Rhédey Gábor debütáló kötetének szövegei formájukban változatosak és sokszínűek, azonban tartalmukban napjaink populáris irodalmi és alternatív zenei dalszövegeinek világához, jellegzetes témáihoz állnak közelebb, amiért első ránézésre nem is tűnhet újdonságnak az olvasó számára a végeredmény, miután letette a kötetet.
Térey János a Saját néző fülszövegében három fontos csomópontra világít rá, melyek köré a versek szerveződnek: a digitális létmód, a közéletiség és a magánélet. Azonban a könyv ettől sokkal több tematikus szálat mozgat, melyeket leginkább a mindennapos vagy hétköznapi élet gyűjtőfogalmakkal lehetne keretbe foglalni. Természetesen azok a tartalmi egységek is helytállóak, melyeket Térey kiemelt, közülük a magánélet kerül majd hangsúlyosabb helyzetbe és a – már-már közhelyszámba menő – szerelmi krízis, viszont elszórva felbukkan még a gazdasági és az éjszakai élet is, valamint a megöregedés témája.
A kötet címe túlságosan is nyílt teret enged a befogadásnak – csupán a szubjektivitást nyomatékosítja, pedig a líra eleve szubjektív megszólalást feltételez. „A hős tehát huszonéves, perspektívái még tavasziak: saját nézőpont.” – állapítja meg Térey, aki ebben a kijelentésében az életrajziságra is utal, ha Rhédey életkorát vesszük figyelembe. A kötetzáró ciklus Lufi című versében nyer ez leginkább relevanciát, ahol ki is jelenti a lírai én, hogy „[n]evemre újabban nem hallgatok, / a Rhédeynek hívott konstrukció / kidurrant lufi.” Ez utóbbi metafora – maga a kidurranó lufi és az azzal felszabaduló anyag – egyébként jól körülírja a lírai ént is, hiszen a versek beszélője egy szétszórt, töredékes képet rajzol meg környezetéről, önmagáról, mely mögött nem lehet rendszerező szempontot találni. E megállapítás pedig a versek formavilágára is érvényes: a széteső, asszociatív, felsorolásként ható szövegektől (Séta közben) a zárt szerkezetben megírt, rímes, már-már dalszövegként ható versekig (Parancs) terjed a paletta.
A kötet ciklusai közti határ is elmosódik, tematikájukban alig térnek el egymástól. Mindhárom egységben – ahogy korábban említettem – a magánélet, illetve a szerelmi válság témája dominál. Viszont ez leginkább az első, Hajnalban kéne kelni ciklusról mondható el, amelynek a nyitóverse, a Kampány kicsinyítő tükörként világítja meg ennek a központi szerepét. A lírai énnek az önlefokozás, önfeláldozás maradhat egyedüli szerepként a másik féllel szemben: „[m]aradék esélyem csupán a hibára való hajlam: / hogy győztes pozícióból is kezet nyújtasz, / felajánlva a közös kormányzást.” Tehát a beszélő passzív szerepbe kerül ebben a „szerelmi párharcban”, melyhez később csupán az ezzel létrejövő hiány érzete fog társulni. Ez pedig a már bevált, jól ismert retorikai fogásokon keresztül valósul meg, már-már közhelyekbe fulladó kijelentésekkel, mint például: „Kerüllek keresve” (Parancs); „Nem emlékszem, hogy szerettelek-e, / csak azt tudom, hogy hiányzol.” (Minősített eset); „Ismét a távolság. Szokni kell.” (Őrhelyek).
Más szempontú megközelítési lehetőséget jelentenek ebben a monotonitásban a szövegek változó formai, nyelvi megnyilvánulásai. Legtöbb esetben a hétköznapi, populáris nyelvi regiszterben szólalnak meg Rhédey versei és a megragadott különböző élethelyzetek. Ezek is inkább a ma népszerű alternatív zenei formációk dalszövegvilágára, valamint az általuk megragadott impressziókra emlékeztetnek. Maradva a Parancs című versnél, amely rímessége miatt is kilóg a többi írás közül, még formájával, ütemével is a 30Y zenei univerzumát idézi meg: „Takargatlak, sokat / nem segít, ha használ: / ideig-óráig / tarthat ki egy hajszál.” Eltérő formai jegyekkel, de hasonló benyomást gyakorol a Hiány, az Ördöglakat vagy a Próbafeladat, továbbá akár az Egyenlőre is ismétlődő kezdősoraival. Más szövegek pedig (nem csupán erre a ciklusra jellemzően) egy-egy szakterület nyelvhasználatából merítenek: ebben az egységben az Őrhelyek hozható fel erre példaként, mely a jog nyelvi regiszteréből merít: „[h]iába az emberi jogok meg az illem, / ha ugyanakkor: sajtószabadság. / Hónapkora bebörtönöznek perrel szerzett jogaim.”
