Nevéhez illő újabb bemutatóra vállalkozott a Karinthy Színház, amikor Karinthy Ferenc Nők című darabját tűzte műsorra, Karinthy Márton rendezésében. A Karinthy-örökség, Frigyesé és Cinié is, még mindig tartogat meglepetéseket.
Karinthy Márton jó érzékkel látta meg (és persze tudta is) már annak idején, hogy a Karinthy-életművek bőségére színházat lehet alapítani, és természetesen nemcsak erre az örökségre, hanem a magyar vígjáték-irodalom és társalgási dráma hagyományára is. Felfedezte és azóta is rendszeresen felmutatja a régiben az újat, a mait, a posztmodern korban is továbbélő modernség és késő modernség életképességét.
A színmű alapja az Aranyidő című kisregény, amelynek hányatott sorsát maga a szerző így rögzítette Naplójában, 1971. február 27-én: „(m)egjelent a Három huszár. Benne, egyéb régi és új novellák közt, végre az Aranyidő is. 13 évvel a megírás után, most jelenhetett meg kötetben.” A téma azonban nem hagyta nyugodni, át is dolgozta tévének, rádiónak, sőt a színpad számára is, ez utóbbi ötletét már 1971. augusztus 16-án megfogalmazta Naplójában. „Közben van egy darabtémám, egy komédia. 3-4 hét alatt játszva össze lehetne dobni. És biztos, nagy siker, én ilyet nem írok le felelőtlenül. Egy darab, aminek Nők a címe, és csupa röhögés, és én írom, és a Madách eljátssza, az ma biztos siker. De egyelőre mégse tudok nekiülni.” Így történt, hogy a terv több évtizednyi alvó állapot után csak 2013 decemberében valósult meg, Deres Péter dramaturg és Karinthy Márton együttműködésének köszönhetően. Az eredetileg röhögős komédiának elgondolt változatból napjainkban is megszólaló-megszólító, aktuális, groteszk játékot komponált a rendező és a Karinthy Színház nagyszerű társulata.
A groteszk szemlélet áthatja a darab alaphelyzetét és a szereplők viselkedését. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az eredeti elbeszélés címe Aranyidő, csakhogy miféle aranykor ez? Nem az úgynevezett boldog békeidők langyos, napsütéses kényelme elevenedik meg, hanem éppen ellenkezőleg, a magyar történelem és Budapest legsötétebb korszaka. A második világháború végnapjai, a pincében töltött ostromhetek 1944 decemberétől ’45 februárjáig. Ezt az időszakot aranykornak nevezni csak cinizmussal (!) vegyes, halált megvető bátorsággal lehet, vagyis olyan cinizmussal, amely a legkényesebb témához is pesti vagánysággal közelítő szerző összetéveszthetetlen sajátja.
Mert van ugyanis valaki, akinek bizonyos értelemben mégiscsak beköszönt az aranykor a legkomorabb, vészterhes télben. Ő a darab Beregi Józsija, harminc körüli fiatalember. Származása miatt bujkálnia kell a halálos veszedelem elől, s hol máshol találna menedéket, mint a lányok, asszonyok szoknyája alatt? Józsi rutinos nőcsábász, és a „csak egy nap a világ” elterjedt életérzésének idején sikeresen hódítja meg a legkülönbözőbb korú és társadalmi helyzetű hölgyeket, ügyesen kihasználva testi-lelki adottságait. Jó svádája, behízelgő, már-már alázatos modora rendre elnyeri a nők tetszését, akik csakhamar pártfogásukba veszik. Dányi Krisztián alakítása nemcsak elhiteti, hanem kellően ellenszenvessé is tudja tenni ezt a figurát, még akkor is, ha mindvégig tudjuk, hogy Józsi szó szerint az életéért küzd. Játéka a groteszknek megfelelően erre a kettősségre épül. Miközben szánjuk és drukkolunk neki, hogy túlélje a rá leselkedő veszélyt, bosszankodunk is sikerein, közhelyeket mondó, nőket elszédítő, felületes lényén.
