Igen, így, csupa kisbetűvel a név és a cím is, ahogy a könyvben szerepel, így írja a nevét a szerző. Sőt: az egész kötetben nem találunk egyetlen nagybetűt sem. S immáron egy ideje elmaradt nevéből a „k.” előtag is, jóllehet sokan még mindig így említik: k. kabai lóránt. Aztán lehet találgatni, mit vagy kit is takart az a k…
A kötet első bemutatója és egyúttal a szerző Felesleges című kiállításának megnyitója szeptember vége felé történt meg a Pepita Ofélia Bárban. A recenzens is itt kapta kézhez keményfedeles, dedikált példányát egy hónappal később, a Műút folyóirat lapbemutatóján. Két tartalmában azonos, de megjelenésében más kötet került ki a nyomdából: a puhafedeles változat helyett kemény borítású, dedikált példányhoz jutottak azok, akik a legnépszerűbb közösségi oldalon hirdetett előfizetői lehetőséggel élve várták a könyv megjelenését.
Kintről befelé haladva: a keményfedelet védő borítón egy ismeretlen művész alkotása látható: a képen hat gyermek, négyen közülük a lábukkal pancsolnak egy patak keskeny pallóján ülve. A kép kellemes pasztellszínei, az idillikusnak érezhető hangulat némiképp ellentétben áll a kötetcímmel, mert olvasatunkban az avasi keserű nem csak a Miskolci Likőrgyár termékeként van jelen, de utal kabai világszemléletére, életérzésére is. Azt pedig egy korábbi interjúból már tudjuk, hogy nem kabai lóránt a Gondolkodjunk Pozitívan Mozgalom arca vagy szóvivője. A belső oldalon, mindjárt az ajánlás mellett, a kisiskolás vonalas füzet két sorában (gyönyörű zsinórírással), királykék színben ezt olvassuk: „Elnézést kérek a csúnya írásért.” Ez is, mint oly sok minden kabainál, ironikusan értelmezhető, hiszen egy nyomtatott „termék” esetében csúnya írásról csak átvitt értelemben beszélhetünk; számunkra inkább utalás lehet mindez az egyes szövegek merész megnyilvánulásaira.
Az avasi keserű kabai ötödik verseskötete, az előző 2010-ben jelent meg klór címen, valamint két évvel korábban egy regény − az édeskevés − Spiegelmann Laura álnéven. A legújabb, három részre tagolt könyv ciklusait a borítón is látható kép egy-egy részlete vezeti be, hogy továbblapozva mindjárt egy merőben más világ táruljon a szemünk elé. Más világ, más hangulat. Kemény, olykor keserű sorok, távolságot tartva ugyanakkor a lírai éntől, mintha beszélőjük sosem szeretné a világ elé tárni sebeit. A figyelmes olvasó persze észreveszi a lélek remegését a felszín alatt. Mindjárt az elején a szülőföld, a fülszöveget író Keresztury Tibor szóhasználatával élve: a „tájhaza” kerül szemünk elé a vasgyári capriccio című verset olvasva. A szép, szabályos szonettben persze megérinti az olvasót a táj ihlette fájdalom, mely a költőben is bujkál: „a kohósalakon gaz szökken szárba, / mint valami idebent”. A váróterem címet viselő első ciklus többi darabja sem hagy kétséget afelől, hogy szerzőnk szinte mindent tud, ami a versíráshoz szükségeltetik, de nem csinálja a verset, hanem – kellő távolságot tartva alanyától – apránként adagolja bennük önmagát.
Nem kis bátorság kell például József Attila Ódáját szétszedni és játékosan újraalkotni, saját képére formálni. S a kabai-féle ódával nincs is vége a dolognak, a kartográfia című versben tovább folytatódik a hagyománnyal folytatott játék. A tizennyolc évvel ezelőtt született utóirat szikár, lecsupaszított szövegével Pilinszkyt juttatja eszünkbe, meglehet, épp kabai lóránt tiltakozna a leghevesebben e párhuzam ellen. De hallgassuk csak, s ki-ki döntse el maga: „húsig lerágott köröm, / csont vagyunk. / isten, démon, / növény, állat, / ember vagyunk. / férfi és nő vagyunk.”
