlen pozitív hozzáállással egybegyúrva. Ilyenek például a Do you believe és a más kritikák által eléggé elmarasztalt, szerintem viszont zseniális Keep Your Powder Dry.
Hogy van-e valami kevésbé jól sikerült az albumon? Talán elfogult vagyok, de nagyítóval sem sikerült hibát találnom, még a méltán híres Ace of Spades-nél vagy a 1916-nél is jobban tetszett a lemez. Különösen elismerésre méltónak tartom például, hogy sikerült a műfajon belül, kompromisszumok nélkül egy nagyon igazi és mégis sokak által szerethető, emészthető rock’n’roll életérzést közvetíteni az Aftershock-on is. Nincs benne semmi agyonhúzott gitárszóló, semmi túljátszott keménykedés, és a legfontosabb: a hangzás a profi hangtechnika ellenére is egészen nyers és durva (persze nem annyira, mint a ’77-es Bomber-é, de ennyi finomodás még belefér). Ha túl sok nem is maradt a rock’n’roll hajdani dicsőségéből mára, ez az album némiképp kárpótolhat minket a kortárs popsztároktól vagy a tehetségkutatóktól elszenvedett zenei sérelmekért.
Motörhead: Aftershock, Vimpex Music / Musiworld 2000 Bt., 2013.