Az, hogy először egy jólelkű prosti fogadja be, és kedveseként bújtatja, eteti, védi, vigasztalja, még nem nagy kunszt. De Józsi elszédíti a rutinszerű pásztorórákhoz, gyors menetekhez szokott Nellit, aki bele is szeret az érzelmi illúziókat nyújtó, nyájas férfiba. Az előadás legjobb alakítása Murányi Tündéé. Erős, kiérlelt megformálásában Nelli egyszerű gondolkodású, őszinte lány, esendő és vágyik a szeretetre. Messze kimagaslik a kalandokba bocsátkozó nők közül. Semmiféle hősiesség nincs benne, és nem is meggyőződésből vagy anyagi érdekből rejtegeti Józsit. Tragikomikus, hogy ő, a közönséges, megvetett kis lotyó a legtisztább lélek az ölelésért ácsingózó nagyságák és úrilányok számító világában. Nem kisebb feladatban és ugyancsak meggyőző játékkal kelti életre az élveteg Ferenczinét Bencze Ilona. Már az első pillanattól sejthetjük, hogy finomkodó tartózkodása mögött kielégítetlen kéjvágy lappang. Mindvégig magas szinten tartott, egységes jellemábrázolásával hangsúlyos ellenpontja, sőt ellenfele Nellinek. Ferencziné mániákusan – és feleslegesen – dresszírozza érettségi előtt álló lányát, Adrit, aki kénytelen-kelletlen engedelmeskedik is, de az esze láthatóan egészen máshol jár. A csitrit Gáspár Kata játssza, üdén, pajkosan, kétértelműen, hibátlanul.
Józsi természetesen Adrit is (és lehetőleg mindenkit) hajlandó bevezetni az örömök felsőbb iskolájába. Neki aztán tényleg van csodafegyvere. Egyszerre idegborzoló és röhögni való, tragikus és komikus az a mód, ahogyan még a nyilas Mikuczné pisztolyától is megmenekül azzal, hogy a kegyetlen, bosszúálló asszony szeretője lesz. Kerekes Viktória első pillantásra túl szépnek is tűnik ehhez a szerephez, de éppen a gonoszságban felvillanó szépség és a gyilkosságokra ösztönző egyéni motiváció árnyalt kibontásával teszi érthetővé a bonyolult szituációt. A kisebb szerepeket játszó színészek szintén nagy odaadással, tehetségük javát mozgósítva teremtik meg a pince társadalmának sokszínű közegét, amelyből néhány mondattal külön drámai sorsot teremtve kiemelkedik a jobb napokat látott alezredes alakjában most is kiváló Cs. Németh Lajos és a méltóságát őrző alezredesnét finom érzékenységgel alakító Tímár Éva.
Karinthy Márton rendezése a megrendítő és nevettető izgalmas egységét teremti meg, miközben hihetetlenül sok szereplőt tart mozgásban a viszonylag pici színpadon. A szűk térben szorosan egymás mellett látjuk a pincelakók celláit, érzékeltetve a zsúfoltságban az egymásra utaltságot. A helyszínek gyors változását a dramaturgiába szervesen beépülő forgószínpad működése segíti.
A bemutató – a Karinthy Színház jellegéhez méltón – nemcsak a szokatlan témaválasztást, hanem a játékidő tagolását tekintve is szinte fordulatot hoz napjaink színjátszásában. Ma, amikor több felvonásos műveket is egy részben láthatunk, Karinthy Márton visszatér a klasszikus három felvonáshoz. Akiknek talán meghökkentő volt a két szünet, az előadás végére ők is felismerték, hogy a rohanó, mobilos világban visszakapták a kikapcsolódás alapvető lehetőségét, a nem sietős, átélhető, igazi színházi este élményét.
Karinthy Ferenc: Nők. Rendezte: Karinthy Márton. Játsszák: Dányi Krisztián, Murányi Tünde, Bencze Ilona, Gáspár Kata, Kerekes Viktória, Tóth Zoltán, Németh Gábor, Vertig Tímea, Cs. Németh Lajos, Tímár Éva, Balázs Andrea, Kiss Gábor, Rábavölgyi Tamás, Földvári Péter, Inoka Péter és a Nemes Nagy Ágnes Színészképző diákjai. Karinthy Színház, Budapest, 2013. december 20.
A fotókat Nagy Dániel készítette.
