Új évadhoz érkezett a Versek szódával, avagy költők másképp sorozat, immár a Nemzeti Színházban, így stílszerűen 2014 első vendége maga az ötletgazda, Szentmártoni János volt, aki pályája alakulása mellett örömmel mesélt lányával való kapcsolatáról, utazásairól és életútja más apró-cseprő dolgairól is.
Manapság egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy a kortárs irodalom csak akkor jut el szélesebb közönséghez, ha valamivel megbolondítják az irodalmi esteket, ha a versek felolvasása mellett más elemek is helyet kapnak a műsorban. Ebből a szempontból a Versek szódával sorozat egészen remek kezdeményezés, hiszen egy apró trükkel képes fogyaszthatóvá tenni a kortárs költészetet: népszerűségét és sikerességét teatralitásának köszönheti. A befogadó egy színpad előtt találja magát, ahol egy aprólékosan megrendezett forgatókönyv szerint zajlanak az események: a főszereplő maga a költő, jelen esetben Szentmártoni János, aki ilyenkor nyilvánvalóan humoros és anekdotázós maszkját ölti magára, hogy a közönség jól szórakozzon és sokat nevessen, a mellékszereplők pedig a társművészek, akik az est fényét hivatottak emelni. Az egyes felvonásokban Mikos Ákos kérdésekkel igyekszik költőnket kibillenteni komfortzónájából, a felvonások közti szünetekben pedig a tánc, a zene, a versolvasás kap teret.
Az alapötlet nagyon jó és láthatóan működik, a közönség a megfelelő helyeken nevet fel és tapsol, azonban ennek ellenére vagy épp emiatt nekem tömény a dózis a bulváros, talkshow-s elemekből. A moderálással kissé erőltetett jópofaságok sokkal inkább Szentmártoni vicces élethelyzeteit helyezik előtérbe, költészetéről csak néha-néha esik szó. (Pedig az a cél, hogy a laikus olvasó is kedvet kapjon kortárs magyar művek olvasásához.) Az első felvonásban például nagyobb hangsúllyal szerepelnek az olyan apróságok, hogy a műsorvezető hogyan tölt szódát, továbbá, hogy Szentmártoni izgul-e – illetve, mennyire zavarja, hogy a nézőtér sötét, s ezért nem lát arcokat –, ahelyett, hogy mélyebben belemennének, miként alakul a költő és a nyilvánosság kapcsolata napjainkban. Sajnos csak az említés szintjén kerül szóba, hogy Szentmártoni elvonultan alkot és szereti a magányt, ugyanakkor fontosnak tartja azt is, hogy időnként megmutatkozzon és találkozzon olvasóival, mert nem öncélúan, hanem a befogadónak alkot.
A prologoszt követően Tóth László előadásában hangzik el a Szerda című költemény, majd a beszélgetés során Szentmártoni lányához fűződő viszonyára terelődik a szó. A költő elmondja, hogy a gyerekversekre még nem hangolódott ugyan rá, de lányának már sokszor írt műveket. Beszél még kapcsolatukról, elmeséli, hogy neki emberileg volt nagy tapasztalat az apává válás, és azt is, hogy ugyan kevés időt tudnak együtt tölteni, mégis nagyon jó a viszonyuk, hiszen a lánya jól tolerálja „idegbajait”, „hisztijeit”. Gyorsan felmerül az is, hogy Anna valószínűleg nem fogja követni édesapját a pályán, hiszen írni és olvasni sem szeret, a tánc viszont szenvedélye, amiről a következő percekben mi is megbizonyosodhatunk: Szentmártoni Anna Lélegezz című darabját adja elő, ami feledteti velem az előző percek lazaságát.
A kortárs táncot követően változik a díszlet: a „Konyhából” a „Nappaliba” kerülünk, ahol Mikos újbóli szódatöltését követően Szentmártoni családi fotói jelennek meg a háttérben, ami újabb történeteket idéz fel költőnkben. Elmeséli, hogy gyermekkorában asszonyok között nőtt fel, így elég sokáig anyámasszony katonája volt, de megtudjuk azt is, hogy igen korán elkezdett verseket írni a különféle családi eseményekre vagy a testvérei számára, amiket a rokonok egészen jól fogadtak, mígnem egyszer Szentmártoni bejelentette, hogy ezzel akar a későbbiekben foglalkozni. A gyerekkor emlékei után a költő a Magyar Naplónál töltött tíz évéről mesél, hogy milyen hatalmas élményt jelentett számára az irodalmi közegbe való bekerülés, majd megtudjuk azt is, hogy 2007-ben egy szakácstanfolyamot is elvégzett, és hogy szívesen dolgozna profi séfként is.
A háttérben pörögnek a képek, Szentmártonihoz pedig újabb vendég érkezik Tarján Tamás személyében. Itt a diskurzus ledobja magáról közhelyeit, Tarján arról beszél, hogy Szentmártoni nemzedékére még erősen ránehezedett a rendszerváltás terhe, de úgy érzi, hogy a ’90-es években indult alkotók köre tágas és sokarcú, valamint rendkívül mozgékony, így az ekkor indult költők mindenféle szerephez jól tudnak alkalmazkodni. Szerinte ez így van Szentmártoni esetében is, aki „egy angol úr, hiszen minden kihívásnak eleget tesz”. A rövid beszélgetés után elhangzik egy újabb költemény, a Befejezhetetlen vers önmagunk állásáról, majd Tarján néhány perc erejéig lehetőséget kap a vers elemzésére. Az irodalomtörténész igyekszik szórakoztató maradni, de közben azért fontos megállapításokat tesz a vers kapcsán. Kiemeli, hogy Szentmártoni költészetében minden a végkifejlet, a csattanó felé halad, és már épp belemenne a mélyebb dolgokba, amikor Mikos elköszön tőle, mi pedig újból képeket kezdünk nézegetni.
Szentmártonit látjuk a Puerto Rico-i tengerparton, majd Miamiban és Sydneyben, a költő pedig elmeséli, hogy számára nagyon fontosak ezek az utazások, hiszen általuk emberileg képes többé válni. Ezen a ponton kerül szóba a spanyol nyelven megjelentetett kötete, az El perro is, aztán a költő azért hangsúlyozza, hogy nem muszáj ahhoz messzire utaznia, hogy jól érezze magát. Az Őrség nyugalmas területein például jól ki tud kapcsolódni, de az iszkázi Nagy László Emlékház is fontos helyszíne életének.
A beszélgetés végén Szentmártoni az Írószövetségben végzett munkájáról is beszél röviden, majd szóba kerül, hogy dalszövegeket is ír, méghozzá a Furcsa Vendég zenekar számára, akik ennek apropóján az est zárásaként négy dalukat el is játsszák.
Versek szódával – Beszélgetés Szentmártoni Jánossal, Budapest, Nemzeti Színház, 2014. január 15.
A fotókat Bach Máté készítette.