A hóvihar című vers lehetne tulajdonképpen két vers, sőt a szöveg úgy adja értelmét, ha a „beágyazott” kurzivált sorokat folyamatosan olvassuk. Két, párhuzamosan futó történet fonódik egybe a szövegben, mely szól a Berlinben élő Nadine-ról, valamint az önmagára reflektáló lírai énről. Aztán jönnek a merészebb, ismerten kabais-spiegelmannos részek („engem ugyan ki nem nyal, a szvengáli”), majd a bevezetőben is említett áthallás a keserűre itt konkrétummá lesz: „nyilván a mosoly teszi. / az a kései, keserű mosoly” − olvassuk az önarckép 2009-ből című versben, s itt megint Pilinszky kúszik gondolatainkba: „Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserű léptekért.” (Apokrif). Néhány tökéletes szonett, a már említett nyitóvers, a vasgyári capriccio vagy a szigliget, de a recenzenst leginkább a mama kínzó fejfájása vagyok sorai érintették meg. Mindenképpen „mellékelem” a teljes verset, csak így kaphatunk képet arról a szemérmességről, mely kabait – minden látszat ellenére – olyannyira jellemzi: „mama kínzó fejfájása vagyok / tisztességes verset szeretnék írni, / mert olyat érdemelne: lenne maga, / gyerekből is csak ilyen kellett volna. / néha az is vagyok, szeretném hinni. // egy, kettő, három fiút felnevelni; / és úgy igaz: anya csak egy van – mama, / érthetetlen a néma gyerek szava. / ezt kellene tisztességgel megírni. // de a nyelv kevés, egy mondat nem tesz semmit, / tisztességről pedig keveset sejdít; / a vers hidegében minden szó vacog. // leírtak sosem válhatnak olyanná, / nincs egy őszinte sor, mely elmondhatná, / hogy mama kínzó fejfájása vagyok.”
A második rész munkacím: élethasználatiutasítás tizenöt+(n) rövidebb-hosszabb lélegzetvételű darabból áll. A szövegek ironikus alaphangon és mintegy terápiás céllal szuggerálják az olvasót (s persze a szerzőt is) arra, hogyan kellene élni, mivé kellene lennünk. Nem mindegyik darab telitalálat, a hosszabb lélegzetűek a sikerültebbek, a rövidek, az egymondatosak olykor nem ülnek úgy, ahogy azoknak – tömörségük okán is – kellene, mellbe vágva az olvasót. Két egymást követő darabbal szeretném ezt szemléltetni: a 6. sorszámú egyetlen szóból áll, s így hangzik: „mosolyogj.” Rendben van ez így, ismerve kabai attitűdjét, a felszólítás túlmutat a szó denotatív jelentésén, de sokkal többet mond el a következő, a 7. számú darab: „köpd le a gyengét, a langyost, a középszerűt: légy bátor gyáva lenni.” A 3., 9. és a 11. számúakat érezzük a legsikerültebbnek; persze, a vers nem próza, ahol egyértelműbben megragadható a mondanivaló, a többrétegű lírai olvasat a befogadó karakterétől is függ. Mindenesetre ezek a szövegek analógiát mutatnak a már említett interjúban megfogalmazott életszemlélettel. Van elképzelésünk arról is, mi lehet a szerző véleménye a világ mai helyzetéről, mivé lettek, hogyan üresedtek ki például az ünnepeink.
