Kukorelly-esten lenni jó, mert a szellemes anekdotáknak köszönhetően figyelmünk végig kitart. A költő önironikus megjegyzéseivel, végeláthatatlan monológjaival folyton megnevetteti közönségét. Kukorelly-esten lenni felüdítő, hiszen Bandi nonstop életkedve öt perc után mindenkit magával ragad. Így történt a PIM-ben is, ahol Németh Gáborral és Havas Judittal beszélgetett.
Az est Kukorelly ’89-es kötetének címét viseli: Én senkivel sem üldögélek, ami jelen esetben meglehetősen paradox, hiszen a költő most épp másokkal ücsörög, sőt láthatóan jól is érzi magát ebben a helyzetben. Németh Gábor kérdésére reagálva meg is jegyzi, hogy ő nem egy mizantróp alkat, ha van ideje, akkor szereti azt társaságban eltölteni, a cím csak vicc lett volna, persze annyira azért nem jó, teszi hozzá, hiszen csak néhányan nevettek. A beszélgetés pedig azért kapta meg ezt a „titulust”, mert ez egy jól hangzó cím, ami ráadásul még félre is viszi az embert.
A rövid felvezetés után, mivel életműbeszélgetésről van szó, Németh az első kötet születéséről kérdezi Kukorellyt. A költő pedig a sorok között helyet foglaló Petőcz Andráshoz szól, aki feltételezése szerint talán fel tudja idézni, hogyan lett A valóság édessége a debütáló könyv címe. Ám Petőcz nem, Kukorelly pedig csak annyira emlékszik, hogy már akkor is szerette az ironikus címeket, így valószínűleg ezért. Túljutva a kötet elnevezésén, Kukorelly elmeséli, hogy nagyon visszatetsző volt számára az akkori irodalom, Juhász, Nagy László vagy Pilinszky művészete, túlságosan patetikusnak találta őket, a neoavantgardistákat pedig még nem ismerte, így meglehetősen idegennek érezte az irodalmat. Úgy gondolta, hogy az írók „nagyon régi bácsik, akiket legtöbbször csak bronzszoborba öntve láthatunk”, ezért nagyon sokáig eszébe sem jutott, hogy ő is írhatna verset. Majd amikor már eszébe jutott, akkor dafke szembe ment a „hivatalos irodalommal”, ezért azt gondolta, hogy borzalmas lehet, amit csinál. Erre nyilván csak ráerősített, amikor az Új Írás kézzel írt munkáit színvonal alattinak érezte. A ’80-as évek elején azonban a Jelenléthez került, ekkor kezdte el komolyabban venni az írást, azután 1982-ben Párizsban váratlan sikerrel végződött egy felolvasása, ő pedig ebből merített annyit, hogy el merte vinni a Magvetőhöz az anyagát. A kiadó elfogadta a kéziratot, így A valóság édessége tényleges formát öltött.
Németh olvastatna ebből a kötetből, Kukorelly pedig visszakozik: „leizzadnék, ha most ebből olvasnék, meg hát a szemüvegem sincs nálam”, de enyhe noszogatás hatására azért mégis elhangzik a Lefejezés helyett a Dal. A szavalás után Kukorelly még hangsúlyozza, hogy ezeknek a verseknek a harmada javíthatatlan, sőt a többiben is vannak sorok, amiket érdemes lenne átdolgozni vagy törölni, mivel ezeket csak úgy „izomból” írta. Kukorelly egyébként is mániákus átíró, hiszen úgy gondolja, hogy a kész szövegnek létezik egy ideális állapota, benne van a potenciál, hogy tökéletes legyen, ami miatt folyamatosan alakítani kell rajta, hogy egyre jobban elérhesse az ideált. Az átírások során visszahelyezi magát akkori énjébe, és így próbálja meg az ügyeskedő, megcsinált, inautentikus sorait átcsiszolni. Németh pedig kap az alkalmon és rákérdez, hogy milyennek látja most az akkori énjét. Gondolt ezt, azt, amazt, akkoriban sok mindent látott rosszul vagy értett félre − felel a költő, majd hozzáteszi, hogy akkor az kellett volna motiválja, hogy minél hamarabb hagyja el az országot, mert a ’70-es években a létezése inautentikus volt, de szerencsére „most már minden világok legjobbikában” vagyunk.
A beszélgetésen előkerül, hogy Kukorelly nagyon jól érzi magát a különféle közösségekben, Németh ki is jelenti, hogy mániákusan csapatjátékos. Igen, futballista vagyok a társaságban, teszi hozzá a költő, egy olyan társasági lény, aki kerüli a konfliktusokat és jól akarja magát érezni. „Persze ha felbaszom az agyam, akkor harcos vagyok”, fűzi hozzá, de kiderül, hogy nagyon tud örülni az olyan egyszerű dolgoknak is, mint a napsütés vagy a jó sör. „Jól érzem magam a bőrömben, és nem engedem meg magamnak, hogy nyafogjak”, mondja, majd hozzáfűzi, hogy aki a kommunizmust és a katonaságot túlélte, annak a boltban a százféle sörnek és a százféle sajtnak is örülnie kell.
Ez után Havas Judit felolvassa Kukorelly U című szövegét, majd a referencialitás kerül elő. A költő szerint ez számára nem fontos, sokkal inkább az, hogy az írás boldogság legyen. De egyébként is, az írás sokszor elfedi saját tudását, ezért van az például, hogy a TündérVölgyet édesanyja nem olvasta végig, mondván, hogy semmi sem stimmel benne.
Szóba kerül még a hibázás és a nagy költészet viszonya, szerinte Kosztolányi versei hemzsegnek a hibáktól, mégis jelentős korpuszról van szó, ugyanakkor Arany gyakorlatilag nem tudott hibázni, „vele meg más probléma van”, hogy behódolt az elvárásoknak. Zárásként bepillanthatunk a Samunadrág keletkezési körülményeibe, hogy nyolc nap alatt írta meg ezeket a verseket, és hogy Farkas Zsolt kislányának helyébe képzelte közben magát. Néhány gyerekvers is elhangzik, majd a politikára és az LMP-re terelődik a szó, hiszen a márciusban megjelenő Országgyűlési divatok című kötetében képviselőként szerzett tapasztalatait osztja meg, amiből ígérik is, hogy lesz felolvasás, de végül a Mennyit hibázok, te úristen kötetből hangzik el egy költemény, a Hallgat, szépen ül.
Én senkivel sem üldögélek − Beszélgetés Kukorelly Endrével, Budapest, PIM, 2014. január 20.
A fotókat Szarka Károly készítette.
