„Semmi nem örök a világban, így az sem, amit hétköznapi értelemben magunknak gondolunk.” Az állandó mozgásban létről, a folytonos megújulásról, zene és irodalom összehangolásáról beszélgettünk Oravecz Péter költő, zenésszel.
KULTer.hu: 11 év hallgatás. Azt beszélik, hogy ez alatt az idő alatt kerestél valamit a nagyvilágban. Mi volt az, amit ilyen sokáig kellett kutatni? Végül sikerült megtalálnod?
Ez a 11 év hallgatás nem egészen felel meg a valóságnak. Egyrészt publikáltam folyóiratokban, másrészt írtam is rengeteget, de mint tudjuk, az írás csöndes műfaj, nem jár hangoskodással. Zenészként már nagyobb zajt csaptam környezetemben, játszottam aluljárókban, vendéglátóipari egységekben, tanítottam is, végül úgy döntöttem, zenéből kívánok megélni, és elkezdtem a legkülönfélébb műfajokban kipróbálni magam. Zenei karrierem szépen alakul (Sobre fuego, Manoya, FlamenCorazón Arte, Spiral Road, Ravine), az írói miatt pedig nem aggódom, sosem akartam megélhetési irodalmár lenni. Amennyiben hallgatás alatt a harmadik kötetem után keletkezett űrt értjük az írói életrajzomban, úgy ez valóban helytálló, rengeteg munkámba telt, hogy három kötetre való szöveget egy kötetté rostáljak. Hívhatjuk hallgatásnak, hogy eltűntem jó időre az irodalmi életből, ez egyfajta böjt volt, másfelől meg akartam erősödni belső világomban, hogy független és előítéletektől mentes alkotóként kapcsolódhassak vissza a kortárs művészeti vérkeringésbe. Azt, hogy Az év versei és a Szép versek antológia egyaránt száműzött névsorából, már inkább a kilétem elhallgatásának nevezném, de erről ne engem kérdezz, ennek hátteréről semmit nem tudok.
KULTer.hu: Miért fontos számodra az utazás, az úton levés, ami a legutóbbi könyved meghatározó motívuma lett?
Az utazás hozzászoktatja az embert a halálhoz. Semmi nem örök a világban, így az sem, amit hétköznapi értelemben magunknak gondolunk. Ami jön, fogadjuk, ami megy, engedjük. Ez a szlogen már Facebook-közhely, de jobbat még nem talált ki senki.
KULTer.hu: A Tökéletes délután verseit erősen áthatja az ironikus hangnem. Mit gondolsz, vajon így könnyebben meg tudsz világítani az olvasók számára jelenségeket, át tudod adni a világról alkotott látásmódodat?
Mindig is hajlamom voltam az iróniára, bárki hülyeségén jót mulatok, a magamén is. Az a részünk, ami több ezer éve az irónia tárgya, valójában nem hozzánk tartozik, és csak az veszi magára, aki megszokta, hogy ezzel a „részével” azonosítja magát. Valójában az az igazi önvalónk, aki figyel minket, és jókat mulat a tévedéseinken – és mindezt szeretettel teszi. Minden olyan gesztusunk, ami formálisan iróniának hat, de más a forrása, valójában hamis önigazolás és káröröm.
KULTer.hu: Az egyik visszatérő, kedvelt témád a hajléktalanság. Mennyire mutat túl ez a motívum a költészetedben az utcán fekvő vagy kéregető hontalanokon? Mennyire látod ezt a közéleti problémát jelentősnek?
Túlzás, hogy a legkedveltebb, de több kötetemben is megjelent. A hajléktalanság mint jelenség rengeteg kérdést vet föl szociális, pszichológiai, filozófiai és vallási értelemben is, amit most nem szeretnék agyonrészletezni. Őszinte leszek, ugyanannyira taszít a hajléktalan életmód, mint amennyire vonz is. Irtózom az igénytelenségtől, a hitetlenségtől, mert néhai önmagamat juttatják eszembe, akinek még nem sikerült maradéktalanul megbocsátanom. Ugyanakkor volt egy csodálatos beavatásom is egy budai templomban, ahová egyszer elmentem – magam sem tudom, hogy miért, mert nem szoktam templomba járni. Részt vettem egy misén, ahol a sok szentfazék egy pillanat alatt kiközösített egy (valaha vélhetően pszichiátriai kezelésre szoruló) hajléktalant, akinek rajtam kívül senki nem volt hajlandó megfogni a kezét a közös éneklés alatt. Mellé álltam, ne érezze magát utolsó senkinek a világ legviccesebb karaoke show-jában, ahol szigorú tömeg blattol falra vetített imádságokat. Egy könnyfakasztó mosolyt kaptam cserébe, ami örökre szívembe égett.
KULTer.hu: A könyv megjelenése óta eltelt két évben mivel foglalkoztál?
A Tökéletes délután kötetet 2011-ben zártam le, a legfrissebb szövegem benne 2010-es. Január végén szeretném befejezni ötödik verseskötetem, amely már hívebben tükrözi mostani világlátásomat és életvitelemet. Az előzőhöz képest keskenyebb, egységesebb könyv lesz, a címét is elárulhatom: Tigrisfogat. Az új kötetem majd’ minden szövege megjelent már folyóiratokban, magam is elcsodálkoztam ezen. A József Attila Körnek és jóakaróimnak hála, egyre több alkalmam nyílik lehetőségem szerepelni felolvasóesteken, irodalmi rendezvényeken, ahol nem egyszer zenészként is közreműködöm. Amúgy az elmúlt egy évben rengeteg érdekes dolog történt velem: kétszer voltam szerelmes, továbbképeztem magam az alternatív gyógyászat területén és elkezdtem rendszeresen sportolni, hogy legalább idősebb koromban éljek egészséges életet, ha már ezt ifjúként elszalasztottam.
KULTer.hu: Milyennek látod a zene és vers kapcsolatát a saját alkotói világodban? Hogyan egyezteted össze magadban a költőt és a zenészt?
Annyi mindennel foglalkozom, hogy rá se férne egy névjegykártyára. Még nem mondtam le arról sem, hogy képzőművész legyek. Ha nem tudnám összeegyeztetni őket, szétesnék darabokra. Minden kreatív tevékenységem ugyanonnét fakad, csak hol ilyen, hol olyan formát öltenek – nehézséget inkább az időbeosztás jelent, ám egyre fegyelmezettebb vagyok: a 2013-as határidőnaplómnak szorgalmasan telefirkáltam minden oldalát.
KULTer.hu: A Tökéletes délutánban nagyon sokhangú versvilág jelent meg, valamiért vonzódtál az hommage-okhoz is. Ez a fajta kísérletezés a visszajelzések szerint milyen eredménnyel járt, s ezek nyomán körvonalazódott már, melyik irányvonal vihető tovább a most elkészülő könyv után?
Elegem lett az hommage-okból. Rég nem művelem őket, de mint mondtam, a legutóbbi kötet nagy időintervallumot ölelt át, így ezek is belekerültek. Kiírtam magamból a példaképeimet és az aktuális kedvenceimet, hogy többé ne kísértsenek. Másképp kell továbbvinnem szellemi örökségüket, mégpedig úgy, hogy magamban kell megtalálnom őket – illetve azt, amit ők is magukban találtak. Weöres azt mondta: „még síromban is azokkal tartok, akik (…) bátran túllépnek a bearanyozott hülyén”. Remélem velem tart, hogy majd rajtam is túlléphessenek.
A fotókat Áfra János készítette.