A harmadik ciklus címe: sötétkamra. Akár az előző rész folytatásaként is olvasható, kabai olykor itt is életvezetési tanácsokkal látja el az olvasót, s persze, a vers egyben önmegerősítő terápia is, mégpedig az ismert iróniával (ezüst villanás). A háromszori felszólítás („add meg magad”; „add fel magad”; „add el magad”) közé ékelt sorok ezt látszanak megerősíteni. A száraz szemek senkinek vagy az azt követő vakszerda tartozik ebbe a vonulatba még, bár meglehet, önkényesen ragadtuk ki ezt a két szöveget, mert szerves egységbe forr az egész kötet. Akár a második ciklusban, ebben a részben is váltják egymást a rövidebb-hosszabb, valamint az egymondatos versek. „itt a szívem, nem disznóláb, vidd, a tiéd, nekem már nem kell”, így indul a fejfájás című szöveg, hogy végül egy remek befejezésbe fusson: „a lehetőségek sokféleségébe kissé beleveszve azt kell mondjam, ha törik, ha szakad, szív.”
Telitalálat a főnévként és igeként is megálló utolsó szó kettős értelme. Öngúny, irónia és fájdalom vonul végig az egész köteten, az utolsó ciklus olyan versein különösen, mint pl. a csak maga, a szaggatott vonal vagy a tetánia címűek, továbbá az öröknaptár. S bármennyire is igyekszik kabai lóránt az olvasót távol tartani önmagától, az elidegenítő effektusok nem működnek. Jó példa erre a kötet záró verse, a cikluscímre visszautaló irányvektor. Ez a szöveg bizalmasabb közelségbe engedi az olvasót, ezt most ennek igazolására teljes terjedelemben idézem: „mint egy elutazás, villan be hajnalban, ahogy felrémlik egy lehetséges fotográfia emléke − vonatút miskolc felé, a kupéban rajtam kívül csak egy fiatal lány ül, beszédes, noha kanadai angolságát alig is értem, megtudom, világutazó, világfényképező, lengyel barátjához igyekszik épp, legfrissebb albumát mutatja és mesél, mesél, majd őszinte mosollyal kérdez, lefotózhat-e engem is; s bár akkoriban mindig volt nálam fényképező, mégsem készítettem felvételt róla, mert már akkor is egyre csak az a kép járt az eszemben, azt akartam megőrizni abban a nem egészen létező formájában (engem az érdekel, ami szépség nélkül tetszik), szerettem volna, ha nem válik soha valódi fotóvá, ha megmarad egy kép lehetőségének, beleégve az előhívatlan negatív film fényérzékeny ezüstbromid-rétegébe.”
A szöveg a „lehetett volna” érzés megfogalmazásán túl is érzékeltet olyasmit, ami az életben attól válik fontossá, hogy nem tesszük kézzel foghatóvá, anyaggá mindazt, amivel találkozunk; így tud lezáratlan, nyitott maradni a hétköznapok sorozatából összeálló életnek nevezhető valami. Szánk szélén mosoly, szánkban az avasi keserű íze.
Lenne még itt egy vers, mely sajnálatos módon kimaradt a kötetből, ezt a tényt egyébként maga kabai is felhozza a már említett interjúban. Nem idéznénk most a verset részben az olvasók feltételezett, valamint a KULTer.hu szerkesztőinek ismert szemérmessége okán, aki kíváncsi rá, megtalálja az interjú végén, nem mellesleg A Vörös Postakocsi közölte elsőként 2011. áprilisában La Merde címmel, az akkor még k.kabai lórántként publikáló szerzőtől, nem kis vihart kavarva a megjelenést követően.
A kötet megjelenése után kedvező kritikai visszhangra lelt, bár kabai lóránt már egyébként is jó ideje megkerülhetetlen alakja a kortárs magyar irodalomnak. S végül bárhogy nézzük is, jobb, ha szavai nyomán belátjuk: csaknem valamennyien a mama kínzó fejfájása vagyunk…
kabai lóránt: avasi keserű, Szoba Kiadó, Miskolc, 2013.