A második ciklusban, az Evidens perspektívákban a magánélet témája mellett Budapestet idézik meg a szövegek, és teljesen hétköznapi élethelyzeteket ragadnak ki. „Egy állóhajón szokott szobát kivenni, / szemben a Margit-szigettel, / az egyetlen pesti kerület partján, / amely hasonlít Budára.” (Időjárás) A versek tehát egyenként hoznak felszínre különböző hétköznapi impressziókat, amelyekből a lírai én megidézi ezt a fajta nagyvárosi atmoszférát: a fesztiváli hangulatot (Zaj, nyár, fikció); a fővárosi élet kiváltotta paranoiát (Para); a különböző parkok neutrális, felsorolásszerűnek ható képeit (Séta közben); illetve egyéb, marginálisnak tűnő részleteket, mint amilyen például egy borozás emléke (Bizonytalan). Ez a fajta lírai megnyilvánulás is gyakran fullad közhelyekbe. Több könyvkritika ki is emelte a Szerelem című szöveget annak banális, végsőkig lerágott közhelyes soraiért: [f]olyton eszembe jutsz, / pedig nem vagy valami jó ötlet. / Nem is akarlak látni, / csak mikor a hátam közepét.”
A nyelvi regiszterek sokfélesége, mely e ciklusban is központi szerepet élvez, abból a szempontból is izgalmas lehet, hogy a versekben megjelenő élethelyzetek különböző beszédmódokon keresztül miként ábrázolhatóak. Egyes szövegek az orvosi szaknyelvből merítenek (Dating), mások az üzleti életben használt fogalmakat építenek be (Fontossági sorrend), és akár az építész szakmában használt nyelvezettel is operálnak (Tavaszra).
A kötet záróciklusában, a Fikusz és anyósnyelvben egyrészről a beltér mint helyszín kerül hangsúlyosabb szerepbe, másrészt pedig az időskor reprezentációja. Ezek a ciklus kezdőverseiben, a Frivol és a Találós kérdés című szövegekben nyernek leginkább teret. Középpontjukban az öregedés, illetve annak kézzelfogható jegyei állnak: „Májfoltos kezed még mindig / felfoghatatlanul puha. / A mai napig félek a simogatásuktól.” (Frivol) Azonban a folytatásban ez a tematika csak nyomokban tér vissza később – például olyan szövegekben, mint az Öregidő –, mivel ismét egy női alak kerül a következő versek fókuszpontjába, amint a beszélő felidézi a vele együtt eltöltött pillanatokat. A közhelyes megnyilvánulásokon túl (például A fordulat című szövegben: „[n]yújtózkodom, amíg a takaróm […] / ez az igyekezet: / halottnak a csók) a visszaemlékezés egyes darabjai (mint például a Kölcsönhatás: „[k]ár, hogy közben menthetetlenül / elromlott kedvenc filmünk / recepciója, kedvesem.”) Varró Dániel stílusát is megidézik. Gondoljunk például a Nyelvművelés című Varró-szövegre: „[s]ok mindenben nem értünk egyet, kedvesem, / például nyelvi kérdésekbe sem.” A kötet záró versében, a Rehabban a lírai én a Kampányban bemutatott állapoton szeretne túllépni a kötet tematikus szálait átölelve az időskori tünetektől egészen a szerelemig – „birtokod a határmódosításokkal meddig ér. / Ne legyenek kétségeid, hordd fel a pince / összes borát, és locsold szét a kertben. / A szolgát, aki eddig a javaidért felelt, és gondosan / ápolt betegséged alatt, másnap bocsásd el.”
Rhédey Gábor kötetének a legszembetűnőbb problémája az, hogy nincsenek kihangsúlyozva azok a tematikus csomópontok, amelyek megteremthetnék a koherenciát, akár az egyes ciklusok vagy a kötet egészének szintjén. Abban az esetben működhetne jobban, ha tematikus szakadások nélkül követnék a szövegek egymást – ami igaz, ellentmondana a Közelebb című vers záró sorába foglaltaknak („[a] struktúrát kutatom”), mégis jobban hangsúlyozná azt a rendszertelenséget, „szilánkosságot” (Térey fülszövegét felidézve), amely inkább sajátja a kötetnek.
Rhédey Gábor: Saját néző, FISZ, Budapest, 2013.
